Tardos Péter, az 1982-ben írt, Magyarországon kiadott Rock Lexikonjában azt írta róluk, hogy nem a világ egyik legjobb, hanem kétségkívül a világ legjobb soul és funk zenét játszó zenekara. A 2000-es években ez a állítás még mindig valós, és miután azok a korok már elhaladtak a fejünk felett, ez a tény, az idők végezetéig igaz megmarad.
Az átlagosan kilenctagú, kiváló funk zenét játszó csoport története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint az interneten a nevük mellett található biográfiák tanúsítják. Való igaz, hogy a csoport 1977-ben alakult ilyen néven, de már a 60-as évek közepétől aktívan zenéltek a zenekar tagjai közül. Bár a kicsit is tájékozott funk kedvelő közönségnek, a nevük hallatán, legnagyobb slágerük, a Long stroke ugrik be, azért nyugodtan állíthatjuk, hogy sokkal többek voltak Ők, mint egy slágeres előadók. Persze, ha valaki egyáltalán nem találkozott még a nevükkel, akkor első bekezdéses jellemzésként azt írom róluk, hogy a 70-es évek második felének egyik legjobb pszichedelikus, - olykor rockos elemekkel tűzdelt – funkot játszó zenekara. A Parliament Funkedelic és a Slave stílusát követő zenész csoport.
Loleatta Holloway 1946. november 05-én született Chicago-ban. Hogyha röviden, lehetőség szerint egy mondatban kellene jellemeznem, akkor a legkifejezőbb, ha azt írom róla, hogy a Salsoul kiadó és stílus diszkó királynője volt. Korszakalkotó diszkó slágerek fűződnek a nevéhez, mint a Love Sensation, Hit and Run, vagy a Runaway. Legnagyobb sikerét viszont mindezek ellenére a Sam Dees által komponált Cry to me soul balladával érte el. Loleatta, az amerikai soul zene, egyik legtermészetesebb mély soul hangjával rendelkezik, mely hang a 70-es évek közepétől a disco műfajt népszerűsítette.
A papa, a 60-as években kezdte profi karrierjét, de csak tíz évvel később, a 70’-es években robbant be a köztudatba. Már évtizedekkel ezelőtt elérte azt a bizonyos „nemzetközi ikon” rangot. A szórakoztató iparban híres volt sokoldalúságáról. Ne feledjük, Ő volt az első afro-amerikai, aki Oscar-t kapott a Grammy díjai mellé.
A hanghullámok soha nem magányosak. Minden hullám találkozik egy másik hullámmal. Sok esetben ez olyan, mint a skizofrénia, vagyis a hullám önmagával – pontosabban, korábbi önmagával – találkozik. Amikor egy hangforrás rezgéseket bocsát ki, és e rezgés energiája tovaterjed a rugalmas közegben, például a levegőben úgy, hogy a közeg molekulái egymást löködik, akkor előbb utóbb beleütköznek valamibe, és onnan visszaverődhetnek. A visszavert hullámok találkoznak a még odafelé haladókkal, s úgy viselkednek, mintha közük se lenne egymáshoz. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy a visszaverő felület, például a fal, új hangforrásként viselkedik.
Szóval kedves olvasók, ez az a fajta új zene a mainstream média köreiben, ami éppenséggel nekünk is tetszik. Snoop Doggnak valahogy sikerült bevonnia a legendás Stevie Wondert új számába, a California Rollba, melyben egyébként Pharrell Williams és Nia Long (mint színésznő) is közreműködtek.
Maceo Parker január elején, Philadelphiában, az Ardmore Music Hall-ba vitte sztárzenészekből álló zenekarát és lenyűgöző, örökzöldjeit. Ebből az alkalomból egy riport is készült vele, melyet magyarra fordítva teszünk közzé. A riport, illetve a cikk a szaxofonos legenda weboldalán, a maceoparker.com-on volt olvasható. A funk zene rajongói, a riport által kicsit a kulisszák mögé tekinthetnek.