Ha a Hammond orgonák érzéki bujaságára vágyódsz, ha elbódított a Fender-Rhodes zongorák csengő-bongó incselkedése, ha élvezed a Wurli pajzánkodását, és ha meghatódsz a Mellotron gyengéd ölelésétől, akkor a kombó orgonák nem neked valók. Ha viszont – nem szégyen – egy gyors, kiadós numerát szeretnél, amihez nem kell sokat lelkizni, akkor helyben vagyunk.

A második világháború után egyre nagyobb kereslet volt a szórakoztatóipar termékeire, köztük a slágerekre. Az USA akkor legnagyobb haditechnikai és otthoni elektronikus berendezéseket gyártó cége és az egyik legjelentősebb hanglemezkiadó az RCA volt.

Az elektrofon hangszereket nemcsak muzsikálásra, hanem filmhang effektusok készítésére is használják. Ezek közé tartozik a trautonium. Ez a hangszer már valóban majdnem analóg szintetizátor, csak a múlt század első harmadában még nem használták ezt a kifejezést, és néhány szempontból nem felel meg a későbbi szintetizátorok rendszertechnikájának.

Bármennyire is szeretjük a teremint, az, hogy nem könnyű játszani rajta, s hogy szűkös a hangszínkészlete, arra késztette a későbbi – vagy a Lev Tyermennel azonos korszakban alkotó – hangszerfejlesztő harcosokat, hogy vagy annyira lebutítsák a hangszert, hogy azonnal játszani lehessen rajta, vagy gazdagítsák a megszólalás lehetőségeit.

„Nevetséges abszurditás, hogy a 20. században még mindig macskabél húrokat lószőrből
készített vonóval dörzsölve állítunk elő zenét!” – mondta állítólag 1920-ban Lev Szergejevics Tyermen, már amennyire bármilyen történet hiteles lehet, ami róla szól. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy olyan elektrofon hangszert talált föl, amit száz év múlva is gyártani fognak.

A 21. századi elektrofon hangszerek lelkivilágának megértése sokkal egyszerűbb, ha ismét visszamegyünk az „ősi” időkbe, amikor az akusztikus hangszerek tudását ki akarták bővíteni, de ehhez az elektronikus oszcillátorok még nem álltak rendelkezésre. A modern hangszerekkel ugyanis nemcsak eljátszani lehet egy művet, hanem az egyszeri előadás az előadó közreműködése nélkül is visszajátszható, ismételhető, és a hangszer programozható is.

Noha keveseknek adatott meg, hogy valamelyik analóg Chamberlin, Mellotron vagy Novacord gazdája lehessen, ez a fura hangszercsalád nemcsak a muzsikusok, hanem a zenerajongók szívébe is belopta magát. Az instrumentumok hátrányai közül a két legnagyobb az ár és a súly volt. Ahhoz, hogy ezt a népszerű hangszert bárki birtokolhassa, e két paraméter értékét kellett jelentősen csökkenteni, lehetőleg nullára.

Olyan eszközöket szeretnénk, amelyek mindent tudnak, és a kezelésük is egyszerű. Nincs ez másképp a hangszerek esetében sem. Ez a két feltétel – tehát az univerzalitás és a könnyed használat – azonban ellentmondásos, ezért általában dönteni kell: vagy sok mindent tud a cucc, de akkor több száz oldalas a kezelési útmutatója, vagy keveset, de akkor nem kell sokat bíbelődni vele, és a célunkra, például a muzsikálásra fordíthatjuk a figyelmünket, nem arra, hogy a hangszer melyik gombja vagy része mire való.

Az elektrofon hangszerek históriája is éppen olyan, mint bármi a történelemben. Nagy-nagy disznóságok is szolgálhatják az emberiség, de legalábbis, a rockzene javát.

Amióta elektrofon hangszerek léteznek, a legalapvetőbb kérdések egyike, hogy a hangkeltés milyen módon történjék. Másképpen fogalmazva: hogyan lehet utánozni az akusztikus hangszerek hangját úgy, hogy ne kelljen kismillió oszcillátort használni. Ennek egyik módja a hangmintán alapuló hangcsiholás, s már csak az a kérdés, hogy a hangmintát hogyan tároljuk és a tárolt mintát hogyan tesszük lejátszhatóvá.