Cs. Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, 267. A dimenziók szabadsága

Az elektrofon hangszerek vezérlői nemcsak az akusztikus hangszerekéhez való viszony alapján csoportosíthatók. Az un. dimenziók szerinti felosztás is több lehetőséget kínál.

A kontrollerek dimenzionalitásán gyakran a szabadságfokok számát értik. Ez azt jelenti, hogy például egy öt csúszkából – pl. öt tolópotenciométert mozgató– felület már öt dimenziót jelent, míg ha a térben szabadon mozgó mindkét kéz mozgáslehetőségeit vesszük figyelembe, akkor összesen hat szabadságfokkal (kétszer három koordináta) van dolgunk. Ez – a matematika és a statisztika területéről kölcsönvett – definíció közelíti meg a legelvontabb módon a dimenzió fogalmát, és talán könnyebben érthető, ha egyszerűen a paraméterek vagy az ismeretlen változók számáról beszélünk. Megint gondolj a hegedűjátékra: ha csak a vonó sebességét, szögét, a húron elfoglalt pozícióját, a vonónyomást és a balkéz által lefogott húrhosszból adódó hangmagasságot vesszük figyelembe – és mindezek időbeli változásaival nem törődünk –, máris öt szabadságfoknál tartunk. Vagyis legalább öt olyan paraméter van, amelyek bármelyikének megváltozása a hangzó eredmény módosulását eredményezi.

A másik lehetőség, hogy csak egy egyszerű vezérlőfelületet, egy összetett rendszernek egyetlen, önálló alkotóelemét vizsgáljuk. Elég, ha megállapítjuk, hány dimenzióban képes változást létrehozni, illetve érzékelni az adott eszköz, azaz hány térbeli tengely mentén tudunk mozdulatokat bevinni a rendszerbe. Ennek alapján beszélhetünk egy-, két- és háromdimenziós felületekről. Egydimenziós felület például a tapiszalag vagy a már említett tolópotenciométer.

Kétdimenziós a derékszögű koordináta rendszer egy határolt része, a számítástechnikában használatos egér (a nyomógombok nélkül). Háromdimenziós a virtuális doboz.

A harmadik lehetőség a hangszerjátékhoz szükséges mozdulatok térbelisége: Az előbbi példánál maradva, az öt csúszka vezérlése nem öt-, hanem egydimenziós mozdulatokkal történik – még akkor is, ha több ujjal párhuzamosan, vagy egy ujjal, de különböző időpontokban több csúszkát is kezelünk. Ugyanígy egydimenziós a hagyományos, kiegészítés nélküli zongibillentyűk és pedálok nyomkodása. A kezek térbeli lekövetésénél pedig értelemszerűen három dimenzióban mozgunk. Összetett, több elemből álló felületek esetében azonban eltérhet a mozdulatok és az egyes elemek dimenzionalitása. Jó példa erre a teremin (lásd a sorozat 209. részét). A két kézzel a hang két (egydimenziós) paraméterét (a hangerőt, illetve a hangmagasságot) vezérli a muzsikus, miközben összességében két dimenzióban mozog, sőt, a mozdulatok láttán a közönségben könnyen kialakulhat a térbeliség érzete, mint ahogy az a hagyományos hangszerjáték esetében is lenni szokott: hangszer és előadó egysége révén nem mindig egyértelmű a vezérlés és a járulékos gesztikuláció közötti határvonal.

Nehezen dönthető el például, hogy az 1971-ben, a helsinki elektronikus zenei stúdióban Erkki Kurenniemi által fejlesztett Sexophone nevű digitális (!) szintetizátor vezérlője hány dimenziós.

dsz02

A Dimi S névre is hallgató szintetizátor vezérlője négy fogantyúval kezdődik; négy muzsikus játszhat egyszerre. A hang úgy jön létre, hogy a játékosok megérintik a négy fogantyút és egymást is. A DIMI-S által előállított hang ereje és hangszíne a különböző fogantyúk közötti ellenállástól, vagyis a négy játékos bőrének vezetőképességétől, nedvességétől függ. Hat villogó izzó kíséri a hangot, ami a DIMI-S-nek vidámparkszerű megjelenést kölcsönöz. Két DIMI-S épült, és mindkettő a mai napig működik.

Erkki Kurenniemi, aki agyhullámok által vezérelt szintetizátort is megálmodott, 2017-ben halt meg. Zeneszerzőként a legjobb művének az „On/Off” címűt tartja, mert úgy gondolta, hogy a jövő hangszerének egyetlen vezérlője a be-ki kapcsoló gomb lesz. Én eléggé tűrőképes vagyok, de ehelyett a szerzeménye helyett egy másikat mutatok meg neked.

A térben tett mozdulatok időbeli alakulásának elemzéséből jelenik meg a negyedik dimenzió. Ezen a vezérlőgesztusok sebességét és a sebesség változását, tehát a gesztusok gyorsulását is mérhetővé tételét értjük. Mivel vektormennyiségről van szó (lásd a sorozat 4. részét), a szabadságfokok és ezzel együtt a felhasználható paraméterek számát növeli, ha nemcsak a pozícióról és annak változásáról, hanem a vezérlésben részt vevő tárgy vagy testrész irányáról, forgásáról is kapunk információt. Ezt a kontrollerek általában több pont egyidejű követésével érik el. Így akár egyetlen kéz mozgatásával paraméterek sokaságát vezérelhetjük.

Az akusztikus hangszerek között nagyon kevés az egydimenziós vezérlés, a harsona tolócsöve ilyen, ugyanakkor a harsona hangja nemcsak a tolócső helyzetétől, hanem pl. a megfújás erejétől és módjától is függ.

A különféle nyomógombok, kapcsolók és billentyűk többsége is egydimenziós, de ezeknek a vezérlési tartománya az akusztikus hangszerek körében nagyon szűk. Egy-egy billentyű a zongorán egyetlen hangot szólaltat meg, még ha billentés módjától függ is a hangszer hangja némileg. (Persze, ez a mennyiségileg „némileg” nagyon is jellemző az előadásra.) Az elektrofon hangszerek esetében azonban mintegy alapértelmezetté váltak ezek az általában egyenes vonalú vagy körkörös mozdulatokra tervezett elemek, amelyek jellemzően egyetlen paraméter folyamatos vagy szakaszos változtatását teszik lehetővé. A nagyon korai szintetizátorokban nincs is más, mint kapcsolók, dugók, potenciométerek; még a billentyűzet és a tapiszalag is későbbi fejlemény. Ám az előzmények sokkal korábbiak: a tekerő- és nyomógombok már a 100 évvel ezelőtti csöves rádió vevőkészülékek részei is voltak (hangerő- és hangszínszabályzók, állomáskeresők, hullámváltók), a csúszkás szabályzók előképei pedig a keverőasztalok síkszabályzói lehettek.

Az egydimenziós vezérlés során a lehető legritkább, amikor a vezérlő piszkálása egyenesen arányos a vezérlés hatásával. Ennek fő oka, hogy a változás érzékelése általában nem lineáris (lásd a sorozatnak a pszichoakusztikáról szóló részeit). Tegyük föl, hogy a vezérlő csúszkás eszköz! Azt is megtehetjük, hogy több paramétert is ugyanazzal az eszközzel szabályozunk. Ezt neveztük korábban egy a többhöz áttérképezésnek. Aztán azt is meg lehet tenni, hogy több különböző eseményt, folyamatot is elhelyezünk a csúszka mentén tetszőleges átfedésekkel. Példa erre a szintetizátorok billentyű követése (lásd a sorozat 221. részét). Még ennél is jobb példa a BeatFader: egyetlen csúszkán több, konfigurálható midi-üziket helyez el. A mozgatás helyének és sebességének variálásával változatos játékmódok érhetőek el.

Ha a csúszkán nemcsak a pozíció változásait, hanem azok sebességét és távolságát is felhasználjuk a kimeneti paraméterek módosítására – vagyis gyakorlatilag megnöveljük a dimenziók számát –, még kifinomultabban játszható hangszert hozhatunk létre. Vagy ha van egy szemcsés szintézisen alapuló hangszered (lásd a sorozat 244. részét), amelyben a szemcsék kiolvasási pozícióját szabadon változtathatod egy tapiszalag segítségével, akkor egyenletesen húzva végig az az ujjad a tapiszalagon, az eredeti formájában szólal meg a hang, ha meg egy helyben tartod, kimerevített pillanat szól, de tetszőlegesen ugrálhatsz, és szünetet is tarthatsz.

A kétdimenziós vezérlés esetén a papírlapból indulhatunk ki. A papírlapra egy kottát nyomtattak, ami egyrészt tartalmazza a hangmagasságot, másrészt a hang időtartamát és az egész hangzó esemény folyamatát. Léteznek is olyan vezérlők, amelyek képesek a hagyományos kottát olvasni, és rávenni az elektrofon hangszert, hogy ennek megfelelően szólaljon meg. Az egyik első kétdimenziós rendszer az 1990-ben megjelent Buchla Thunder volt, amely érintés- és nyomásérzékeny sík vezérlőelemekből áll, a generált midi-üzik pedig a beépített programozási lehetőség révén testreszabhatók.

2019-ben a Buchla Thunder is újjászületett: a Sensel cég gyártja Buchla-Thunder Overlay formájában.

dsz03dsz04

Ez a kezelőfelület a Sensel Morph nevű kontrollerre tehető rá. A Sensel Morph más kezelőfelületekkel is használható. Ismeri az MPE-t (lásd a sorozat 264. részét) és a blútusz midit.

A meztelen Sensel Morph így néz ki:

dsz05

Ezek meg a kezelőfelületei:

dsz06

A Sensel Morph ára 311 euró, a Buchla-Thunder Overlay 74 euróba kerül, és egy cuki tatyó is kapható hozzá 31 euróért.

dsz07

Kétdimenziós felületnek tekinthető a már ismertetett Reactable vezérlője vagy minden táblagép érintőképernyője. Az érintőképernyős vezérlés egyik elődje a francia Jazzmutant cég gyártotta Lemur Input Device, amelynek vezérlőelemei széleskörűen programozhatók.

dsz08

A felhasználók 15 különböző vezérlőelem (gombok, csúszkák párnák) között válogathatnak, modulokba rendezhetik, és annyi oldalon helyezhetik el, ahányon csak akarják. Minden szabályzóhoz bármilyen midi-üzi hozzárendelhető.

A Lemur különlegessége, hogy az egyes vezérlőkhöz fizikai tulajdonságok is társíthatók, mint pl. a surlódás vagy a tehetetlenség.

A Lemurnak már van Alma és Android változata is.

Úgy 2010 körül a Lemur táblagépes változata úgy bővült, hogy teljesen szabadon programozhatóvá vált az interneten mostanában általánossá vált html5 leíró nyelven. Mivel a html operációs rendszertől teljesen független, ezért elvileg minden gépen futtatható a legújabb verzió. A Lemur olyan intelligens, aktív és interaktív rendszerré alakítható, amely messze túllép a szokványos midi-vezérlőalkalmazásokon, amelyeknek többsége még mindig fantáziátlanul másolja a keverőpultok passzív fizikai vezérlőelemeit (toló és forgó potenciométerek), legfeljebb egy kétdimenziós vezérlővel megtoldva azokat. S itt érdemes arra gondolnod, hogy amikor egy számítógépes alkalmazásban, bővítményben – sok ilyet kipróbálhattál már e sorozat leírásai alapján is – egérrel nyüstölöd a virtuális forgatógombokat, akkor valójában nem forgó mozgással tekered őket, hanem le-föl rángatod az egeret.

A háromdimenziós vezérlők nagyobb mennyiségben a számítógépes játékokban bukkantak föl először, ha eltekintünk olyan profi alkalmazásoktól, mint pl. a pilóták oktatását szolgáló repülőgép szimulátorok. Voltak közöttük egészen érdekes formatervűek is; ezek közé tartozott a Novin Falcon 2007-ből.

dsz09

A test vagy a kezek mozgására reagáló, érintésmentes vezérlők példája a Kinect a Microsofttól vagy a wii a Nintendotól. Zenei felhasználásra leginkább a Leap Motion tűnt alkalmasnak, számos zenei alkalmazás is készült hozzá. A szerkezetet, amelyet – mindenféle tulajdonoscserék után – napjainkban UltraLeap néven forgalmazzák, és nálunk is kapható, úgy 50 ezer forintért.

dsz10

Továbbfejlesztett változata a Stratos Inspire.

dsz11a

Az a gond ezekkel a cuccokkal, hogy nagyon könnyű mellényúlni, akaratlanul is működésbe hozni a hangszert. Persze, a hagyományos hangszereken sem mindig találjuk el a hangot, de azok kezelése valahogy magától értetődőbb. Ennek az lehet az oka, hogy az üres térben az izmaink és a szemünk nyújtotta viszonylagos pozícióérzeten és – szerencsés esetben – a megszólaló hangokon kívül a szó szoros értelmében semmi kapaszkodónk nincs a pontos helyzetünket illetően. Hiányzik a testi visszajelzés, a fizikai tárgy ellenállása még akkor is, ha van erővisszacsatolás, miként a jobbféle pc-s kormányoknál. Noha a gyártók azzal reklámozzák a termékeiket, hogy észrevehetetlen késésekkel reagálnak a mozdulatokra, a gyakorlatban mindig kiderül, hogy ez nem igaz. A térbeli mozdulatokon alapuló vezérlés ugyanakkor a mozgás szabadsága miatt életkortól és felkészültségtől függetlenül bárki számára azonnal hozzáférhetővé teszi a hangszert, és hosszas kísérletezésre ösztönöz. A hangszerrel először találkozó zenésznek éppen azért, mivel nem látja, nem érzi és eleinte nem is ismeri a tér beosztását, önmagának kell játék közben felderítenie azt.

Én pl. ebben a részben szabadon és jelentős mértékben fölhasználtam Bolcsó Bálint doktori disszertációját.