Cs. Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, 345. Szalagzaj és más disznóságok - első pofon

Az analóg mágneses hangrögzítés olyan sokféle módon torzítja el a rögzítendő jelet, annyi zavar léphet föl, hogy csodálkozunk, hogy ennek ellenére többé-kevésbé felismerhető az eredeti hangesemény.

Ennek az az oka, hogy a hallórendszerünk nemcsak érzékeli a hangokat, hanem – miként azt a sorozat pszichoakusztikai részeiben bemutattam – képes feldolgozni, értékelni és ki is egészíteni a hiányzó részekkel, valamint arra is képes, hogy a felesleges torzításokat, zavarokat elhanyagolja. Persze, minél többet kell dolgoznia, annál jobban elfárad, ezért is törekszünk arra, hogy e torzítások, zavarok és különösen azok, amelyek nagy munkára késztetik a hallórendszert, minél kisebbek legyenek.

A zajok egy része akusztikus jellegű. Zúg a transzformátor és a motor, a súrlódó alkatrészek susognak, a kopott csapágyak visítanak. Az akusztikus zajok gyorstekercseléskor felerősödnek. Némely orsós stúdiómagnók, különösen a soksávosok akusztikus zaja olyan magas, hogy egyes stúdiókban a magnókat külön szobában helyezték el. Az ilyen stúdiók közé tartoztak a néhai NDK rádiójának berlini székházában találhatók, ahol tehát egy-egy stúdió három részből állt. Az egyik volt az előadói helyiség, itt zenéltek vagy beszéltek a szereplők, a másik a keverő, ahol csak a hangmérnök és a szerkesztő vagy a rendező dolgozott, a harmadik pedig a technikai szoba a magnókkal és egyéb zajkeltőkkel – ideértve a többi munkatárs csacsogását is. (A képen látható sok „a” betű eltüntetéséhez vagy fizetni kellett volna, vagy egy Photoshop buzi sok órás szenvedésére lett volna szükség.)

smd02

Az elektromos eredetű zajok közül a legjellemzőbb a brumm. Ezt az elektromos hálózatból szedi össze a magnó. A készülék saját hálózati transzformátora szór, de a magnóhoz közeli egyéb berendezések, vezetékek sem szoktak tétlenek maradni. A magnók lejátszófeje kis feszültséget ad a lejátszóerősítő bemenetére, és nemcsak maga a fej, hanem a fej és az erősítő közötti drót is gyűjt mindenféle zavart. Ezért kell a fejet és a kábelt is árnyékolni, továbbá fontos lenne, ha ez a madzag minél rövidebb lenne. Valamilyen általam ismeretlen okból a magnókat konstruálók vetélkedtek abban, hogy ki tud minél hosszabb fejkábelt tervezni. Az is megfordult a fejemben, hogy a kábelgyártók fizettek nekik ezért. Ugyanakkor az analóg magnók utolsó korszakában arra is volt példa, hogy az erősítő első vagy első néhány fokozatának integrált áramköri morzsáját belerakták a fej búrájába. Nem brumm, hanem még annál is rohadtabb, ha a magnó olyan berendezés, például számítógép közelébe kerül, amelyben a kapcsolóüzemű tápegység szabadon garázdálkodhat. Ez a szélessávú zavar semmilyen szűrővel nem távolítható el, az egyetlen megoldás a magnó eltávolítása minél messzebbre.

Az analóg magnók erősítőinek kapcsolástechnikája régóta ismeretes. A csöves erősítőkhöz képest igazi újdonságot a tranzisztorosak sem hoztak, viszont az energiaigényük, a terjedelmük és a súlyuk sokkal kisebb, emiatt igen gyorsan elterjedtek. A professzionális tranzisztoros analóg magnók majdnem olyan szépen muzsikálnak, mint a csövesek, de már sokszor írtam, hogy a majdnem „nem”-et jelent. A csöves erősítők ugyanis általában kevesebb fokozatból állnak, a töltéshordozóknak kevesebb aktív elemen kell átvergődniük magukat ugyanolyan stabilitást feltételezve. Két jellemző van, amiről egy csöves magnó hangja felismerhető: a kiküszöbölhetetlen brumm és a hallórendszerünknek természetesebb hangzás. Ez utóbbiról is több helyen találhatsz részletesebb indoklást a sorozat pszichoakusztikai részeiben. A kommersz magnók esetében a különbség nem a csövesek javára billen, és néhány kivételtől eltekintve, a félprofik is inkább a tranzisztorosok felé hajaznak. Ilyen kivételt bizonyít például a Revox G36 és az A77 szinte összes szubjektív tesztje; ezekben a G36 nyert. A különbségek persze a neten nem mutathatók ki, legfeljebb gyönyörködhetsz a Revox G36 belsejében.

smd03

Az a terület, ahol a csöves magnó nem tudott labdába rúgni, a soksávos technika volt. Az Ampex, a Telefunken és a Studer is csak négy sávig gyártott csöveset, igaz, ez utóbbit, a J37-et illetően még senkitől nem hallottam vagy olvastam, hogy ebben a kategóriában bármely magnó legyőzte a hangját. Én is imádtam. 42 db ipari elektroncső van egy-egy 150 kg tömegű példányban. Belegondolni is horror, hogy ha lett volna 24 csatornás változat, abban kb. 250 cső fűtött volna, a szörnyeteg tömege pedig megközelítette volna az egy tonnát. Az első darabok közül vásárolt 1966-ban a Magyar Rádió, ezen készültek a korai beat-felvételek, majd a nemzetközi díjakat nyert kvadró hangjátékok. S itt ismét megemlítem, hogy a Magyar Rádió fénykorában a vezetők igyekeztek a legjobb minőségű cuccokat vásárolni, illetve fejleszteni.

Az alábbi videó második részében látható, hogy milyen trükkösen is lehetett játszani a J37-tel.

A négy sáv egyre inkább kevésnek bizonyult. A következő felvétel két négysávos Studer J37 szinkronizálásával készült az Abbey Road stúdióban. A szinkronizálás módja még kezdetleges volt. Az egyik magnóval az egyik sávra 50 Hz-es jelet rögzítettek, ezt lejátszáskor felerősítették, és ezzel vezérelték a másik magnó futóművét. Ha sikerült egyszerre és ugyanonnan elindítani a két készüléket, akkor a szinkron egy nóta időtartamáig megmaradt. Az 50 Hz-es szinkronizálást a korabeli, még időkód nélküli hangosfilm technikából vették át, ahol a kamera adta a szinkronjelet, és a magnó külön sávja rögzítette azt. Lejátszáskor az egyidejű, ugyanarról a pontról indítást a csapó tette lehetővé.

Amikor a hangtechnikába is betörtek az integrált áramkörök, szomorúan vették tudomásul a hangbuherálók, hogy bizony, azok a magnók, amelyekben IC-k erősítik a jelet, rosszabbul szólnak a tranzisztorosaknál is. A kezdeti hatalmas bukták után javult ugyan a helyzet, de nem is kevés különbség megmaradt. Ennek két oka van. Az egyik technikatörténeti. Amikor az elektroncsövek megjelentek, még egyáltalán nem volt digitális technika, amelynek egyik fő jellemzője, hogy az aktív elemek kapcsolóként működnek. Vagy bekapcsolnak egy feszültséget/áramot, vagy kikapcsolnak. A csövek fejlesztési iránya szinte kizárólag az volt, hogy az analóg technika követelményeinek feleljenek meg, ne holmi kapcsolók legyenek. Amikor a 2. világháború idején a katonák digitális számítógépeket kezdtek használni, a csöveket kapcsolóként működtették. De olyan sok, több tízezer kellett belőlük, hogy az első gépek többet álltak, mint amennyit mentek, amíg kiszámolták a rakéták röppályáját – az óriási áramszükségletről és hőtermelésről nem is szólva. Noha az első tranzisztort hivatalosan 1947-ben mutatták be, valószínűleg előbb volt készen, és az első tranzisztorokat kapcsolóként (valamint oszcillátorokban) használták. Mivel az analóg technika sokkal elterjedtebb volt, mint a számítástechnika, előbb-utóbb a polgári világban is alkalmazni kezdték a tranzisztorokat. Jellemző azonban, hogy a nagyfrekvenciás, GHz-eken is működő félvezető eszközök csak a hatvanas években jelentek meg. Az integrált áramkörök gyártása már akkor indult, amikor a számítástechnika majdnem hétköznapivá vált. Ezen áramkörök jórészt digitálisak, és az analóg műveleti erősítők is szabályozási folyamatokhoz készültek, nem audio berendezésekhez. A későbbi hangfrekvenciás IC-k is csak melléktermékek, napjainkban különösen. A másik ok a bonyolultság növekedése. A töltéshordozóknak még több, akár több ezer aktív elemmel, tranzisztor funkcióval kell megbirkózniuk, bizony mondom, nem lennék a töltéshordozók helyében, ameddig átverekszik magukat az összes pn-átmeneten vagy fetes csatornán. A stabilitás érdekében erős a negatív visszacsatolás, az automatikus belső stabilizátorok - pl. a hőfok szabályzó – és védelmi eszközök – pl. rövidzár elleni védelem – jól megrángatják a jelet.

A csöveknek, tranzisztoroknak, feteknek, IC-knek és a passzív alkatrészeknek – ellenállásoknak, kondenzátoroknak, tekercseknek – természetesen van zajuk, így a felvevő és lejátszó erősítőknek is. Többféle zaj van. Termikus zaja mindennek van, ami a töltéshordozók mozgásának eredménye (lásd a sorozat 44. részét). A termikus zaj tökéletes zaj, mert minden összetevő véletlenszerűen van benne. Elvileg végtelen a sávszélessége. Ténylegesen persze nincs ilyen, de mindenesetre jó széles a spektruma. Egyes alkatrészek sajátos, nem termikus zaja nem fehérzaj jellegű, ezeket a zajokat színes zajoknak hívjuk. A következő jellemző zajkomponens a sörétzaj (lásd a sorozat 45. részét). Ennek lényege, hogy a töltéshordozók véletlenszerűen jutnak át az egyik elektródáról a másikra. A sörétzaj is fehérzaj jellegű, és az elektroncsövekre és a félvezetőkre egyaránt jellemző. A véletlenszerűen csöpögő esőhöz szokták hasonlítani. A villódzási zaj (lásd a sorozat 128. részét) oka az, hogy az alkatrészeket nem tökéletesre gyártják. Ennek amplitúdója fordítottan arányos a frekvenciával, ezért 1/f zajnak is hívják. A pattogatott kukorica zaj a félvezetők zaja. Ez nagyon zavaró impulzus zaj, a nevét onnan kapta, hogy olyasféle zaj, mint amikor a pattogatott kukorica készül. Sajnos, minél kisebb a félvezető, annál nagyobb a pattogatott kukorica zaj, s mert az IC-k valójában rengeteg kis félvezető eszközt tartalmaznak, még a kiszajú változatok zaja is elég jelentős. Az oka az, hogy a félvezetők gyártása során apróbb hibák keletkeznek, s minél kisebb egy alkatrész, a hiba hatása annál nagyobb. E zajfeszültség nagysága több száz µV is lehet. A magnó erősítői a kozmikus sugárzásból eredő zajt is összeszedhetik, valamint „rádiózni” is tudnak, ha túl nagy a sávszélességük, vagyis közeli rádió- és tv adóállomások, mobiltelók zavarására érzékenyek.