Cs.Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, 92. Élvezd a ritmust!

A ritmus észlelésével kapcsolatos első vizsgálatok nem a zenei ritmussal, hanem sokkal egyszerűbb, időben ismétlődő események észlelésével foglalkoztak. Attól függően, hogy az események között mennyi idő telik el, azok nagyon különböző élményt váltanak ki.

Ha arra kérjük az embereket, hogy hosszabb időn keresztül tapsoljanak vagy kopogjanak egyenletes tempóban, akkor a legtöbb embernél ez a spontán tempó 300 és 800 ms között lesz. Noha az egyes emberek között viszonylag nagy különbséget fedezhetünk fel a spontán tempóban, ám nagyon kicsi a változás egy-egy ember esetében még akkor is, ha a spontán tempóját különböző időpontokban mérjük meg. A spontán tempó tehát jellemző egy adott személyre. Az emberek járásának tempóját is befolyásolja a spontán tempó, és pl. idegesítő egy egész életen át együtt sétálnunk valakivel, akinek a járási tempója nagyon különbözik a mienktől. Nem is gondolnád, milyen fontos lehet ez a párválasztásban, mert ha nagyon különbözik a spontán tempótok, csak egymásnak háttal lesz jó – ez az egyetlen eset, hogy mindketten akkor mentek el, amikor akartok.

er2

A ritmus tehát nemcsak a hangok észlelésében, hanem a mozgások létrehozásában és lezajlásában is szerepet játszik. Nagyon könnyedén tudjuk a mozgásunkat szabályos ritmusú hangsorhoz szinkronizálni. Ráadásul ez a képesség az emberi fejlődés során nagyon korán és erőfeszítések nélkül jelenik meg: a csecsemők kb. másfél éves korukra képesek arra, hogy a zenére ritmikusan mozogjanak. A zene ritmusához szinkronizált mozgás (legyen az tánc, tapsolás vagy a fejünk rázása) azonban korántsem egyszerű tevékenység. A szinkronizált mozgás során ugyanis nem követjük a ritmikai egységet, hanem pontosan azzal egyszerre hajtjuk végre. Megpróbáljuk megjósolni, előre megtervezni a mozgás pontos idejét.

A tempó észlelését illetően érdekes kérdés, hogy a relatív idői viszonyok fontossága ellenére menynyire emlékszünk az abszolút tempóra. Meglepő módon az emberek emlékezete ezzel kapcsolatban nagyon jó. Egy ismert dallamokra vonatkozó emlékezeti feladatban a résztvevők kb. 4%-os tempóbeli ingadozással idéztek fel a dalokat. Ez a nagyon pontos felidézés csak olyan nóták esetében igaz, amelyeket mindig hasonló tempóban hallunk; a gyakran játszott popzenei felvételek igen jó példák erre.

A ritmus észlelésének másik lényeges vonása, hogy minden esetben valamiféle csoportosítás előzi meg. Ez a csoportosítás olyan erősen nyilvánul meg, hogy az emberek az egyébként teljesen azonos időbeli távolságban lévő, teljesen azonos hangokat is csoportokra szerveződve hallják. Ezt a szubjektív ritmizációt, amely a hangokat kettesével vagy négyesével csoportosítja, valójában semmi sem indokolja, mégis úgy tűnik, hogy a legtöbb ember így észleli ezeket a hangsorokat.

A zenei ritmus egy nagyon speciális, semmilyen más emberi tevékenységben nem jelentkező hierarchikus szerveződést mutat, ami ráadásul kettős: egyrészt a közelségen, hasonlóságon, jó folytatáson stb. alapul (csoportosítás), másrészt pedig a hangsúlyos és hangsúlytalan ritmikai elemek szabályos váltakozásán (metrum). A zenének ez a szabályos és hierarchikus szerveződése azért fontos, mert semmilyen más emberi tevékenységben nem jelenik meg ez a szerveződési forma.

Az egymást követő hangok csoportosításának hátterében feltételezhetően az emberi feldolgozó rendszer kapacitás korlátai húzódnak meg. Hiszen az észlelés során csak korlátozott mennyiségű információt vagyunk képesek feldolgozni és megjegyezni, a csoportosítás révén ugyanakkor csökkenthető a megjegyzendő információk száma. Ahelyett hogy minden egyes hangjegyet és a közöttük lévő időbeli viszonyokat jegyeznénk meg, azt kell csak eltárolni, hogy milyen csoportokat képeztek az egymást követő hangok.

A beszédben szintén találunk egyfajta szabályosan ismétlődő és több szinten szerveződő ritmikusságot, de ott korántsem olyan szabályos az ismétlődés, mint a zenében. Ugyanakkor a ritmus észlelése nem korlátozódik csupán arra, hogy élvezhessed a zenét, mert a ritmus érzékelésének képtelensége a beszélő képesség és a beszédértés területein súlyos következményekkel jár.

Számos agyterület részt vesz a zenei ritmus észlelésében, különböző körülmények között különböző típusú ritmusokat dolgoznak föl. Különböző idegpályák aktiválódnak a különböző ritmusokhoz, és ezek együttese alakítja ki a komplex ritmusészlelést. A zenei ritmus észlelésekor agyhullámok keletkeznek, és ezek jól értékelhetők. Úgy tűnik, hogy van egy belső óránk, és ehhez viszonyítjuk a különböző ritmusokat (ez a már említett spontán ritmus), de a külső ritmusok felülírhatják ezt a belső cuccot. Jó példa erre, hogy amikor egy nekünk tetsző előadás végén tapsolni kezdünk, az a spontán ritmusunk szerint indul, de a vastaps már egy kívülről is vezérelt, igazodó, a többiekkel közös, ütemes jelenség. Ugyanakkor a vastaps üteme alig fele a spontán taps ütemének, mert a szinkronizációra figyelni kell.

A különböző erősségű és jellegű ritmusok aktivizáló hatása már agytörzsi szinten is kimutatható.

er3

Minél bonyolultabb a ritmus, annál magasabb szinten történik a teljes feldolgozás. Ugyanakkor a saját kultúránk ritmusait egy idő után könnyebben észleljük, hasznosítjuk, mint az idegen, szokatlan kultúráét – ez utóbbiakat gyakran el is utasítjuk.

S itt érdemes egy pillanatra elgondolkodni. Minden tudományos vizsgálat és hétköznapi tapasztalat azt bizonyítja, hogy amikorra felnövünk, a születéskor még létező adottságaink jelentős részét elveszítjük a fejlődésünk során. Ennek az az oka, hogy alkalmazkodunk a környezetünk szokásaihoz. Azokat a hangokat választjuk ki a beszédhez, amiket a szüleink, ismerőseink használnak; azokat a zenei kifejezésmódokat használjuk, amivel a leggyakrabban találkozunk, megtanulunk bilin ülni és visszatartani a kakit, vagy nem köpködünk az utcán. A viselkedés- és gondolkodásmódunk, a másokhoz való viszonyunk erős példákon alapul, amelyeknek követése elismerésekkel jár. Beilleszkedtünk, tudjuk, mire számíthatunk. Felnőtt korunkra futószalag-érettek lettünk. Ezért amikor másféle emberekkel találkozunk, azt szeretnénk, ha ők is úgy működnének, ahogy mi. Ha ezt nem teszik, akkor kizárni igyekszünk őket a mi világunkból. Lehet ugyan, hogy érdeklődünk a dolgaik iránt, de ennél közelebb nem szívesen engedjük őket magunkhoz. Félünk tőlük. Persze, mindenkitől félünk kicsit, de tőlük sokkal jobban. Ezt a biológiai eredetű elkülönülést, sajnos, jól lehet manipulálni: ezt lehet faji, származási, világnézeti, zenei ízlésbeli – tehát bármilyen fajta gyűlöletté, társadalmi szintű ellenségeskedéssé, háborúvá szítani.

Csakhogy az ember nem csupán biológiai, hanem ésszel rendelkező társadalmi lény is. Képes elfogadni a másik ember másmilyenségét. Az első lépcsőt, az elfogadást, toleranciának hívjuk. De ennél az ember többre is képes. Képes arra is, hogy segítsen. Segítsen azoknak, akiket éppen a másféleségük miatt – valójában csak erre való hivatkozással – üldöznek, taszítanak ki. Erre a segítségnyújtásra, s ha a vész elmúlt, együttműködésre a másmilyen emberekkel csak az ember képes. Legyél hát büszke arra, hogy ember vagy, és igyekezz emberségesen viselkedni, még ha gyakorta nagyon nehéz is! Azért van agyad.

S hogy milyen összetett a hangok, a beszéd és a zene agybeli feldolgozása, a pici betűk miatt guvadjon a szemed a következő két ábrára, amely összefoglalja és kiegészíti mindazt, amiről az egyes érzeti paraméterek során szó volt.

er4

er5