Cs.Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, 93. Minél hangosabb, annál jobb?

Már elég sokat tudsz pszichoakusztikából ahhoz, hogy egyértelműen válaszolj: nem, nem jobb. Legalábbis, nem mindig jobb. Akkor vajon miért törekszik az emberi faj arra, hogy minden egyre hangosabb és még annál is hangosabb legyen? Erre is tudod a választ: azért, mert a nagyobb hangosságú hang messzebbre és így több emberhez is eljut, és mert aki hangosabb, annak nagyobb a hatalma.

A hangosságháború – tágabb értelemben – valóban évezredekkel ezelőtt kezdődött. Csakhogy eleink azt is tudták, hogy igazán akkor van értelme a hangosnak, ha van halk is, tehát nemcsak a minél hangosabbra, hanem a minél nagyobb szubjektív és belső dinamikára is törekedtek.

Ameddig a világ csöndesebb volt, elegendő volt egy kisebb létszámú előadó apparátus is ahhoz, hogy erősítés nélkül is elég nagy dinamikájú lehessen a mű előadása. Bach Máté passiójában pl. két kórus is van, de egy-egy kórus csak 12 énekesből állt. Véletlenül éppen ennyi voltak a Biblia szerinti apostolok is. A kettős zenekar létszáma sem volt több 34-nél. Elvileg 13 szólistára is szükség lett volna, de többnyire csak hatot alkalmaznak napjainkban is, a maradék szólamokat a kórusokból éneklik, akik éppen ráérnek. Gondolj bele: Bach idejében ennyi muzsikust összeszedni is igen nagy bravúr volt.

Ez a maga korában baromi izgalmas, Jézus szenvedéstörténetét bemutató remekmű, aminek a teljes hossza majdnem négy óra – és anno közben még egy mise is volt, ha már bejött a közönség –, számunkra is első hallásra szinte a keresztre feszítés. Tehát ha nem nagyon hallgatsz szomorú zenét, ne ezzel kezdjed az ismerkedést, mert még meg is fogod utálni. Pedig gyönyörű, becsszó, hidd el nekem! Egy kis részletet mutatok is belőle.

Volt időszak, amikor a hangosságháború valódi háború volt; a náci Németországban 1945-ben a repülőgépek összeroppantására hangágyút is építettek – szerencsére, nem működött.

mh02

A szó szűkebb értelmében a hangosságháború valamikor a múlt század 40-es éveiben indult, akkor, amikor a nép zenegépekre, wurlitzerekre kezdett táncolni a szórakozó helyeken. A wurlitzerekben lemezjátszó volt, amelyik azt a lemezt helyezte a lemezjátszó tányérjára, amit a pénzbedobással működő szerkezet nyomógombjaival kiválasztottak. A wurlitzer hangerő szabályzója a gép hátoldalán volt, hogy a nagyérdemű ne tudja cseszegetni. Ezért az a nóta szólt hangosabban, dögösebben, amit sikerült hangosabbra készíteni.

A wurlitzer (jukebox) nagy korszaka az 50-es, 60-as évek. Budapesten az egyik első wurlitzert a Vasas sportklub pasaréti úti atlétikai pályájának büféjében helyezték üzembe 1961-ben, és 1 Ft-tal működött.

A 45-ös fordulatszámú kislemezeket (SP) a korabeli középhullámú rádióadás rendszerek mindössze kb. 46 dB-s (200-szoros) jel-zaj viszonyának figyelembe vételével készítették.

Az egyik cég, amelyik kompresszálással és a kompresszált jel normalizálás utáni limitálásával a leghangosabb gyártók közé tartozott, a Motown volt. Az eljárást „Loud and clear”-nak hívták, és ezzel a Motown megteremtette a saját, mással össze nem téveszthető hangzását. A dinamika szabályozásán kívül 70 Hz alatt kegyetlen mélyvágást alkalmaztak, hogy a lemezbarázdába olyan magas jelszinten lehessen esztergálni a muzsika hasznos tartományát, hogy még éppen ne ugorjon ki a tű. Emiatt a nóták sem lehettek hosszabbak 3 percnél. Azt is tudták már, hogy az agyunk előállítja az alapharmonikust, ezért a basszusgitár második harmonikusát megemelték.

Tanúsíthatom, hogy a wurlitzerekből ilyen pocsékul szóltak a nóták; elég sok, fagyira kapott egyforintost hagytam a Vasas büfében. Ugyanis a wurlitzer lemezjátszójának tűje már az első lejátszáskor legyalulta a lemezről a szaporább rezgéseket, s a hangszórók sem tudták visszaadni a magasakat. Pedig így is szólhattak volna:

A hangosság háborúja első szakaszának más eljárást használó nagyágyúja Phil Spector producer, zenei rendező, dalszerző volt – aki gondatlanságból elkövetett emberölésért dutyiban csücsül 2028-ig, de ez egy másik történet.

mh03

A koma egyáltalán nem volt olyan gyagyás, mint amilyennek a képen látszik, sőt! A „Wall of sound” technológia lényege, hogy addig kell növelni a hangosságot, állandó szinten tartva a jelet, ameddig a torzítás még elviselhető. Az energiatartalmat az ő hangmérnökei – leginkább Larry Levine – sem csupán dinamika módosítással, hanem – mondjuk így – akusztikai harmonikus dúsítással érték el.

mh04

Sok fúvóst használtak, s ugyanazokat a hangszereket egymás után több sávon vették föl. Ezzel kissé kórusszerűvé vált a hangzás. Vagy egy hagyományos zongora hangját Fender-zongorával és csembalóval tették teljesebbé. Bőségesen zengettek is, a leghagyományosabb módon, hangszórós-termes zengetővel. Emlékszel? Ez az az eljárás, amikor a zengetendő jelet egy hangsugárzóval egy jól zengő szobában szólaltatjuk meg, és ezt a hangot egy vagy több mikrofonnal átalakítva juttatjuk vissza a keverőasztalba, hogy az eredeti jelhez keverhessük. Lényegében Phil Spector indította el a rockzenében azt a rengeteg időt igénylő pöcsölést, ami aztán a nagyon sokcsatornás keverőasztalok, rögzítők és effektcuccok, majd a számítógépes hangmunkaállomások fejlesztését eredményezte.

A hangfelvételek hangossága azonban nem volt elég a rádióállomásoknak: még további, speciális „adáshangosító” eszközöket, szelektív többsávos kompresszor-limitereket alkalmaztak, amelyek minden nótát egyenhangosságúra vasaltak ki, és ezen módszeren nem változtatott a sokkal jobb minőséget, nagyobb dinamikát, kisebb zajt és jobb frekvenciamenetet lehetővé tevő URH sávú rádiózás sem.

A rádióállomások esetében az egyik legnagyobb problémát a vegyes műsorok – amelyekben beszéd és zene egyaránt volt – hangosságának kiegyenlítése okozta. Ráadásul Európában, ahol többnyire csúcsmérőkkel ellenőrizték a szintet, nehogy túlvezérlődjön a jel, egészen biztos volt, hogy ha a beszéd és a popzene jelszintjét azonosnak mutatta a műszer, akkor a beszéd érthetetlenül halk, a zene pedig elviselhetetlenül hangos lett. Ezért a popzenét 5-10 dB-vel kisebb szintre vezérelték, mint a beszédet. Egészen más volt az USA gyakorlata, ahol a beszédet is drasztikusan kompresszálták, szűkítették a sávszélességét, hogy még az zavarok, szándékos zavarások ellenére is érthető legyen a propaganda. Nem számított, hogy embertelenül torz.

Az óriási torzítást az okozza, hogy a jelet a csúcsszint alatt 6 - 12 dB-vel keményen fejbe vágják, határolják. Így rengeteg felharmonikus keletkezik, amelyek közül a nagyobb frekvenciájúkat kiszűrik.

mh05

Az állandó maximális hangosságra törekvés azonban lehetetlenné teszi az árnyalt, finom előadói játékot. Ezt írta pl. Nyeső Mari művésznő a Facebook-on:
’ (…) eltűnnek a hangsúlyok, nem húz a zene, minden mindig üvölt, nem lehet hangokat kiemelni a játék közben, az egész egy állandó hangerőfolyam. (…) A kompresszálástól a hangszín is változik, de amit először észreveszünk, az a hangsúlyok hiánya. Iszonyú veszteség, és nem mozdul az emberek lába a zenére... de lassan már nem is játszanak így a zenészek, hiszen úgysem hallják az emberek.”

Hogy mit hallanak, illetve mit szeretnének hallani az emberek, arra már igen sok felmérés készült. Nyilván másmilyen dinamika jó egy csöndes szobában, mint egy diszkóban vagy a személygépkocsiban; másmilyen fényes nappal vagy éjszaka.

mh06

Ráadásul, azt a hangeseményt, ami számunkra zavaró – pl. a tv-beli reklámokat – még akkor is sokkal hangosabbnak halljuk, mint a számunkra fontosat, kellemeset, ha a zavaró hangok jóval halkabbak. Hogyan lehet ennyiféle igényt kielégíteni?
Lehetne, voltak és vannak is erre próbálkozások. Az egyik legrégebbi, amikor a hallgatókat kérték meg, hogy ne zavarják mások pihenését.

De a hangmérnök is cselezhet. A FIKSZ Rádió szöveg nélküli, családalapító nótákat tartalmazó Fikszex című késő esti műsorában például az első számot lassan, néhány perc alatt 10 dB-vel kisebb szintre kevertük, és a további nótákat is ezen a szinten játszottuk le. Hogy egykori hallgatóink teleszülték-e a hont, azt nem tudjuk.

A hangosság harca azonban folytatódott.