A klasszikus disco zene alapja a soul és a funk zene, viszont annak professzionális előállításához nem ártott profi hangszeres tudást igénylő jazz-és komolyzenei előképzettség sem. A stílus, a 70-es évek legelején bontogatta szárnyait, előfutárának Barry White-ot és Isaac Hayes-t tekinthetjük, akik talán először készítettek a mai értelemben vett klasszikus disco zenét. A kialakulása időben, 1971-73 közé, a Philadelphia Records művészeihez köthető, akik a soul zene változatos harmóniáit keverték a funk dinamikájával és a latinos dallamok elemeivel. Mindezt nagyzenekari hangzásba ágyazva egy fülbemászó, minden esetben táncolható ritmusú hangzást fejlesztettek ki. Az Ő zenei megoldásaikat követték a világ minden pontján 70-es évek közepétől, a disco zene nevezetessé vált művészei.

A disco zene volt az első olyan táncos zenei műfaj, amely nélkülözhette a hangszeres zenekarok aktív jelenlétét az előadáshoz. Mint a neve is mutatja hanglemezeket lejátszó lemezlovasok közvetítették a közönség felé. A 70-es évek legelején, amerikai homoszexuálisok által látogatott un. gay klubokból terjedt el, mely később életérzéssé is vált, a szórakoztatóipar meghatározó tényezőjévé.

Nyomtatott sajtóban, először 1973. szeptemberében, a Rolling Stone magazin foglalkozott az „új” műfajjal, rádióban 1974-ben szólalt meg az első disco műsor New Yorkban. A disco zene fénykora 1974 és 1978 közé tehető, melyet 1-2 év felfutás előzött meg és ugyanennyi ideig tartott a hanyatlása is, az említett időpont után.

A 70-es évek közepétől, az alapvetően philadelphiai műhelyben kikísérletezett új hangzást világszerte követték, akik közül ki kell emelnünk a floridai székhelyű TK Records-ot és a Münchenben dolgozó Giorgo Moroder-t, aki megteremtette az un. munich sound-ot, mely később az euro- disco alapja lett. Európában ekkor kezdte pályafutását a francia Cerrone, vagy az indiai származású Biddu is – Angliában-, akik sokat tettek a stílus népszerűsítéséért. 1975-ben Németországban Frank Farian megalakítja a Boney-M-et, a svéd Abba zenekar megnyeri az Euroviziós dalfesztivált és mind e közben ezrével alakulnak a tengerentúlon is a jobbnál jobb disco zenekarok, mint a The Trammps, vagy a Vilage People. A 70-es évek közepétől a lemezkiadók egyre inkább törekedtek a táncolható lemezklubok részére készült dalok gyártására, mely néhány év alatt több százezer, a mai napig megszámlálhatatlan számú disco stílusú hanglemez megszületését eredményezte.

Az első listavezető klasszikus disco lemez 1974-ben ért a slágerlisták csúcsára, melyről Gloria Gaynor, Never can say goodbye című dala szólt. Még abban az évben kerültek piacra olyan disco klasszikusok, mint a George McCrae féle Rock your baby, vagy a Kung fu fighting, Carl Douglas előadásában. A disco zene térhódításának a későbbi évtizedekre vetítve voltak jó és rossz oldalai is. Újra fellendítette a 72-ben mélypontjára jutott lemezeladásokat, újra értelmet adtak az alkotó munkának minden zenész szempontjából. Neves rock és jazz muzsikusok is készítettek dalokat, olykor teljes albumokat is e stílus jegyében.

A klasszikus disco zene a kezdetekkor 90-110 bpm (ritmus/perc) sebességről az évek múlásával egyre gyorsabb tempójú lett. A 70-es évek második felében már a 110-140 bpm ritmus volt a jellemzője. A kezdetben 3 perc hosszúságú dalokat később 5 perces, vagy annál is hosszabb produkciók váltották fel, mely nagyban volt köszönhető Tom Moulton és követőinek hangmérnöki újításainak, de róla és munkásságáról a zenei mixelés történetében írtam.

A klasszikus disco zene, mint életérzés és stílus 1978-ra ért a csúcsára. Ekkor jelent meg a Saturday night fever c.film és dupla album is, mely minden létező zenei díjat vitt abban az évben és minden idők egyik legtöbb példányban eladott lemeze lett. Ebben az évben a világ legnépszerűbb, tömegek által rendszeresen látogatott szórakozóhelyei a disco klubok voltak, melyek közül a New York-i Studio 54 kultuszt teremtett. Amilyen gyorsan a csúcsra ért a stílus, olyan gyorsan hanyatlani is kezdett. 1978-ben már szinte a csapból is a disco zene folyt és ezt nem csak a hallgatók elégelték meg, hanem azok a zenészek is, akik előtte jelentős sikert könyvelhettek el. Ellen- disco mozgalmak indultak 79 elejétől - főként a rockzene híveinek kezdeményezésére-, de olyan művészek is csatlakoztak ehhez, mint John Travolta, aki a Saturday Night Fever főszerepében lett világhírű. Nile Rodgers zenei újításai ebben az időben unicumnak számítottak, de a disco zenét már semmi nem menthette meg akkor. A 70-es évek végén átalakult high energy és dance-pop lett belőle, később ezt követték a house és az elektronikai zenei stílusok, melyekről bővebben írunk e rovat keretein belül a későbbi számokban.

Nile Rodgers, a Daft Punkt fiúkkal készített Get lucky című slágere kapcsán a kritikusok arról cikkeztek, hogy talán újra visszatér a klasszikus disco zene a táncparkettekre, de egyelőre azt mondhatjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat. Mindenesetre valami mintha elkezdődött volna ezzel a dallal. Elképzelhető, hogy egy újabb zenei korszak nyitánya, melynek e cikk olvasói közvetlen részesei lehetnek a következő hónapokban.

2013. augusztus