Az a méret, amely az adott információ biztonságos, könnyen sokszorosítható és elfogadható módon történő lejátszásához szükséges. Amikor az RCA kitalálta a kislemezt, azt számította ki, hogy mekkora az az átmérő és melyik az a legkisebb sebesség, amely ahhoz kell, hogy a lemezen néhány percnyi hanganyag egy kristályhangszedős, egyszerű lemezjátszót se hozzon zavarba. Egy ilyen átlagos vacakhoz alakította a lemezvágási és lejátszási karakterisztikát, ráadásul úgy, hogy tök lineáris erősítővel is elfogadható hangot halljál. Ez az elfogadható persze a „jól van az úgy” színvonal, de a kristályhangszedős lemezjátszó emiatt lett nagyon olcsó, és ezért hitt bele a vetélytárs Columbia is.

Az új lemezjátszók legalább két, de inkább három sebességgel tudták pörgetni a lemezt: 33 1/3, 45 és 78 rpm-mel. Az egyik első háromsebességes, középhullámú rádióval és erősítővel egybeépített lemezjátszót a philadelphiai Philco gyártotta.

A mikrobarázdás lemezjátszók esetleg 16 2/3 rpm sebességgel is tudtak pörögni, mert kísérleteztek ezzel a nagyon kis fordulatszámmal, főként beszédfelvételekhez. Mivel a mikrobarázdás lemezekhez más hangszedőtű kellett, mint a normállemezekhez, a két rendszer váltható volt a hangkarban. Az egykori szocialista országokban a Supraphon lemezjátszók terjedtek el, de gyártott lemezjátszót az NDK RFT, a lengyel Unitra és egy csomó szovjet gyár is.

A fenti képen látható, könnyen javítható, négysebességes lemezjátszó erősítője mindössze egyetlen elektroncsővel működött.

A végerősítő kimenő teljesítménye 1,5 watt volt 10% harmadik harmonikus torzításnál, az 1 kHz-es jel nagyságához képest (lásd a sorozat 50. részét), de egy kisebb bulin ez akkoriban nem nagyon zavart senkit, hiszen aligha volt összehasonlítási lehetőség. Az ECL 82 típusú cső napjainkban is kapható, kb. 12-15 ezer forintért.

Az áramkör bemenetén 1MΩ-os ellenállás terheli a hangszedőt, hiszen a piezoelektromos és kerámia hangszedők kimenő impedanciája nagyon nagy. Az elektroncső bejáratáé meg szintén nagy, tehát „nem rontotta el” a hangszedőt. Szintén nagy a FET-ek bemenő ellenállása, így a csövet később felváltották a félvezetők.

A fenti áramkör tervezője által ajánlott FET is kapható még, kb. 50 forint darabja. Mivel a kristály- és kerámia hangszedők kimenő feszültsége több száz mV, esetleg több volt, az áramkör nem is annyira erősít, mint inkább impedanciát illeszt a további egységek bemenetéhez. De miért is elegendők a frekvenciamenetet nem korrigáló áramkörök? Nos, itt jön az RCA mérnökeinek zsenialitása, annak felismerése, hogy két jelenséget lehet kihasználni. Az egyik az, hogy a kristály- és kerámia hangszedők eleve vackok, a másik, hogy nem sebesség-, hanem amplitúdó érzékenyek (lásd a sorozat 376. részét). Abban a tartományban, amelyben az ilyen hangszedők használhatók, egyrészt megfelelő az állandó amplitúdójú vágás, másrészt ahol mégis e tartományon belül állandó sebességgel forgácsolják a mesterlemez barázdájába az információt, ott a hangszedő éppen az ócskasága miatt korrigál. Ha mégsem eléggé, akkor az „igényesebb” lemezjátszók szintén egyszerű lepke hangszínszabályzóival (lásd a sorozat 77. részét) belerondít a hallgató. Ha nem tudnád, hogy a következő felvétel részletek kerámia hangszedővel készültek, nem hinnéd el, de persze Hi-Fi- t ne várj!

Ám ha az élet ilyen egyszerű lenne, akkor nem lenne miről firkálnom ebben a részben, csak idemásolnám az un. RIAA görbét.

Az elektromos rögzítéssel kapcsolatos korai szakirodalomból származó bizonyítékok arra utalnak, hogy elég későn történt komoly erőfeszítés a rögzítési jellemzők szabványosítására az USA-ban. 1942-ben a Műsorszolgáltatók Országos Szövetségén (NAB), később a Rádió- és Televízió Műsorszolgáltatók Országos Szövetségén (NARTB) belül kezdődtek meg a próbálkozások. A NAB rögzítési szabványtervezeteket jelentetett meg 1942-ben és 1949-ben mind a mélyírású, mind az oldalírású lemezekre. Számos 78-as fordulatszámú lemezproducer, valamint a korai mikrobarázdás nagylemez készítők a NAB oldalirány vágású lemezszabványnak megfelelően vágták a lemezeiket. Ez a NAB karakterisztika hasonlított az NBC (National Broadcasting Company) nevű műsorszóró rádióhálózat Orthacoustic nevű karakterisztikájához, amely az 1930-as évek közepétől a hálózat gyakorlati tapasztalatai során alakult ki. Arra jöttek rá, hogy a hangspektrum 100 Hz alatti végét némileg meg lehetne emelni, hogy lejátszáskor a hangszedőre kapcsolt erősítő brummját és a lemezjátszó rumpliját csökkenthessék. Ha pedig 1 kHz-től magasat emelnek, amelynek mértéke 10 kHz-en eléri a 16 dB-t, a sellaklemezek magas háttérzaja ellenére is hallhatók a beszéd finom, szipogó hangjai és a hangszerek magas felhangjainak egyes részei. Lejátszáskor az ellentétes, inverz karakterisztikájú görbét alkalmazva, a jel-zaj viszony javult, a hangzás élethűbbnek tűnt. Amikor 1948-ban megjelent a Columbia mikrobarázdás nagylemeze, a cég nyilvánosságra hozott egy felvételi karakterisztikát, amely olyan volt, mint a NAB-é a magas tartományban, de eltért a basszusoknál. Ez a karakterisztika is tapasztalatok alapján jött létre, bár később hozzáköltöttek egy matematikai leírást. 1951-ben, a Hi-Fi népszerűségének kezdetén, az USA hangtechnikával foglalkozó mérnökeinek egyesülete, az AES kidolgozott egy újabb szabványos lejátszási karakterisztikát, amit a Hi-Fi erősítők gyártóinak szántak. Ez ügyes ötlet volt, mert abból indultak ki, hogy ha a Hi-Fi cuccokat gyártók ilyen karakterisztikájú korrektorokat építenek az erősítőikbe, akkor ezzel rákényszerítik a hanglemezgyárakat arra, hogy ennek inverzével vágják a mesterlemezeket. A görbén két törésponti frekvenciát jelöltek meg: 400 Hz-et és 2,5 kHz-et. Ám ekkor már az RCA fütyült mindenki másra; a 45 rpm-es kislemezeket kizárólag a saját elképzelése alapján gyártotta. Az RCA karakterisztikája egészen 1925-ig vezethető vissza, a Western Electric elektromos vágógépeinek időszakáig. De persze RCA karakterisztikából is több volt, mire a végleges kialakult. Az RCA 45-öt kislemezekhez használták 1952-ig, az RCA Old Ortophonicot pedig szintén 1952-ig a nagylemezeken. Az RCA Victor New Orthophonic karakterisztika mind a NARTB, mind a Columbia mikrobarázdás nagylemez, mind az AES karakterisztikák tűréshatárain belül volt. Végül a New Orthophonic karakterisztika a RIAA-karakterisztika műszaki elődje lett.

Persze, Európában is buzgólkodtak. A brit London Company, a Deutsche Grammofon és a Telefunken-Decca is kitalált saját karakterisztikát, s az NSZK-ban „természetesen” más volt a szabvány, mint a tengerentúlon. A németek által elfogadott DIN szabvány töréspontjai ugyan közel voltak a RIAA-hoz, de elég eltérőek ahhoz, hogy az előbbivel rögzített és az utóbbival lejátszott felvételek kissé tompán szóljanak. A Deutsche Grammophon 1966-ig gyártott monó mikrobarázdás lemezeket DIN karakterisztikával. A nyugat-európai műsorszóró rádiók szervezete, a CCIR is kitalált egy karakterisztikát.

Az egyes mikrobarázdás karakterisztikák között látszólag csekély a különbség, alig lehet észrevenni őket. Ezért is érdekes a következő hangpélda, amelynek első része NAB, a második RIAA szerinti lejátszással készült. A harmadik részben a kettőt kivonták egymásból, és a különbségi jelet hallhatod.

A következő táblázat a leggyakoribb lejátszási karakterisztikák jellemző értékeit tartalmazza.

Jelenleg csak használtan és elvétve kapható olyan lemezjátszó korrektor, amelyben a mikrobarázdás monó lemezek többféle karakterisztikája váltható. De te már sejted, hogy ilyenkor is van segítség, mert az Audacityhez letölthető hét korai mikrobarázdás bővítmény a kép alatti link „EQ toolbox for pre-RIAA 33 1/3 Lps” részére kattintva.

https://wiki.audacityteam.org/wiki/78rpm_playback_curves#EQ_Curves_Library

A továbbiakban ugyanazt kell tenned, mint amit a sorozat 377. részében részletesen bemutattam. Megjegyzem, hogy a bővítmény – a fenti képpel ellentétben – nem tartalmazza a RIAA karakterisztikát, hiszen ez a karakterisztika az Audacitynek régóta eleve a része. Azt írnom se kell, hogy hozz létre egy külön mappát 33rpm néven.

Az idők során a korai karakterisztikák szépen, lassan eltűntek, s maradt az RCA-féle RIAA, vagyis az IEC által nemzetközileg elfogadott 98 jelű ajánlás, ám ebbe is megpróbáltak belepiszkálni.

1976 szeptemberében a mai napig kifürkészhetetlen okok miatt az IEC módosította az IEC 98 ajánlást, és váratlanul egy negyedik töréspont került a levesbe. Ennek értéke 7 950 µs, vagyis 20,02 Hz lett, és e törésponttól kezdve 6dB/oktáv meredekségű felüláteresztő szűrővel bővült volna a lejátszó korrektor áramköre. A módosítás a következő rajzon a narancs színű görbe.

A szándék állítólag az volt, hogy csökkentse a lemezek vetemedése és hullámzása által generált infrahang tartománybeli rezgések szintjét, valamint a kar-hangszedő rezonancia hatását. Korábban ez azért nem volt gond, mert az erősítők amúgy sem vittek át mély hangokat, azonban a modernebb konstrukciók lehetővé tették akár az egyenáramú összetevők erősítését is. Harsány tiltakozás fogadta ezt a – szakmával nem egyeztetett – fejleményt, ami még sokáig nem csitult el. Az ellenzők tiltakoztak a felvételi és a visszajátszási görbék korábban tükörképszerű, inverz jellegének megszüntetése miatt (a vágási karakterisztika változatlan maradt), és rámutattak arra, hogy ha a túlzott mértékű infrahang néha probléma a mikrobarázdás lemez lejátszásakor, akkor logikusabb lenne kikapcsolható módon, élesebb felüláteresztő szűrőt használni. Ez utóbbi kifogás indoka jól látható az alábbi ábrán, amely megmutatja, hogy az IEC szerinti változat még 100 Hz-en is beleugat az átvitelbe.

A Hi-Fi készülékeket gyártók többsége egyetértett abban, hogy a kiegészítő időállandó rossz ötlet, és úgy döntöttek, hogy nem alkalmazzák azt az áramköreikben, inkább a lemezjátszókat és hanglemezeket igyekeztek kisebb zajúvá tenni. 35 év múlva, 2009-ben az IEC törölte a negyedik töréspontot. Ez persze röpke idő ahhoz képest, hogy a katolikus egyház feje csak 2000. március 12-én kért bocsánatot az inkvizícióért és más bűnökért, és az is igaz, hogy az IEC hülyeségébe nem halt bele senki.

Volt egy másik ötlet is, amelynek az volt a lényege, hogy a mesterlemez esztergálásakor a vágógépbe építsenek egy aluláteresztő szűrőt úgy 50 kHz körül. Ez az ötlet vélhetően egy 1995-ben megjelent, a csöves erősítők tervezésével foglalkozó könyvből származik, amelynek szerzője, Allen Wright azt fejtegette, hogy nem lehet a végtelenségig emelni a magas hangok tartományában az erősítést, mert a vágófejek nem bírják a gyűrődést. A lemez lejátszása során ezt a magas vágást korrigálni kéne, tehát 50 kHz fölött volna egy kis magas emelés. Az újabb töréspontot Neumann pólusnak is hívták, mert a vágógépeiről híres cég állítólag használt egy magasvágó szűrőt 3,18μs-os (50,05 kHz-es) törésponton. Ez azonban nem volt igaz, és elképzelhető, hogy Allen Wrightnak üzleti érdekei fűződtek ahhoz, hogy füllentsen, ugyanis ő volt a tulajdonosa a Vacuum State Electronics nevű ausztrál cégnek. Több készülékgyártó – pl. az Aquvox, a darTZeel, a Whest Audio – be is dőlt ennek a csacsiságnak, és a korrektoraiba beletett egy ultrahangos magasemelést. Ha most arra gondolsz, hogy ezen cégekről még soha a büdös életben nem hallottál, akkor nem vagy siket, ugyanis e gyártók a mai napig egy nagyon szűk, audiofil réteg kegyeiért és pénzéért versenyeznek igencsak drága – hozzáteszem, hogy sajnos, indokoltan drága – berendezésekkel. Az alábbi fotón látható, két egységből álló (az alsó a tápegység) előerősítő ára kb. 30 ezer dollár. A felső rész két, egymástól független monó rendszerből áll, de ha csak az egyik felét vennéd meg, ami persze lehetetlen, akkor is agyonütne a rokonságod.

S ezzel elérkeztünk egy nagyon érzékeny területhez. Ugyanis az a kérdés, hogy mire jók az olcsóbb korrektorok, phono előerőerősítők, amelyek nagyon sok, un. integrált, tehát végerősítőt vagy rádiót is tartalmazó erősítő részét is képezik?

Szomorú, de tulajdonképpen csaknem mindegy, melyiket választanád. A pár ezer – néhány tízezer forintos kategóriában ugyan van különbség közöttük, de ha életedben egyszer is hallottál igazán minőségi berendezést, akkor ezeket a helyükre tudod tenni. Kétségtelenül megszólaltatnak valamit ezek a cuccok is a lemezre vágott barázdából, de az árnyalatokat elrejtik. Minden lemez egyformán hangzik általuk, s ha a rájuk kapcsolt végfokokat nem hajtod meg nagyon, bulizásra, háttérmuzsikálásra ugyanúgy alkalmasak, mint a több évtizeddel ezelőtti táskalemezjátszók. Sajnos, a 21. században megszűnt az a kategória, amit tisztességes iparos munkának hívhatnánk, tehát amiről tudod, hogy létezik sokkal jobb is, de ez a kategória megfizethető, és nem feszengsz a hallgatásakor. Hogy mégis valahogy olcsóbban lehessen megúszni, sokan önmaguk másolnak le, netán fejlesztenek tovább drága készülékeket, mert így legalább a munkadíjat megspórolják, és sokszor jogosan büszkék a munkájukra. Lehet, hogy te is közéjük tartozol. Nagyon sokan építették meg hazánkban is az Audio Note legendás, M7 jelű előerősítőjét, vagy legalábbis, annak lemezjátszó fokozatát.

Ez egy látszólag egyszerű, noha néhány csalafintaságot rejtő kapcsolás, aminek tervezője, Hirojasu Kondo annyira takarékoskodott, hogy még a csövek búráját sem jelölte a kapcsolási rajzon. Mivel e sorozatnak nem célja az egyes kapcsolások részletes bemutatása, mert ahhoz felsőfokú ismeretek lennének szükségesek, elégedj meg azzal, hogy legalább én nagyjából értem, miről van szó. Az utánépítők abban reménykedtek, hogy olcsó alkatrészekből is megépíthető ez a készülék. Igaz, működni működnek az alkotásaik, csak szinte biztos, hogy a hangjuk meg sem közelíti az immár Kondo néven futó cég termékének muzsikálását. A helyzet ugyanis az, hogy a 20. század végére, a 21. század elejére a különleges alkalmazásokhoz szükséges kondenzátorok, ellenállások és más alkatrészek minősége olyan jó lett, hogy végre az elektroncsöves cuccok korlátai csak maguk a csövek, de ezek a korlátok jóval messzebb vannak annál, mint azt korábban sejtették. Csakhogy ezek az alkatrészek méregdrágák, miként a kifejezetten hangtechnikai célokra gyártott vagy éppen katonai alkalmazásokhoz gyártott csöveket sem ingyen osztogatják. S ehhez hozzájön még az is, hogy a kapcsolási rajz nem tartalmazza a tényleges kivitelezés, pl. a vezetékezés csapdáit. Az M7 egyik továbbfejlesztésének kapcsolása szerepel a következő rajzon.

Ennek egyik érdekessége, hogy nincsenek benne csatoló kondenzátorok, emiatt a -3 dB-s alsó határfrekvenciája nagyon alacsony; 3 Hz. A felső meg a csillagos égben van, 190 kHz-en. Hangsúlyozom, hogy ez csöves cucc, és lepetéznél, ha hallanád, pedig én nem szoktam mások munkáját dicsérni. Ekkora sávszélesség esetén aztán nagyon rosszul esik, ha a környéken olyan szerkezet működik, amelynek elektromágneses sugárzása ócskább cuccot nem zavarna, de egy ilyet alattomosan meg tud szórni, bármilyen gondosan árnyékolod. Arra a kérdésre, hogy ha úgyis csak 20 Hz … 20 kHz között hallunk, mi értelme van ekkora sávszélességnek, megkapod a választ a sorozat pszichoakusztikai részeiben, amelyekből kiderül, hogy a sokszor hangoztatott hallási sávhatárokon jóval túl is érzékeljük a hangokat, vagy legalábbis, azok hatását. Elektroakusztikai szempontból pedig azért van értelme, mert a láncnak legalább ez a része nem kotyog bele a hangszedő által kibocsátott jelekbe, amelyek korántsem színuszosak, és nem mindegy, hogy a gyorsan változó impulzusok, tranziensek mennyire sérülnek. Hozzáteszem még, hogy egy-egy berendezésnek számos olyan tulajdonsága van, aminek fizikai okát ismerjük ugyan, de oly parányi mennyiségi különbségekről van szó, amelyeket mérésekkel nem tudunk kimutatni. Mivel a RIAA korrektor csak egyik része a láncnak, én is csak a barátaimnál szoktam audiofil cuccokkal élvezkedni, a kultúrpotyázás egyik nemesebb módozataként.

Érdemes azonban még egy kicsit rugózni a lemezméreteken, de nemcsak technikai, hanem szociológiai szempontból is. Bob Stanley muzsikus, diszkós, filmproducer és újságíró a The Guardian 2009. március 7-i számában úgy fogalmazott, hogy „a kislemez a korabeli tinik forradalmának kemény, fekete centruma.”

Egy másik fickó, Steve Knopper egy szintén 2009-ben megjelent, „Az önpusztítás étvágya: A lemezipar látványos összeomlása a digitális korszakban” című könyvében azt állítja, hogy „Az egyik első dolog, amit a kiadók elrontottak, az a kislemez kiiktatása volt.

A kislemez hiánya leszoktatta a fiatalokat arról, hogy rendszeresen járják a lemezboltokat, és arra kényszerítette őket, hogy vegyenek meg egy teljes CD-t, ha meg akarják szerezni azt a dalt, amelyre vágytak. Rövid távon ez jó üzleti gyakorlat volt. Hosszú távon ellenségeskedést épített ki. Öngyilkos lépés volt.” A 45 rpm-es kislemezek gyűjtése és digitalizálása több, mint egyszerűen a nosztalgiázás. Az SP elkülönült az LP-től, és sok kislemezen olyan verziók szerepelnek, amelyek eltérőek az LP-n megjelentektől, vagy semmilyen változatban nem érhetők el LP-n. Ez amúgy érthető is, hiszen a kislemezek funkciója egészen más volt.

„Az 1950-től 1980-ig terjedő időszakból származó, bármilyen mikrobarázdás formátumú zenét alkotó művészek és kiadók közül az LP-ket kiadók aránya csekély azokhoz képest, akik csak SP-t adtak ki. A legtöbb lemezcég, különösen a kis független kiadók, úgy próbálkoztak egy-egy előadóval, bandával, hogy lenyomtak egy kislemezt, vagy talán többet is, de hacsak az egyikük nem lett sláger, ez az előadó vagy banda soha nem kapott nagylemez-szerződést. Durva számolással arra a következtetésre juthatunk, hogy a lemezt készítő művészeknek csak 40%-a adott ki valaha nagylemezt. Tekintettel arra, hogy a "Rockin' Records" adatbázisa 68 841 előadót tartalmaz, ez a számítás azt jelenti, hogy közülük több, mint 40 000 soha nem csinált nagylemezt. És garantálom, hogy abból a 40 000 előadóból sokan készítettek olyan zenét, amit valóban érdemes gyűjteni. De soha nem fogod megtalálni ezeket nagylemezen.” - állítja Leland Scott, a „Classic 45” internetes lemezbolt tulajdonosa.

A kislemezek nemcsak vinilből, hanem polisztirolból is készültek. A polisztirol lemezeket fröccsöntéssel gyártották. A műanyagot cseppfolyósodásig hevítették és a présben lévő zárt nyomógépekbe spriccelték. A gyártó költségmegtakarítását a nyomóformák meghosszabbított élettartama jelentette.

A kislemezek hátrányát a diszkósok a gyengébb hangminőségben és a trükközés nehézségeiként érzékelték.

Ezért egy idő után megjelentek az LP méretű, 30 cm-es, de 45 rpm-mel pörgő „maxi kislemezek”. Ezeknek a játékideje hosszabb lehetett, mint az SP-é, akár 15 perc is, és a nagyobb barázdamenet távolság miatti jobb kivezérelhetőség következtében a belső dinamikájuk jóval nagyobb volt. Különösen a mély hangjaik voltak dögösek.

Az első magyar maxi kislemez az LGT-vel készült, 1984-ben. A vágómérnök Mocsáry Gábor volt.

A kislemezek elfajzott fajtája a Flexi Disc volt. Ezeknek a barázdáit nagyon vékony, hajlékony műanyagba préselték, a sebességük 45 és 33 1/3 rpm egyaránt lehetett, és igencsak pocsékul szóltak. Elsősorban magazinok és könyvek, tananyagok mellékleteként terjesztették őket, és többféle műanyagból készülhettek.

Flexiből sokkal többet gyártottak, mint rendes SP-ből.

A McDonald’s egyik kampányában is használtak Flexit.

Az egykori Szovjetunióban rengeteg világoskék színű hajlékony lemez jelent meg, s a felhasználás sokoldalúságára jellemző, hogy mese diafilmek hangosításához is ilyeneket mellékeltek. A leghíresebb lemezmellékletes folyóirat a Кругозор (Horizont) volt, amelynek hangos mellékleteit 1964-től 1992-ig készítette a Мелодия (Melodija) hanglemezgyár, 1990-ig havonta átlagosan félmillió példányban. 1992-ben nagyon sok újság, folyóirat, kiadó szűnt meg, szerencsére a Кругозор felbecsülhetetlen értékű hangarchívumát, az eredeti 38 cm/s sebességű, hangszalagokon rögzített több, mint 500 órányi felvételt megmentették az olvasók, és egy részét már digitalizálták.

A Кругозор dokumentumfilmekkel, történelemmel, klasszikus és kortárs művészettel, irodalommal és zenével foglalkozott (beleértve a nyugati országok zenéjét is). Mi, akik egyre kevesebbet tudunk az egykori szovjet kiadványokról (és még kevesebbet a rendszerváltás utáni utódállamokról), igencsak meglepődünk, amikor kiderül, milyen furcsa és értékes világ volt ez, amelynek alkotói és alkotásai jószerivel ismeretlenek nálunk. A Кругозор folyóiratra óriási kereslet volt rá a fiatalabb szovjet fogyasztók körében, természetesen elsősorban az „angolszász mocskot” tartalmazó lemezek miatt. Hosszú sorokban álltak az üzletekben és az újságos bódék előtt a megjelenés napjaiban. Persze, nemcsak ezért a folyóiratért álltak sorba az emberek, hanem szinte mindenért.

Minden szám legfeljebb hat kétoldalas, 33 1/3 rpm-es Flexit tartalmazott.

A technológiát egy francia cégtől vásárolták meg. A legenda szerint a KGB egyik vezető tisztviselője fontos szerepet játszott ebben az üzletben.

Csaknem a hangrögzítés kezdete óta jelentettek meg a nagyvilágban hangos képeslapokat, de akkora sikere, mint amekkora a múlt század hatvanas éveiben 12 forintért kapható Colorvoxnak volt, aligha volt más kiadványoknak. A Colorvox tulajdonosa a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, vagyis egy alapítvány jellegű, de állami művészeti intézmény volt. A képeslapokat a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat és az NDK-beli Eterna/Amiga hanganyagát felhasználva készítették. A Colorvoxok az egykori Offset nyomda, valamint Villamosszigetelő és Műanyaggyár együttműködésével készültek.

Eszméletlenül pocsékul szóltak ezek a 45 rpm-es képeslapok, és néha a középső lyukat ki kellett tágítani, mert nem ment rá a lemezjátszó tányérjának a tengelyére.

2019-ben a VinylTeam nevű vállalkozás úgy döntött, hogy feltámasztják a Colorvoxot, és megrendelésre napjainkban is készítenek képeslap hanglemezt, persze, nyilvánvalóan nem 12 forintért.

Az első próbálkozásuk a Bermuda zenekar és Halász Judit Képeslap című nótája volt.

Úgy tűnhet, hogy mostohán bánok a nagylemezzel, pedig csupán föl akartam hívni a figyelmedet arra, hogy az analóg hanglemez életben tartása az LP-nek kedvezett, és ezzel egyidejűleg a popzenei kultúra egyik része valószínűleg végleg elveszett, hiszen nem tudjuk, hogy hány értékes tartalomhoz nem lehet többé – vagy reméljük, egyelőre – hozzáférni. A 33 1/3 rpm-es nagylemezek közbülső mérete volt a 25 cm átmérőjű mikrobarázdás lemez, de ez sosem lett igazán népszerű. A 30 cm átmérőjű LP sokáig inkább a szomorúzene kedvelők körében volt kedvelt, és ez érthető is, hiszen a tánczenében pár perces egy-egy nótának sokáig elég hely volt a kislemezen. Ráadásul a rockzenének a hanghordozón való megjelenése jó ideig nagyon igénytelen volt; eléggé hányadék felvételek készültek, amelyek nem voltak méltók az LP feltételezett magasabb hangzáskultúrájához. Kb. 50 évvel ezelőtt alakultak ki azok a technológiák, amelyek következtében már nem okádunk a nóták technikai színvonalától. Aztán sorra jelentek meg az albumok, amelyek onnan kapták a nevüket, hogy korábban, amikor még több lemezre osztva volt csak lehetséges a hosszabb játékidő, nagyobb lélegzetű felvételeket egy dobozban, az albumban gyűjtötték össze. Amikor a mikrobarázdás eljárás lehetővé tette, hogy egyetlen lemezre kerüljenek, valahogy megmaradt az album elnevezés. Az első albumok többnyire kislemezek anyagainak válogatott gyűjteményei voltak. A popzenei nagylemezek hazánkban viszonylag későn jelentek meg, mert a könnyűzenei atyaúristen, doktor Erdős Péter doktor szerint erre hazánkban nem volt igény. Aztán valahogy mégis lett; elsőként az „Ezek a fiatalok” című film zenei anyaga került LP-re.

Magáról a filmről semmi jót nem lehetett már a bemutatójáról sem elmondani, csak azt, hogy számos elviselhető, és a vének körében azóta is népszerű nóta kerülhetett bele. Az mindenesetre érdekes, hogy a magyar popzenei LP-k sorát egy olyan lemez nyitotta meg, amit tágabb értelemben koncepcióalbumnak tekinthetünk.

Úgy vélem, a koncepcióalbumokkal kezdődött a popzenei nagylemezek fölívelése. A koncepcióalbumok olyan, gyakran több nótát tartalmazó nagylemezek, amelyek vagy zenei vagy gondolati szempontból egységgé szerveződnek, és együtt mélyebb a jelentésük, összetettebb a zenei tartalmuk, mint az egyes nótáké külön-külön. Mint sok mindennek, ennek is van előzménye a 19. századi szomorúzenében, ahol dalciklusoknak hívják őket.

"Az LP mint forma – mint művészi entitás, ahogy szokták mondani – felemelkedése megnehezítette, hogyan érzékeljük és emlékezzünk arra, ami egykor a művészetek legeltűnőbbje volt" – írta Robert Christgau „A hetvenes évek rock-albumai” című kiadványában.

A koncepcióalbum formát Woody Guthry 1940-ben megjelent, Dust Bowl Ballads című kiadványára vezetik vissza a szakértők. Íme, az egyik nóta.

A koncepcióalbumokról szóló eddigi legjobb, noha nagyon szubjektív dokumentumfilmet Rick Wakeman készítette, 2016-ban. Valamelyik baromállat letiltatta a hangját a Youtube-on, de szerencsére megnézhető a vimeo-n a kép utáni linken. Sajnos, nincs hozzá magyar felirat.

https://vimeo.com/312819968

Az 1970-es évek végén az LP-albumok eladásai visszaestek, míg a kislemezek fogyasztását a punk, a diszkó és az MTV zenei videóműsorai ismét fellendítették. A lemezipar úgy reagált, hogy az LP-ket felváltotta CD-kkel, és a CD-albumok árát a következő két évtizedben, amikor a gyártás csaknem kizárólagossá vált, megemelte.

Hű, de nagyon előre rohantam már megint.