Az analóg és a digitális világ csak a rendszerek elején (pl. mikrofon) és a végén (pl. hangsugárzó) érintkezik egymással: nincs összeférhetőség. A digitális eljárások gyökeresen különböznek az analógoktól. Az analógokat el kellett lehetetleníteni, le kellett járatni, elavulttá kellett minősíteni, különben nagyon kevesen fogják kidobni a régi cuccaikat a „korszerűsítés” jegyében. A terv lényegében sikeres volt; a digitális berendezések, eszközök, eljárások népszerűsége gyorsan nőtt. Meg aztán az új műsortartalmak túlnyomó része már nem is jelent meg magnókazettán vagy analóg hanglemezen.

De azért volt egy átmeneti időszak még a CD megjelenése előtt, amikor a digitális hangfelvételek analóg lemezen jelentek meg. Ha világviszonylatban nem is, de az USA-ban elsőnek tekintett lemezek felvételei Soundstream hangmunkaállomáson készültek 1976-ban.

A mintavételi frekvencia 37,5 kHz, a felbontás 16 bites volt, s a rendszer két csatornán tudott rögzíteni.

A Telarc felvételeihez 1978-tól már módosított Soundstream hangmunkaállomást gyötörtek. A mintavételi frekvencia 50 kHz, a felbontás 16 bit volt, a csatornák száma négy, persze a lemez csak sztereó volt.

A Soundstream rendszer analóg áramkörei transzformátor nélküliek voltak, ami elvileg lehetővé tette az egészen kisfrekvenciás jelek átvitelét is. A következő felvétel üstdobjaitól lepetéztek a korabeli audiofilek.

Érdekes egyébként, hogy amikor a Telarc felvételeit CD-n, majd SACD-n akarták megjelentetni, nem digitális konverziót alkalmaztak, tehát nem közvetlenül digitálisból digitálisba alakították át az adatokat, hanem először digitális-analóg konverterrel analóggá alakították a jelet, ezt követően pedig újradigitalizáltak. Ezt azzal indokolták, hogy a közvetlen konverzió veszteségesebb, mint a DA-AD átalakítás. Sajnos, a napjainkban megjelenő analóg hanglemezek többsége is digitális mesterfelvételről készül. Ezt vagy bevallják a gyártók, vagy kamuznak.

A digitális jelek hordozója szinte bármi is lehet. Nagyon régen lyukkártyákat és lyukszalagokat használtak, de ezek igencsak lassú adatávitelre voltak alkalmasak, és az sem volt járható út, hogy a filét betöltik a gép memóriájába, ugyanis a korai számítógépek belső tárolója is kicsi volt.

A 21. században a digitális hangfiléket mágneses, optikai, magneto-optikai és szilárdtest tárolókban rögzítik, illetve ezekből játsszák le. A fejlesztések azonban még a 20. században elkezdődtek. A mágneses tárolók első, kifejezetten számítógépes felhasználásra fejlesztett eszköze a mágnesdob volt. E monstrumoknak még mindig olyan kicsi volt a kapacitásuk – legfeljebb 100-200 kB –, hogy hangtechnikai alkalmazásuk föl sem merült.

Előnyösebbnek tűnt a magnó és a mágnesszalag. A számítástechnikában használatos, bazi nagy szerkezetek azonban szóba se jöhettek.

A szalagos mágneses adattárolás igen nagy hátránya, hogy nem lehet ugrabugrálni az adatok között, hanem meg kell várni, amíg a szalagot a magnómechanika elviszi a megfelelő helyre. Ezt szekvenciális eljárásnak hívjuk. A digitális magnó fejlesztése két úton indult el. Az egyik az analóg hangmagnóból, a másik az analóg képmagnóból indult ki. Ez utóbbi legelső megjelenésének tekintjük a japán közszolgálati rádió és tv, az NHK Műsorszórási Tudományos Kutatólaboratóriumában készült berendezést, amit egy képmagnóból alakított át Heitaro Nakadzsima, és csak monó hangot tudott rögzíteni, 30 kHz-es mintavételi frekvenciával és 12 bites felbontással. Nakadzsima nevével még többször fogsz találkozni.

1969-ben elkészítette a sztereó változatot is, amelynek mintavételi frekvenciája 47,5 kHz, felbontása 13 bit volt.

1970-ben a Nippon Columbia ezzel a készülékkel rögzítette Steve Marcus és Dzsiro Inagaki "Something" című nagylemezét.

1972-ban a Denon fejlesztett ki egy nyolcsávos digitális magnót, a DN-023R-t. A mintavételi frekvencia 47,25 kHz, a felbontás 13 bit volt, és a Hitachi 4 fejet tartalmazó forgófejes képmagnójára épült.

1979-ben a 3M mutatta be a „Digital Audio Mastering System”-et, amelynek egyik része egy állófejes, legfeljebb 32 sávos, digitális magnó volt. Az orsók nagyon szaporázták, mert a szalagsebesség 114,3 cm/s volt. Az analóg kazettás magnók világából már ismert tisztafém (metál) aktív rétegű szalagra készültek a felvételek.

A mintavételi frekvencia 50 kHz, a felbontás 16 bit. Abban az időben nem voltak még jó minőségű 16 bites AD és DA átalakítók, ezért felvevő és lejátszó csatornánként egy-egy 12 bites és egy-egy 8 bites IC-vel bűvészkedtek.

Érdekes a szalagpálya is.

Az analóg jel rekonstrukciójához szükséges adatok lejátszása nem függ a szalagos átviteli rendszer mechanikai lötyögéseitől. A kvarcoszcillátoros órával birizgált időalap-korrektor a magnó memóriájából szívja ki a digitális jeleket, s precíz, egyenletes időzítéssel lényegében kiküszöböli a nyafit. Egykor közel száz darabot értékesítettek a listaáron 115 ezer (ma kb. fél milla lenne) dollárért mért jószágból. A következő lemez ezzel a cuccal készült.

1979-ben jelentette meg a Decca az első olyan nagylemezét, aminek a felvétele digitálisan készült.

A magnó egy erősen módosított IVC (nem JVC) képmagnó volt.

A szalag szélesség 5,08 cm, a mintavételi frekvencia 48 kHz, a felbontás 16 bit. A Decca csak 1991-ben tért át a 20 bites rendszerre.

A Denon, a Soundstream, a 3M és a Decca digitális magnóit szinte kizárólag a készítőik vagy a céghez köthető személyek üzemeltették. Ezek bonyolult eszközök voltak, amelyekhez technikai és képzett hangrendezői ismeretekre is szükség volt, és a felhasználók ideális esetben tudósok is voltak. Az első univerzálisan használható rendszerrel a Sonyban az otthoni felhasználásra szánt, forgófejes Betamax képmagnón kísérleteztek, de ígéretesebbnek mutatkozott az U-matic. Heitaro Nakadzsima ekkor már a Sony hangtechnológiai részlegének volt a vezetője. A másik lelkes fejlesztő neve Tosidata Toi; róla is fogsz még olvasni.

Az U-matic volt az első, igen nagy példányszámban gyártott, professzionális kazettás képmagnő. Az első változat 1971-től volt kapható. A nevét a szalag útjáról kapta: ahogy az felfűződik a videofejre, olyan, mint az U-betű. A kazettában az orsók ellentétes irányban forogtak. A szalag 1,9 cm széles volt.

A profi digitális hangprocesszor, a PCM 1600 ára 1978-ban 40 ezer dollár volt. Ezt követte 1980-ban az 1610 és 1985-ben az 1630.

A mintavételi frekvencia 44,056 kHz vagy 44,1 kHz, a felbontás 16 bit.

Amivel a Sony dicsekedett, az a jel-zaj viszony, ami nagyobb 90 dB-nél.

Ezekkel a processzorokkal és az U-maticcal rengeteg felvétel készült. Többek között a Hungaroton SLPD jelű lemezeinek hanganyaga is.

A 20. század utolsó évtizedeinek stúdiótechnikájában már általános volt a soksávos felvételtechnika. Érthető volt hát a Sony azon fejlesztése, amelynek eredménye egy állófejes, soksávos digitális magnó lett. Ezt a rendszert DASH-nak (Digital Audio Stationary Head) hívják. Az első Sony DASH magnót 1984-től vásárolhattad volna meg, 150 ezer USA-dollárért, s e pénzért egy 250 kg tömegű masinát vihettél volna haza a panelbe.

A következő nóta az első felvételek egyike.

Mint minden magnószalagos rendszer, ez is elavult már, sőt, a megszületésekor, 1982-ben is lehetett tudni, hogy későn jött. DASH rendszerű stúdiómagnókat a Sonyn kívül a Studer és a Teac/Tascam is gyártott. A Studer számára különösen nagy előnyt jelentett, hogy az analóg magnói futóművét használhatta. Az alábbi táblázat tartalmazza az egyes készülékek sávjainak számát.

Ezek a magnók teljeskörűen távvezérelhetők voltak, és időkódot (lásd a sorozat 261. részét) is lehet fölvenni velük. A szalagsebesség általában 38 és 76 cm/s, (32 kHz-es mintavétali frekvenciánál 19 cm/s), de a PCM 3348-HR és a D827 tudott rohanni 114,3 cm/s-on is. Ez utóbbiak mintavételi frekvenciája 48 kHz, a felbontás 24 bit. A többieké 44,1 kHz és 48 kHz, a felbontás 16 bit. A kétsávos DASH gépek 6,35 mm széles szalagot, míg a 24 és 48 sávos változatok 12,7 mm széles szalagot használnak. A 24 sávos gépek csak a szalag szélességének felét használják ki, és a 48 sávos gépeken változtatás nélkül lejátszhatók. Hasonlóan, a 48 sávos szalagok lejátszhatók egy 24 sávos gépen, de csak az első 24 sáv reprodukálható. DASH-hoz való fémréteg szalagot a 3M, az Ampex, az Emtec és persze a Sony gyártott.

A DASH vetélytársát a Mitsubishi gyártotta ProDigi néven. Már 1980-ban is bemutatott a cég egy sztereó állófejes, digitális magnót, amelynek mintavételi frekvenciája 50,4 kHz, a felbontás 16 bit volt. 1986-ig 200 darab készült belőle, a listaára 5 000 dollár volt.

A készülék egyik változatát Európában Telefunken - Mitsubishi MX 80 jelzéssel árusították.

A következő években további változatokat fejlesztettek ki, először a 44,1/48 kHz-es mintavételi frekvenciám muzsikáló X-86-ot (1986), majd később az X-86HS-t, a világ első digitális szalagos magnóját, amelynek órája 88,2/96 kHz-es mintavételi frekvencián ketyegett.

1982-ben jelent meg a Mitsubishi 32 sávos, X-800 névre keresztelt digitális magnója, amely 2,54 cm széles szalagra rögzítette a jeleket. S ezzel rövid ideig tartó háború kezdődött a Sony és a Sonyt támogató Studer és TASCAM, illetve a Mitsubishi és vele szövetséges AEG-Telefunken és Otari között. Utólag tudjuk, hogy ebből a háborúból senki sem került ki győztesen, mert a merevlemezt használó rendszerek mindegyiket legyőzték. De azért a Sony jobban járt, mert lényegesen jobb volt a reklámhadjárata, és mert a Mitsubishi magnók áramkörei rakoncátlankodtak. Ha még hozzáteszem, hogy a Sony a DASH magnóiba a Mitsubishi vékenyréteg fejeit építette (hiszen a Sony és a Mitsubishi állófejes eljárása csak a kódolásban különbözött), akkor ismét pédát láthatsz a furcsa üzleti és technológiai kapcsolatokra.  

Az X-850 és az X-880 tervezésében az Otari is részt vett, amelyeknek futóműve egy Otari gép módosítása 2,54 cm széles szalagra.

Egyes mechanikai alkatrészek és vezérlő kártyák ugyanolyanok voltak mind az X-850-ben és X-880-ban, mind az Otari DTR 900-ban. A következő képen Kim Wilde álldogál egy komplett X-880-t reklámozva, alatta pedig az egyik videón Kim Wilde dalol, a másikon Bobby McFerrint hallhatod. Mindkét felvétel X-850-nel készült.

Azoknak a hangmérnököknek a véleménye szerint, akik Sony és Mitsubishi digitális stúdiómagnókat egyaránt használtak, a Mitsubishik szebben szóltak. Ennek oka a nagyobb mintavételi frekvencia és a nagyobb felbontás lehet. Azonban mégis hiányzott valami, amit teljességnek nevezhetünk. E teljesség árnyéka a legjobb felvételeken megjelenik ugyan, de sohasem több annál.

Ezen sajátosság ellenére – ami egyébként minden digitális rendszer rákfenéje – a korai digitális magnókkal készített nóták meglepően jól szólnak, különösen a rockzenei és jazz felvételek esetén. Ennek egyik oka, hogy a digitális stúdiómagnók igencsak drágák voltak, ennek következtében csak a nagy stúdiók tudták megvásárolni őket. Ezekben pedig általában jól képzett szakemberek dolgoztak, akik szerették kipróbálni, hogy mi mindenre képes az új technológia. A gyártók fejlesztéseinek irányát sem csupán a marketingesek írták elő, hanem lelkes, nagytudású, gyakorta a zenét is kedvelő szakemberek feszegették a korabeli műszaki lehetőségek határait. A magnók alkatrészei sem a szemétdombról válogatottak voltak.

A digitális szalagos magnók csúcsán a svájci Nagyra cég Nagra D, illetve Nagra DII hordozható, vagy inkább cipelhető készülékeit találjuk. Az előbbit 1992-től 1999-ig, az utóbbit 1999-től 2005-ig gyártották.

A kívülről hasonló, forgófejes két készülék belülről egészen más, mert a D maximális mintavételi frekvenciája 48 kHz, a felbontása 20 bit, a DII órája sztereóban 96 kHz-en ketyeg, a felbontás 24 bit. Mindkét készülék belsejét lényegében az akkumulátorok töltik ki, az áramköri panelek felületszereltek.

A szalagszélesség 6,35 mm, természetesen digitális magnóhoz való szalaggal. SMPTE időkódot tud, és akár három darab Nagyra DII is járatható szinkronban, így 12 csatornára bővíthető a felvételi lehetőség. Ha egy DII-t teljes kiépítettséggel akartál vásárolni, 40 ezer dollár alatt nem úsztad meg. A tesztek főként az AD és a DA átalakítóját dicsérték. Minden funkciójának állapota látható és vezérelhető számítógépről. A Nagra D programja még DOS-ról, a DII már Windows 95-ről futott. A digitális Nagrákat a filmstúdiók helyszíni felvételekhez szerették használni.

A csóróbb stúdióknak találta ki az Alesis cég az ADAT (Alesis Digital Audio Tape) nyolcsávos, forgófejes magnóját 1991-ben. Az induló ár 3 995 dollár volt.

Ebből a készülékből 16 példány is összekapcsolható, így 128 sávot használhatunk. Akkoriban ez rengetegnek tűnt, napjainkban olykor a duplája is kevés, ha a hangmérnöknek elmentek otthonról. Első ránézésre olyan a cucc, mint egy kazettás magnó, és az is. A jobb szaküzletekben abban az időben nem túl drágán volt kapható SVHS kazetta, amely a normál VHS-nél sokkal finomabb pigmenteket tartalmazott a szalag aktív rétegében.

Az Alesis magnójával azonban nem lehetett macera nélkül felvételt készíteni, előbb formázni kellett a kazettát. Az első változatok 44,1 kHz-es mintavételi frekvencián 16 bit felbontást tudtak (ADAT I.), a későbbiek (ADAT II.) 20 bitesek lettek. A kazettás ADAT-okból közel 100 000 darabot adtak el, igazi tömegtermék lett. Az ADAT kódrendszer túlélte az SVHS kazettát, és a későbbi merevlemezes berendezésekben is használták.