Az otthoni képmagnók digitális hangrögzítésre való felhasználása valójában megelőzte a profi alkalmazásokat. A Sony PCM-1-et 1976-ban mutatták be, és a 19 kg tömegű processzor már 1977-től a szaküzletekbe került kb. 10 000 dollárért.

Az analóg-digitális átalakítást végző IC-ket a Burr-Browntól, a digitális-analógokat pedig a Texas Instrumentstől vásárolták – a Sony csak 1979- ben indította el saját gyártását, amikor a CD szabványosítása már jó úton haladt. Bár a Sony nem értett egyet az alacsony felbontással, a PCM-1 névleges felbontása csak 14 bites volt, így megfelelt az akkori japán (EIAJ) PCM szabványnak. Ha el akarsz merülni benne, az alábbi videó értelmesen, de nem gügyögve magyarázza el ennek az igen bonyolult szabványnak az alapjait, viszont szükséges hozzá némi analóg televíziós és számítástechnikai előismeret.

A felbontás csatornánként valójában csak 13 bit volt, egy CMOS (lásd a sorozat 109. részét) mintavétel/tartó (analóg) áramkörrel, amely a bal és jobb oldali információkat váltakozva továbbította az egyetlen AD átalakítónak. A 4:1 arányú komprimálás (lásd a sorozat 55. részét) felvételkor és az 1:4 arányú expandálás (lásd a sorozat 57. részét) lejátszáskor lehetővé tette, hogy a jel-zaj viszony elérje a valódi 14 bites rendszer paramétereit. 16 bites áramkörök kezelik viszont a hibajavítást, ha a felvétel valahol megsérülne. A mintavételi frekvencia az USA-ban és Japánban egykor használatos analóg NTSC tv-szabványnak megfelelően 44 056 Hz volt. A szükséges sávszélesség 1 400 000 bit/s bitsebességhez 1,7 MHz. Akkoriban divat volt a magas hangokat kiemelni, a kikapcsolható 6 dB/oktávos szűrő töréspontja 50 µs-nál volt (csakúgy, mint az URH FM adásnál). Ezzel 7 dB jel-zaj viszony javulást értek el, ha lejátszáskor a magasvágó szűrő be volt kapcsolva. A Sony a PCM-1-et az U-matic és a Betamax rendszerű képmagnókhoz ajánlotta, nyilván nem a vetélytárs VHS-hez.

A Technics viszont bepróbálkozott a VHS-sel 1981-ben. Az SV-P100 típusúkészülékről állítják a technikatörténészek, hogy sokan látták, de senki sem vette meg. A listaára 600 000 jen volt, ami akkoriban 15 ezer dollárnak felelt meg. Az ócskapiacon mostanában 500-1000 dollár között mérik.

A korabeli Hi-Fi magazin is csak kölcsön kapta tesztelésre.

http://hifimagazin.hu/HFMCD/HFM/CIKKEK/HFM1312.HTM

A mechanikát és az egyenként kb. 15 ezer alkatrészt tartalmazó integrált áramköröket az anyavállalat, a Matsushita szállította hozzá.

A Sony nem hagyta magát. A PCM-1 továbbfejlesztett utóda a legendás PCM-F1 volt, amely 1982-ben egészen kulturált külcsínnel került a boltokba, 1 800 dolláros listaáron.

A Sony a kütyüt kétfajta Betamax modellhez ajánlotta: az USA-ban és Japánban az SL 2000-hez, ami NTSC rendszerű volt, Európában pedig az SL-F1-hez, ami PAL/SECAM jeleket rögzített. Egyébként bármilyen korabeli kazettás képmagnó dugható volt hozzá, így VHS rendszerű is.

A mindössze 3-4 kg tömegű PCM-F1 igazi áttörés volt, s nemcsak korabeli füllel hallgatva. Noha a digitális hangtechnika fogyatékosságai nem szűntek meg, a nagyon alacsony zaj, a sztereó csatornák közötti kis áthallás, a recsegés-pattogás hiánya az átlagos igényű hallgatók számára meggyőző volt; s a PCM F1 kezelése sem volt bonyolult. A digitális áttörés többek között ennek a szerkezetnek volt köszönhető. A Sony ekkor már csak udvariasságból használta az EIAJ szabványú 14 bites felbontást. Nézd meg tehát a műszaki adatait!

Csatornák száma: 2, sztereó
Modulációs rendszer: NTSC vagy PAL/SECAM szerinti
Kódolás: EIAJ szabvány (14-bit) és 16-bit átkapcsolhatóan
Mintavételi frekvencia: 44,056kHz (NTSC), 44,1kHz (PAL/SECAM)
Kvantálás: 14-bit lineáris vagy 16-bit lineáris
Előkiemelés (kikapcsolható): 50 µs
Utóelnyomás (kikapcsolható): 15 µs
Átviteli sáv: 10 Hz -20,000 kHz ±0,5 dB
Jel-zaj viszony: nagyobb, mint 86 dB (14 bit); nagyobb, mint 90 dB (16 bit)
THD: kisebb, mint 0,007% (14 bit); kisebb, mint 0,005% (16 bit)
Áthallás csillapítás: 80 dB.
Nyafi: nem mérhető
Képmagnó kompatibilitás: minden Beta, U-matic, VHS.

1983-ban 127 cég részvételével konferenciát rendeztek annak érdekében, hogy megállapodjanak a modern, kazettás, digitális hangrögzítés (Digital Audio Tape, DAT) szabványaiban. Az idő sürgetett, nehogy az írható CD beelőzzön. Nagy-nagy csaták voltak, a Philips és a Sony köré tömörült két tábor két éven keresztül viaskodott egymással. Ez azért érdekes, mert viszont a CD esetében együttműködött a két fél annak érdekében, hogy egyetlen világszabvány legyen. Végül 1985-ben két változatot fogadtak el, mindenki megnyugtatására.. Az egyik a forgófejes R-DAT (Rotating Digital Audio Tape), a másik az állófejes S-DAT (Stationary Digital Audio Tape) volt.

Aztán valami rettenet történt, legalábbis egy szívszorító legenda szerint. 1987-ben Willi Studer még büszke lehetett a svájci birodalmára, hiszen Európa piacvezető stúdiótechnikai cégének volt az első embere. A Revox A77 magnóra pedig a mai napig az analóg hangtechnika egyik remekműveként tekintünk. Ebben az esztendőben is magabiztosan feszített a szokásos berlini nemzetközi szórakoztató elektronikai kiállításon. Az első napon, még valamivel a nyitás előtt, állítólag egy csoportnyi japán biztonsági őr kísérte Akio Moritát, a Sony társalapítóját a Studer standhoz és Willi Studerhez. A két ősz hajú vezér kezet fogott egymással. Willi Studer megtiszteltetésnek vette Akio Morita látogatását, mert a Sony fontos gazdasági és innovatív "óriás" volt a szórakoztató elektronika, valamint a stúdió- és televíziótechnika területén. A Sonynak akkoriban már több, mint 250 000 alkalmazottja volt, a Studernek pedig talán 3 000.

Az udvarias gesztusok után Akio Morita két kis dobozzal ajándékozta meg Willi Studert. Az egyik dobozban egy kis futómű, a másikban az elektronika volt. Akio Morita megkérte Willi Studert, hogy ezeket a készülékeket a legjobb szakembereivel vizsgáltassa meg, ezt remélve ajándékozta meg a legnagyobb zsenit. Hiába, na, tudnak a japánok hízelegni. Willi Studer hálásan megköszönte a Sony társalapítójának a váratlan ajándékot, hiszen mindketten elég idősek voltak már. Miután a küldöttség eltávozott, ezt a két "dolgot" azonnal Zürichbe repítette a műszaki guruihoz, kérve, hogy vizsgálják meg a dobozokat.

A minőségi értékelés, avagy a rémálom elég hamar visszajött Zürichből. Ez a két készülék, amely együtt akkora, mint az első Philips kazettás magnó 1963-ból, egyszerűen hihetetlen műszaki adatokat produkált. Willi Studer állítólag napokig enyhén sápadt és levert volt. A cucc frekvenciamenete 20-20 000 Herz +0/-0,2dB, a jel-zaj viszony jobb, mint 98 dB, mérhetetlen nyafi, 80 dB áthallás csillapítás, 0,1% alatti a THD, s mindez alig 2 kg tömegű, szemben a 48 csatornás Studer DASH 450 kilójával. Willi Studer szakemberként meg tudta becsülni a kis dobozok – a Sony R-DAT fejlesztői mintapéldányának – gyártási költségeit.

A Studer-csoport ekkor már egyébként veszteséges volt. Willi Studer 1990-ben eladta a cégcsoportot, amelyet aztán továbbpasszoltak. 1994. március 17-én az USA-beli Harman-csoport 100 svájci frankot – jól olvasod, kb. 70 dollárt – adott a Studer-Revox összes részvényéért, és átvállalta a cégcsoport kb. 16 millió dollárnyi adósságát. 2021-ben pedig egy kanadai cégé lett minden, ami még a Studerből maradt.

Ami viszont a DAT-ot illeti, a hangtechnika történetének leggyalázatosabb fejezete következik.