Rögtön néhány fogalomi megkülönböztetéssel kell kezdeni. A hordozható média lejátszó (portable media player, PMP) olyan fogyasztói elektronikai készülék, amely digitális hang, kép vagy mozgókép filék tárolására és lejátszására alkalmas. A digitális audio lejátszó (digital audio player DAP) olyan fogyasztói elektronikai készülék, amely digitális hangfilék tárolására és lejátszására alkalmas, de nem feltétlenül hordozható. A DAP-okat gyakran mp3 játszóként árusítják, noha jelentős részük más filéfajtákkal is megbirkózik. Az azonban tény, hogy a DAP nem terjedt volna az mp3 (lásd a sorozat 97. részét) nélkül. Egyik csoportba sem tartozik a digitális média lejátszó. Ez olyan fogyasztói elektronikai készülékcsoport, amely hálózati eszközként elsősorban sztrímek meghallgatását vagy megtekintését teszi lehetővé. A digitális médialejátszók általában nem tartalmaznak tunereket az analóg és a DAB, DAB+ rádióadások, a földfelszíni és műholdas tv-adások vételéhez, továbbá nincs bennük HDD, CD, DVD vagy blu-ray meghajtó, de külső tárolókhoz USB-n keresztül hozzáférhetnek, NAS-hoz (lásd a sorozat 448. részét) csatlakozhatnak. Természetesen vannak kivételek, az én korai HD Dune Max médiajátszóban volt blu-ray meghajtó (elég hamar el is romlott), valamint lehetett (volna) HDD-t is szerelni. És léteznek olyan DAP-ok is, amelyekben van internet rádió vagy képesek lejátszani muzsikát a Spotify-ról.

Az első DAP-ot Kane Kramer brit hapsi mutatta be 1979-ben, IXI néven.

Az IXI körülbelül akkora volt, mint egy hitelkártya, LCD képernyője volt, továbbá navigációs és hangerő gombjai voltak. Öt prototípust építettek. Az első változatban szilárdtest memóriában tárolta a hangfiléket, a későbbiekben már HDD meghajtó volt bennük. Soha nem gyártották őket, viszont mivel a szabadalom megújításához szükséges 60 ezer angol fontot 1988-ban nem tudta előteremteni a feltaláló, a cucc közkinccsé vált. Az Apple Inc. felvette Kramert tanácsadónak, az iPodban föl is használták az IXI terveit, s az Alma 2008-ban elismerte ugyan, hogy Kramer a DAP feltalálója, s hogy az iPod sok szempontból IXI, de egy fityinget se fizetett Kramernek.

Az első DAP-ok memóriája csak néhány MB volt, mert a szilárdtest memóriák még nagyon drágák voltak. A tömeggyártás megkezdése előtt a hordozható mp3-lejátszók gyártásához szükséges egyik fontos lépés volt, hogy megjelent a TDK-Micronas cég mp3-dekódoló IC-je. Számos hobbielektronikai fejlesztő használta fel ezt az áramkört – a szoftveralapú megoldás a magasabb fogyasztás miatt jelentősen korlátozta volna a készülék üzemidejét. Így a DAP mikrovezérlője (lásd a sorozat 109. részét) olvassa be az adatokat és továbbítja ennek a dekóder IC-nek, ami kisebb energiafelhasználású megoldást jelentett.

A HDD tároló lényegesen több hangfilé rögzítését és lejátszását tette lehetővé. Érdekes módon az első merevlemez meghajtójú DAP-ot autóba szánták, valószínűleg azért, mert a HDD fogyasztása nagy volt. Ezt a készüléket 1997-ben adta ki az MP32Go nevű cég és – szinte hihetetlen – MP32Go Playernek hívták. A tárolója 3 GB-os IBM gyártmányú, 2,5”-os merevlemez meghajtó volt, amelyet az autó rádiórendszeréhez csatlakoztatott, a kesztyűtartóba épített házba szereltek. 599 dollárért árulták (napjainkban kb. 1 400 dollárt érne), és bukott, mint állat.

Az első hordozható DAP az 1999-ben piacra dobott PJB 100 Personal Jukebox volt.

Ezt a kütyüt a Compaq fejlesztette, de a gyártási lehetőséget a dél-koreai HanGo Electronics (jelenlegi nevén Remote Solution) kapta meg, kizárólagos joggal. Volt ám oka annak, hogy a Compaq ilyen nagyvonalú volt. A PJB 100 ugyanis nem teljesítette az SDMI (Secure Digital Music Initiative) konzorciumnak a filék másolásvédelmére vonatkozó előírásait. Az SDMI egyébként ma már csak rossz emlék, ugyanis olyan biztos volt a technológiájában, hogy tízezer dollárt ajánlott, ha valaki feltöri az általa fejlesztett védelmet. Ki is fizette annak a két csoportnak, amelynek sikerült feltörni a zenei fájlok védelmére készített SDMI vízjelet. A Princeton Egyetem tudósai (akik a kódot a Xerox és a houstoni Rice Egyetem kutatóinak segítségével feltörték) szerint a technológia nem biztonságos; azt állították, hogy egy átlagos informatika szakos hallgató a kódot két hét alatt feltöri. A PJB 100 merevlemez meghajtójának kapacitása egyébként 4,86 GB volt, a 128 kb/s bitsebességű mp3 filéket speciális filérendszeren tárolta. A Compaq nyilvánossá tette a szoftver fejlesztő készletét, így bárki készíthet illesztő egységet más kütyükhöz és operációs rendszerekhez. A legutóbbi firmware frissítés 2003-ban jelent meg. Azóta a felbontás 8 kb/s-320kb/s lehet, és tömörítetlen .wav filé is lejátszható vele.

1999-ben egy újabb autós csoda jelent meg: a műszerfalba épített Empeg Car. Többféle HDD-vel készült, 5 GB és 28 GB kapacitás között. Ennek megfelelően az ára 1 110 és 2 400 dollár között mozgott.

Az Empeg nem bírta a gyűrődést, ezért a céget eladták, és Rio Car lett a DAP neve. 2002 után a gyártás teljesen megszűnt.

2000-ben dobta piacra a Creative cég a Nomad Jukeboxot, és 2001-ben már eladta a százezredik példányt 499 dolláros listaáron. A Discman méretű DAP-első példányaiban 6 GB-os HDD volt, később 12 és 20 GB-os változatok is készültek IBM és Fujitsu meghajtókkal

Az egyik utódot, a Nomad Zen Xtra típust 30-60 GB-os HDD-vel szerelték.

A 2004-ben piacra dobott Zen Touch modellt 20 GB-os vagy 40 GB-os, 1,8”-os Hitachi HDD-vel szerelték.

Az Archos cég Jukebox 6000 típusú DAP-ja elég ronda volt, viszont bírta a gyűrődést. A 2,5”-os merevlemez meghajtó kapacitása 6 GB volt. Kistesója, az Archos 5000 HDD-je 5 GB-nyi adatot tudott tárolni.

Az ezredforduló előtt az Alma, vagyis az Apple úgy vélte, hogy a meglévő DAP-ok vagy nagyok és nehézkesek, vagy kicsik és haszontalanok, hihetetlenül szörnyű felhasználói felülettel. A cég vezérigazgatója, Steve Jobs parancsára Jon Rubinstein, a hardvertervező részleg alelnöke, felvette Tony Fadellt, a General Magic és a Philips korábbi alkalmazottját, aki elképzelte a jobb DAP-ot, és ami legalább ilyen fontos, az Alma zeneboltot. Rubinstein akkor fedezte föl az 1,8”-os Toshiba merevlemez-meghajtót, amikor Japánban találkozott egy Alma beszállítóval, A Toshiba nem tudta, mire használható a HDD-je, így viszonylag olcsón vásárolta meg a jogokat Rubinstein az Alma számára. – Csak egy tízmillió dolláros csekkre van szükségem – mondta állítólag Jobsnak.

Steve Jobs, akiről tudjuk, hogy egy nárcisztikus, pszichopata és kegyetlen zsenije volt az emberi fajnak, nagyon rövid határidőt szabott a fejlesztésre, ami arra kényszerítette Fadellt, hogy az iPod különböző összetevőit külső céggel fejleszttesse. Fadell a Portable Player nevű szoftverfejlesztő céggel társult; a végeredmény iPod operációs rendszerként öltött testet. Tony Fadell csapata és a Portable Player nyolc hónap alatt készítette el az iPod prototípusát. Az eredeti iPod fizikai megjelenését az 1958-as Braun T3 tranzisztoros zsebrádió ihlette.

Steve Jobs szigorú mércét állított fel az eszköz fizikai kialakítására vonatkozóan. Az egyik legenda szerint Jobs a mérnökök előtt bedobott egy prototípust egy akváriumba, hogy a DAP házát elhagyó buborékokból bebizonyítsa, miszerint túl sok a kihasználatlan belső tér. Rubinstein – akit az iPod fejlesztésében játszott szerepe miatt néha „Podfathernek” is neveznek – fontos szerepet játszott a kiegészítők, például hangszórók, töltők, dokkolók, tartalék akkumulátorok és egyéb kiegészítők erőteljes másodlagos piacának megteremtésében.

2001 októberében az Apple Computer bemutatta az első iPodot, amelyben 1,8”-os, 5 GB-os Toshiba HDD volt. A listaára 399 dollár volt.

Alig egy év múlva jelent meg a 2. generációs iPod, amit nemcsak az Alma, hanem a Windows PC-felhasználók is masszírozhattak a Musicmatch Jukebox szoftveren keresztül. Ha az 5 GB nem volt elég, az új iPod 399 dollárért 10 GB-ra növelte a tárhelyet. Még abban az évben megjelent egy 20 GB-os modell is; 499 dollárért 4000 dal fért el benne. A másik kiegészítés az érintésérzékeny kerék volt. Bár a második generációs iPod szinte teljesen megegyezett elődjével, a kerék valójában nem forgott.

A 2003. április 28-án bejelentett harmadik generációs iPod 10 GB-os, 15 GB-os és 30 GB-os, öt hónappal később pedig 20 GB-os és 40 GB-os HDD-kapacitással volt elérhető. Az Apple 2003-ban leállította a Musicmatch szoftver fejlesztését, miután az iTunes 4.1-et bemutatták a Windows rendszerhez. Április 29-én nyílt meg az iTunes Store. Több mint 10 millió dalt adtak el az áruház működésének első négy hónapjában. 2004 januárjáig az Apple több mint 2 millió iPod-ot értékesített, amivel az iPod a világ első számú digitális zenelejátszója lett. Az Apple abban az évben három különböző iPodot mutatott be, amelyből kettő volt HDD-s: az iPod photo 30 GB, 40 GB és 60 GB kapacitással, és a negyedik generációs iPod 20 GB-os és 60 GB-os merevlemez meghajtóval. 2006-ban adta ki az Alma az addigi legnagyobb kapacitású iPodját 80 GB merevlemezes meghajtóval. 2007-ben ez a kapacitás a duplájára nőtt, immár 160 GB-ra. Ez volt az iPod Classic típus. Az iPod Classic gyártása 2014-ben szűnt meg.

A merevlemezes Alma iPodok sikertörténetét beárnyékolják a legkülönbözőbb perek. Szinte minden nagyobb PMP és PAD gyártó megtámadta a céget a szabadalmaik megsértéséért, a HP-nak például 100 millió dollárt fizetett.

Az iPodok megbízhatósága sem volt valami baba, egy felmérés szerint a HDD-k több, mint 20%-a hibásodott meg pár éven belül, ami szerintem érthető, hiszen a merevlemez meghajtó alapvetően nem hordozható eszköz.

Az akkumulátorok tényleges élettartama a legtöbb modellben rövidebb volt a meghirdetettnél, és egy-egy teljes feltöltést követően is hamarabb merültek le, mint amit a specifikáció ígért. Például az ötödik generációs 30 GB-os iPod Classicot úgy hirdették meg, hogy akár 14 órányi zenelejátszást biztosít. Az MP3.com jelentése azonban megállapította, hogy ez a tényleges használati körülmények között gyakorlatilag megvalósíthatatlan. 2003-ban csoportos kereset indult az Alma ellen, amiért az akkumulátor töltöttsége a megadottnál rövidebb ideig tartott, és az akkumulátor idővel leromlott. A pereket úgy rendezték el, hogy az első vagy második generációs iPodokkal rendelkező személyeknek 50 dollár értékű bolti jóváírást vagy ingyenes akkumulátorcserét ajánlottak fel, a harmadik generációs iPodokkal rendelkező személyeknek pedig kiterjesztett garanciát kínáltak, amely lehetővé teszi számukra, hogy csere iPodot kapjanak, ha akkumulátorproblémákat tapasztaltak.

A tervezett elavulás példájaként az iPod akkumulátorait nem úgy tervezték, hogy a felhasználó ki tudja cserélni, sőt, ha valaki megpróbálta, ez a garancia elvesztésével járt. A problémát súlyosbítva, az Alma kezdetben nem cserélte ki az elhasználódott akkumulátorokat. A hivatalos irányelv az volt, hogy az ügyfélnek egy felújított csere-iPodot kell vásárolnia, amelynek költsége majdnem megegyezik egy vadiújéval. Az Apple 2003. november 14-én akkumulátorcsere programot jelentett be. A kezdeti költség 99 dollár volt, amit 2005-ben 59 dollárra csökkentettek. Egy héttel később az Apple kiterjesztett iPod-garanciát kínált 59 dollárért. Az Alma botrányáról is szól „A villanykörte összeesküvés” című film. Nagyon tanulságos, érdemes megnézned, magyar nyelvű változata is van.

2006. június 11-én a The Mail on Sunday brit bulvárlap arról számolt be, hogy az iPodokat főként olyan dolgozók gyártják, akik havi 50 dollárnál nem keresnek többet, és 15 órás műszakban dolgoznak. Az Alma független könyvvizsgálókkal megvizsgálta az esetet, és megállapította, hogy míg az üzem egyes munkaügyi gyakorlatai megfeleltek az Apple magatartási kódexének, mások nem: az alkalmazottak heti 60 órát dolgoztak az idő 35%-ában, és több mint hat egymást követő napon, tehát szünnap nélkül az esetek 25%-ában. A Foxconn, az Alma gyártója kezdetben tagadta a visszaéléseket, de amikor az Apple auditáló csoportja megállapította, hogy a dolgozók a kínai törvények által megengedettnél hosszabb ideig dolgoztak, megígérték, hogy megakadályozzák, hogy a kódexben megengedettnél több órát dolgozzanak. 2010-ben számos dolgozó követett el öngyilkosságot a Foxconn egyik kínai üzemében. Az Apple, a HP és mások kijelentették, hogy vizsgálják a helyzetet. A Foxconn őrei videóra vették, ahogy verik az alkalmazottakat. Egy másik alkalmazott öngyilkos lett 2009-ben, amikor az Alma egyik prototípusa eltűnt, és a dolgozó a barátainak küldött üzeneteiben azt állította, hogy megverték és kihallgatták.

Az iPodok – ideértve a merevlemezes meghajtókat is – mindazonáltal sikertermékek voltak. Ezt a sikert mások is megirigyelték, így például a Microsoft, a Covon vagy a Zvue. A Sony sem bírta ki. Az NW-HD1-et 2004. június 30-án jelentették be, és a világ legkisebb hordozható audio eszközeként reklámozták. Kisebb volt, mint az akkori iPod. 20 GB-os merevlemez meghajtót szereltek bele, de csak a Sony saját, ATRACK3 formátumú, veszteségesen tömörített filéit játszotta le.

Az NW-HD1 nem kelt el olyan jól, mint a Sony remélte. 399 dolláros listaára 100-zal több volt, mint egy 20 GB-os iPodé. Utódai, az NW-HD3 és az NW-HD5 szintén nem tudtak jelentős csorbát okozni az iPod eladásaiban, bár az NW-HD5 már mp3-at is lejátszott.

Az utolsó szerencsétlenkedés az NW-A-1000 volt, de ennek mindössze 6 GB-os HDD-je 2005-ben már nem dobogtatta meg nagy néptömegek lelkét, pedig Windows Media Audio filével is megbirkózott.

Asztali, tehát nem hordozható, HDD-s DAP-ot kevesen gyártanak, viszont ebben a kategóriában a Sony remekelt a HAP-Z1ES típussal. Az eredeti listaára2014-ben 1999,99 dollár volt; tavaly láttam egy hazai hirdetést, amelyben 400 ezer forintért vesztegették.

A 2014-ben piacra dobott csodaszerszám szinte bármilyen veszteségmentes vagy veszteséges hangfilét képes lejátszani: DSD (DSF, DSDIFF 2,8 vagy 5,6 MHz); PCM (16-, 24-, 32 bites felbontással és 44,1, 48, 88,2, 96, 176,4 vagy 192 kHz mintavételi frekvenciával); wav; aiff; flac; alac; ATRAC (veszteséges és veszteségmentes); mp3; aac; wma. A beépített merevlemezének 1 TB a kapacitása. Külső tároló USB-n keresztül dugható hozzá. Ezzel az a gond, hogy csak akkor használható, ha a HAP-Z1ES formázta a saját linux formátumára. Van vezetékes és wifi csatlakozási lehetősége számítógéphez, de nem hálózati játszó, NAS-ról nem tud sztrímet lejátszani. Viszont van benne internetes rádió vevőegység. Két hálózati transzformátora van: az egyik az analóg, a másik a digitális áramköröket táplálja. A sztereó kimenetei aszimmetrikus RCA-k és szimmetrikus XLR-ek. Nincs viszont digitális hangkijárata, a Sony szerint a belső DA átalakító annyira jó, hogy elégedj meg azzal. A műszaki adatai közül néhány: frekvenciamenet 2Hz–80kHz -3dB; jel-zaj viszony nagyobb 105dB-nél; THD: kisebb 0,0015%-nál. A mérések szerint nagyon szép az impulzus átvitele, és a mértékadó tesztek szerint pompásan, de sonysan szól.