Nagyon érdekes ezt megfigyelni a TASCAM esetében.

A múlt század ’70-es éveinek elején azoknak a muzsikusoknak, akik meg akarták mutatni a hanglemezeket kiadó cégeknek a produkcióikat, költséghatékony eszközre volt szükségük zenéjük rögzítéséhez. A legtöbb zenész azonban nem engedhette meg magának sem a professzionális hangstúdióban történő felvétel költségeit, sem a professzionális hangrögzítő berendezések árát. Felismerve a zenészek előtt álló dilemmát, a TASC Amerika, a japán TEAC Corporation USA-beli elnevezését viselő vállalat (ebből lett a TASCAM) azt tűzte ki célul, hogy olyan hangrögzítő eszközöket fog piacra dobni, amelyek a professzionális stúdióberendezések megalkuvást nem ismerő minőségét és tartósságát kínálja, miközben megfizethető marad a tömegek számára. Ez persze szépen hangzott, de legalábbis a viszonylag olcsóságot illetően elég jók sikerült. Ehhez azonban a szerencse is hozzájárult.

A TASCAM, az otthoni stúdió forradalmát feltaláló cég, egyike a TEAC Corporation négy részlegének. Míg a TEAC többi részlege csúcstechnológiás iparágak sokaságává nőtte ki magát, beleértve az adattároló eszközöket, a fogyasztói elektronikai eszközöket és az ipari termékeket, a TASCAM továbbra is elkötelezett maradt amellett, hogy innovatív termékeket készítsen a zene és általában a hang területén. Az alábbi képen az a korabeli négyszer negyedsávos, analóg magnó látható, amelynek felvevőfejei átkapcsolhatók lejátszásra annak érdekében, hogy az egyes hangszerek vagy az ének a többi sávon levő zenével szinkronban legyen. Tehát miközben az egyik sávon felvétel készült, a többin levő hangot a felvevőfejen keresztül játszotta le a készülék. Ezt addig csak a stúdiómagnók tudták.

Ez a magnó még kis példányszámban készült, és nem dobogtatta meg a muzsikusok szívét. Az áttörést az otthoni kvadró magnónak szánt, de valami miatt TEAC felirattal megjelent A-3340 jelentette. Már említettem, hogy ez életem kedvenc nem stúdió magnója, igen sokat játszottam vele a Magyar Rádióban. Hozzáteszem, hogy hiába tudott a készülék 38cm/s-os szalagsebességet, a keskeny sávok miatt volt szalagzaj rendesen. Az A-3340 még nem tudta a szinkront, a zenészek azonban mégis fölfigyeltek rá, néhányan barkácsolgattak rajta, majd a TASCAM is fölismerte az igényt, és forgalomba hozta az A-3340 S típust.

S innen már csak egy lépés volt a kompakt kazettás magnóra épülő, keverővel egybeépített hol TEAC, hol TASCAM márkanéven árusított Portastudio 144. A magnó négyszer negyedsávos volt, és 9,5 cm/s sebességgel továbbította a szalagot.

Részben e két egykori cucc sikerére épít a TASCAM napjainkig is, függetlenül attól, hogy a tároló Hi-8 kazetta, DAT-kazetta, HDD, SSD, valamilyen (SD, CF) memória kártya, CD vagy DVD.

1998-ban jelentkezett a TASCAM az első audió HDR-rel, az MMR-8-cal.

Ezt a készüléket elsősorban filmek szinkronizálására, utómunkálatokra szánták, a TimeLine Vista nevű, film- és videótechnikai, Kaliforniában található céggel együttműködve. Pontosabban, ennek a cégnek a mérnökei készítették a terveket, a TASCAM e tervek alapján gyártotta a berendezést. Az MMR-8 a Digidesign Pro Tools számítógépes munkaállomással baráti viszonyban volt, annak kiegészítőjeként tekinthető. 5.1-es vagy 7.1-es környezeti térhatású hang önálló keverése is megoldható volt vele. Nyolc csatornán tudott rögzíteni és lejátszani. A mintavételi frekvencia 44,1 kHz vagy 48 kHz lehetett, az AD és a DA átalakítók 20 bitesek voltak. A belső jelfeldolgozás 24 biten történt, így a digitális XLR AES/EBU csatlakozón keresztül 24 bit felbontású jel is jöhetett-mehetett a munkaállomásba, de nyilván16 bit felbontással is elboldogult. A belső, SCSI csatolású, cserélhető HDD kapacitása legfeljebb 9 GB lehetett. Midiből az MTC-t és az MMC-t tudta.

Az MMR-8 után pár hónappal vált elérhetővé az MMP-16, ami csak lejátszani tudott, azt viszont 16 sávon.

Mindkét készülékkel néhány alapvető szerkesztési műveletet el lehetett végezni számítógép nélkül is, és egy illesztő egység segítségével akár 100 db MMR és MMP egységet is össze lehetett kapcsolni egymással.

Ugyancsak 1998-tól volt kapható az MX-2424, 3 999 dolláros listaáron.

Ez is a TimeLine Vista céggel közös alkotás volt, ennek következtében a szinkronizálási lehetőségek kiterjedtek az SMPTE-re és az MTC-re, valamint arra, hogy az akkoriban szabványos PAL és NTSC profi színestévé videómagnókkal együtt dolgozhasson. Továbbá volt belső world clockja, és külső órajellel is tudott dolgozni. Az MMC-t is ismerte. A beépített, SCSI csatolású HDD kapacitása 9 GB volt; a lemezeket Windowshoz FAT 32-re, Almához HFS-re és HFS+ filérendszerre lehetett formázni. A hangfilék .bwf-ek (kiterjesztett .wav) és .sd2-k (Sound Designer II) lehettek; ez utóbbiak már régóta kimentek a divatból, de .sd2-ből .wav konverterek még léteznek, hiszen a Pro Tools is ezt használta. Az MX-2424 egyidejűleg 24 sávot tudott rögzíteni és lejátszani 41,44 kHz-es, 44,056 kHz-es, 44,  kHz-es, 47,952 kHz-es, 48 kHz-es és 48,048 kHz-es mintavételi frekvenciával, a felbontás 16 vagy 24 bit lehetett. A fura mintavételi frekvenciák oka, hogy az NTSC és a PAL videómagnók többféle másodpercenként képsebességgel dolgoztak. Egy szoftverfrissítést követően 88,2 kHz-es és 96 kHz-es mintavételi frekvenciát is lehetett használni, de a felvételi sávok száma a felére csökkent. A virtuális sávok száma 999 volt. Ami a be- és kijáratokat illeti, többféle áramköri kártya volt kapható hozzá. Volt 24 csatornás analóg, 24 csatornás TDIF, 24 csatornás Light Pipe (ADAT) és 24 csatornás AES/EBU. Az analóg és a digitális csatornákon osztozni is lehetett. A legfontosabb szerkesztési műveleteket számítógép nélkül is el lehetett végezni, de az összetettebbekhez PC vagy Alma kellett egy speciális szoftverrel, a ViewNettel. A biztonsági mentés SCSI csatolású, külső DVD íróval volt lehetséges. Ebben az időszakban még ritkaság volt, hogy a számítógéphez vagy gépekhez eternet hálózatón keresztül lehetett csatlakozni.

Éppen az ezredfordulón hozták forgalomba az első merevlemez meghajtójú digitális Portastudiot, amelynek típusszáma 788 volt. A kufárok listaáron 1 149 dollárért mérték, az ócskapiacon 2024-ben kb. 150 dollárért lehet a tied.

A belső HDD 10,2 GB kapacitású, SCSI csatolású volt, de speciális filérendszert használt, ami kissé megnehezítette a más eszközökkel való együttműködést. 8 sávot tudott rögzíteni 44,1 kHz-es mintavételi frekvenciával, a felbontás 16 és 24 bit lehetett. A virtuális sávok száma 250 volt. Ha elrontottál valamit, 999 lépésig tudtad visszavonni. A végeredményt ki lehetett írni CD-re, de ehhez csak a TASCAM CD-írója volt használható. Ami a bejáratokat illeti, 6 db, 6,3 mm-es TRS lyuka volt. Ebből négy elektronikusan szimmetrikus, és mikrofonszinttől (-50 dBu) vonalszintig (+4 dBu) lehetett rá bármit kötni, kivéve kondenzátormikrofont, mert fantomtápja nem volt. Az egyik bejárat nagyimpedanciásra volt átkapcsolható, a gitárok kedvéért. A maradék két aszimmetrikus bemenet érzékenysége -10 dBV volt, külső effekteszközök vagy hangszerek számára. Digitális bemenet nem, S/PDIF kijárat azonban volt, továbbá két analóg RCA is. Midiből tudta az MTC-t, a midi órát, és a hangpozíció mutatót, az SPP-t (lásd a sorozat 260. részét.) A 788 Portastudio beépített két effektprocesszora az alapvető effektekkel ajándékozta meg a muzsikust, de a tesztek szerint ezek az effektek elég kezdetlegesek voltak. A szerkezet hangminőségét is csak közepesként értékelték, ami valójában elég gyöngécskét jelenthetett.

A 2001-ben megjelent SX-1 „Digital Production Environment” – mint azt a neve is mutatja – teljes digitális gyártási környezetet ígért.

A TASCAM szerint az SX-1 egyesíti a merevlemezes rögzítést, a digitális keverést, a midi mintázást, az effekteket, a fejlett, munkaállomás stílusú szerkesztést és sztereó vagy 5.1 csatornás végtermék (mastering) készítést. Ezt az integrált szerkezetet sem egymaga fejlesztette a TASCAM, hanem megvásárolta a TC Works és az Antares effektjeit. A keverő részt most sem részletezem, elég legyen annyi, hogy például a 40 bemenetből az XLR csatlakozású mikrofon bejáratok száma 16 volt, és ezekre külön-külön lehetett fantomtápot kapcsolni, vagy hogy a motoros síkszabályzók 100 mm hosszú potenciométerek voltak. A midi mintázó-dallamszerkesztő (szekvenszer) 128 sávos volt, és mindenféle módon, így gépzongora tekercs formában (lásd a sorozat 269. részét) is lehetett szerkeszteni.

Tudta persze az MTC-t, az MMC és az SMPTE időkódot, a PAL és NTSC szinkront és volt belső world clockja. A készülék videokártyájára már XVGA (1280*1024 pixel felbontású) monitort lehetett dugni. Volt egy csomó analóg, továbbá ADAT Pipeline, TDIF, S/PDF És AES EBU kijárata, DIN midi lyukból négy is. Nemcsak az alapvető szerkesztési műveleteket tette lehetővé, és amit elrontottál, korlátlan lépésben visszavonható volt. Ami a felvevő-lejátszó képességeket illeti, a 40 GB kapacitású, PATA csatolójú és FAT 32-re formázott belső merevlemezre 16 sáv volt rögzíthető 44,1 és 48 kHz-es, 8 sáv 96 kHz-es mintavételi frekvenciával, .bwf filéként. A felbontás 24 bit volt. A belső CD-íróval is lehetett rögzíteni, de külső SCSI csatolójú HDD-t és CD-írót is lehetett használni – az utóbbiból csak néhány fajtát. Az operációs rendszer BelA volt. Ez a BeOS lebutított változata, amelyet internetes és multimédiás alkalmazásokhoz fejlesztettek.

Az SX-1-nek több változata volt. A közöttük levő különbségeket foglalja össze a táblázat. Az utolsó sor szerint az SX1-SE képes volt 18 GB-os HDD-t is fogadni.

Az persze mindig kérdés, hogy egy ilyen összetett állat miért jó? Nos, az előnyök közül a legfontosabb, hogy nem kell rengeteg drótot dugdosni, s ezzel lényegesen csökken a hibalehetőségek és a hasra esések száma. Ha a készülék elromlik, biztosan benne van a hiba, a szerviz nem tolhatja másra a javítás felelősségét. Elég egyetlen, több száz oldalas használati útmutatót bemagolni. A hátrányok közül az első helyen áll, hogy bár a szerkezet bővíthető, kiegészíthető, összekapcsolható más berendezésekkel, egységekkel, a bővítésnek egy idő után útjában van az alapkészülék, hiszen abból már szinte semmit nem használsz. Ha egy ilyen integrált jószág elromlik, akkor megáll az élet, ameddig a szerviz megjavítja – a TASCAM legendásan rosszul bánik az ügyfeleivel. Arról nem is szólva, hogy a speciális IC-k egy idő után nem kaphatók, akkor pedig az egész kütyü kuka. S bár nem minden felhasználót érdekel, azért, hogy az eladási ár ne a csillagos ég legyen, a hangminőségük sosem az ilyen berendezéseknek a legjobb. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy az erkölcsi elavulás gyorsabb, mint a fizikai, s ha egy stúdió két éven belül nem termeli meg a korszerűbb berendezések árát, valamit rosszul csinál – persze, nem a hobbiból felvételeket készítőkről van szó.

2001-ben dobták piacra az MX-2424 második változatát. Ez az előd összes frissítését tartalmazta, a legfőbb különbség a HDD fiók volt, lehetővé téve a merevlemez meghajtó gyors cseréjét.

2004-ben újabb Portastudiot hoztak forgalomba, 2488 jelzéssel és az Egyesült Királyságban 999 font listaáron.

Ezt a modellt is elsősorban házi stúdiókba ajánlották abban a korszakban, amikor már otthon se lehetett villogni a kiccsajok előtt sok-sok sáv nélkül. Egyidejűleg 8, összesen 24 sávot tudott rögzíteni, a virtuális sávok száma 250 volt. Lejátszani mind a 24-et tudta egyszerre, sőt, effekteket (rengeteget) és midi filéket is hozzá lehetett keverni. A mintavételi frekvencia 44,1 kHz, a felbontás 16 vagy 24 bit lehetett. A PATA csatolású HDD kapacitása 40 GB volt, FAT 32-re formázva. Az alapvető szerkesztési műveleteket lehetett vele elvégezni. A keverő része 36 csatornás volt. A bejáratok közül négy kombinált, szimmetrikus XLR/6,3 mm TRS volt, kapcsolható fantomtáppal. A további négy aszimmetrikus, 6,3 mm-es TS, amelyből az egyik átkapcsolható volt 1 MΩ impedanciára, gitár fogadásához. Volt még rajta két 5 pólusú DIN csatlakozó, S/PDIF be- és kijárat, CD-író csatoló, továbbá USB 2.0 lyuk a számítógéppel történő kapcsolathoz. Ami szokatlan volt, az a midi képességek beépítése, persze, alapfokon. Belső, 16 csatornás, 64 hangos General Midi (lásd a sorozat 270. részét) hanggenerátora volt, .smf (lásd a sorozat 268. részét) lejátszóval kiegészítve.

Ám ha ilyen sok volt a jóság, mi volt a bibi? Nos, a 45 mm-es síkszabályzókkal aligha lehetett precízen dolgozni. A tekerentyűk és tolattyúk nem voltak motorosak. A 2488 Portastúdió ugyan képes volt elmenteni a beállításokat, de visszahívni úgy lehetett őket, hogy addig tologattad-tekergetted a gombokat, ameddig egy-egy, az adott szabályzóhoz tartozó jelzőfény kigyulladt vagy éppenséggel elaludt. Ha már pöcsöltél ilyesmivel, eljuthattál a földhöz vágás gondolatáig.

2005-ben újabb három jószággal ismerkedhettek meg a Portastudiot kedvelő, házi muzsikusok: a DP-01-gyel, a DP-01FX-szel és a DP-01FX/CD-vel. Az alaptípus a DP-01 volt, 295 font listaáron.

Nyolcsávos dobozról volt szó, 40 GB kapacitású, PATA csatolású merevlemez meghajtóval. Annyira fapad jószág volt, hogy nem voltak virtuális sávok, és ugyan nem szoktam a hangszínszabályozási lehetőségeket ismertetni, ennek csak kétsávos lepkéi voltak (lásd a sorozat 77. részét). Az alapvető szerkesztési funkciókat tudta, és csak midi kijárata volt, amelyen keresztül szinkronizálni volt képes más midis készülékeket a world clock jelével, illetve előállította az MTC-t. A végterméket és a beállításokat USB 2.0 lyukon böffentette ki a kis szerkezet számítógépre mentés céljából.

A DP-01FX 54 fonttal többe került.

A többletért a korabeli vásárló rengeteg beépített effektet kapott; csak gitárból 80-at. Az egykori tesztek szerint azonban ezek az effektek nem voltak nagyon babák, túl digitálisan szóltak, ráadásul a paramétereiket nem lehetett módosítani. Ez fölvet egy szemléletbeli kérdést. Alapvetően kétféle módon állnak hozzá az érintett művészek az elektronikus eszközökhöz. Az egyik fajtájuk nem akar szarozni, meghallgatja a szerkezetbe épített effekteket, és amelyik a legjobban tetszik neki, azt választja ki. Ha belegondolsz, az akusztikus hangszerek effektkészlete is rögzített, pl. még a koncertzongoráknak is általában csak három pedáljuk van. Persze, kísérleteztek több pedállal is – Beethoven pl. egy hétpedálost javasolt –, a 20. században pedig rövid ideig divat volt preparálni a zongorát (lásd a sorozat 171. részét), ám úgy tűnik, inkább a játékmód teszi egyedivé a zongoristák előadását. Kevesen próbálkoztak azzal, amivel Liszt Ferenc, vagyis, hogy addig püfölte szét a hangszerét, ameddig a Bösendorfer elkészítette a Liszt-álló zongit. Ugyanakkor a leendő profi rockzenészeket és hangtechnikusokat arra késztetjük, hogy valamilyen alaphelyzetből kiindulva, addig masszírozzák – természetesen ésszel, tudatosan – az effektek paramétereit, ameddig a lehető legpontosabban azt a hangzást kapják, ami az adott műhöz, annak tartalmához, stílusához, hangulatához és az ő elképzelésükhöz a leginkább illik. S ha sok-sok órányi kitartó, olykor keserves próbálkozások után a szakmai képesítő vizsgán vagy magasabb fokozatú autodafén számot kell adniuk a tudásukról, meg is kell indokolniuk, hogy mit miért műveltek. Ekkor nem az az érdekes, hogy a vizsgáztató rémnek mi tetszik, hanem az, hogy milyen szándékot próbált megvalósítani az elégséges osztályzatért remegő szerencsétlen. Nem is egy igazi csodát hallottam én is, s természetesen nem volt kérdés a jeles.

A DP-01FX/CD csupán abban különbözött a DP-01FX-től, hogy CD-írót is belegyömöszöltek a kütyübe.

A TASCAM persze továbbra sem csak a leggyagyibb kategóriában mozgott. Ennek egyik jele a 2007-ben piacra dobott Portastudio, a 2488 MKII. Meglepően olcsó volt: az Egyesült Királyságban 649 font volt a listaára.

A PATA csatolású HDD kapacitása az előző változat duplája, 80 GB lett. Számos új vagy javított, a gitárosok számára örömteli effekttel bővült. Egyebekben nagyjából azt tudta, mint az elődje, viszont .wav filéket is tudott csereberélni. Ám hiányzott belőle a General Midi generátor.

Egészen más, profi csúcskategóriába tartozott a szintén 2007-ben megjelent DV-RA1000 High Definition Audio Master Recorder. A listaára meglehetősen magas volt: 2 499 dollár.

Ez a szerkezet csak felvenni és lejátszani tudott, ráadásul csak sztereóban, amit a korabeli tesztek szóvá is tettek. Azonban az ilyen berendezéseket leginkább analóg sztereó felvételek digitalizálásához ajánlják. Természetesen számítógéppel képes volt együttműködni, a vásárló szoftvert is kapott hozzá. De miért volt különleges? Nem a belső 60 GB-os merevlemez meghajtó miatt, és nem is azért, mert képes volt DVD-re írni. Akkor lássuk hát! A mintavételi frekvencia PCM jel esetén legfeljebb 192 kHz, a felbontás 24 bit volt. Természetesen tudott mintát venni 44,1 kHz, 48 kHz, 88,2 kHz, 98 kHz, 176,4 kHz frekvenciával is. A filé formátuma .bwf volt. Ezenkívül elő tudott állítani DSD jelet, 2,8224 MHz-es szaporasággal. Ezt DSD64-nek hívják, mert 64-szerese a CD 44,1 kHz-es mintavételi frekvenciájának. Valójában ez a frekvencia nem mintavételi gyakoriság, hanem az impulzusszélesség moduláció (PWM)modulációs, kapcsolási frekvenciája (lásd a sorozat 27. részét).

A DSD64 az SACD-hez használt eljárás, de a dsd filé formátuma, a .dff vagy a .dsf még nem SACD. A DV-RA1000 HD hátoldalán rengeteg fajta csatlakozót láthatsz.

Közöttük van négy olyan BNC is középen fent, ami a DSD jelek be- és kijárata. Ezt a fajtát SDIF-3-nak (Sony Digital Interface) hívják, ha DSD-hez használják. Ugyancsak BNC csatlakozású a word clock is, biztos, ami biztos.

Most pedig ugorjunk 2024-be! Bevallom, hogy a DSD-vel nem nagyon, pontosabban, semennyire sem foglalkoztam, viszont kiváló kollégám, Koscsó Ferenc a DSD-t illetően mindenek tudója.

Ő hívta föl a figyelmemet a TASCAM 512 GB-os SD kártyára rögzítő, legújabb, 2024 évi nyári modelljére, a DA-3000SD-re, amelyet kb. 700 ezer forintért vesztegetnek.

Rendkívül jó műszaki paraméterei vannak – mármint azok között, amiket a TASCAM méltóztatik megadni –, és állítólag az analóg-digitális meg a digitális analóg átalakítói csodásak. Tud DSD128-at (5,6448 MHz mintavételi frekvenciával); .dff, .dsf és .wbf filéket rögzít és játszik le; az átviteli sáv maximális szélessége PCM-ben 20 Hz - 80 kHz +0,1dB/-6dB; ugyanez DSD-ben 20 Hz - 100 kHz +0,1dB/-12dB; a harmonikus torzítás <0,003%; a jel-zaj viszony PCM-ben 113 dB, DSD-ben 106 dB; az áthallás csillapítás 105 dB. Ha kevés a két csatorna, akár nyolc DA-3000SD-t is össze lehet kapcsolni. Annyira új még a cucc, hogy nincsenek tesztek.

Térjünk hát vissza 2007-be! Ennek az évnek a termése az X-48. A listaárát nem sikerült megtudnom, de jelenleg sem olcsó: használtan 1 200 dollár az eBay-en, igaz, ingyen szállítják házhoz.

A 80 GB kapacitású merevlemez meghajtóra egyidejűleg 48 sávot lehetett rögzíteni 96 kHz-es mintavételi frekvenciával, vagy 24-et 192 kHz-essel. A belső jelfeldolgozás 32 biten történt, természetesen lebegőpontos ábrázolással. A filé formátuma .bwf volt. Ekkora követelmény esetén olyan operációs rendszert kellett kitalálni, amelyik a lehető legkevésbé rángatja a HDD fejét, hiszen a rögzítés és lejátszás gyorsaságát alapvetően a lemezműveletek határozzák meg. Az X-48-at úgy tervezték, hogy a legismertebb számítógépes hangbuheráló programokkal képes legyen együttműködni. Ennek érdekében úgynevezett média projektfiléket is tudott gyártani, illetve, azokat beolvasni. A projektfilék egy-egy alkotás összes jellemzőjét és tartalmát csomagolják be. Az X-48 AAF-et (Advanced Authoring Format) használt. Az AAF-et professzionális rendszerek közötti adatcseréhez találták ki; kifejezetten hang- és videó utómunkálati és szerzői környezetre tervezték. AAF-et használ pl. a Pro Tools, a Nuendo és a Logic számítógépes hangmunkaállomás, illetve az Adobe Premiere videószerkesztő. Az X-48 önmagában képes volt sokféle hangszerkesztési műveletet végrehajtani, a 48 csatornát keverni is lehetett akár manuálisan az egérrel, akár automatikusan, még .vst formátumú bővítményekkel is elboldogult. Ugyan volt saját DVD-írója, de FireWire porton keresztül külső egységet is tudott fogadni. A videószinkronizálási lehetőségek az akkor még éppen terjedőben levő HDTV-re is kiterjedtek. Viszont a midi-képességei nem voltak lenyűgözők. A TASCAM gondolt arra, hogy hülye vagy, édes fiam-lányom, ezért öt másodpercenként mentette, amit műveltél vele. Csatlakozókból meg mindenféle volt, ideértve a TDIF, az ADAT Lightpipe, az AES/EBU, az S/PDIF meg az ötpólusú DIN fajtákat.

Mikrofon bejáratai viszont nem voltak, ahhoz már keverőasztal kellett.

Egy évvel később, 2008-ban megint bizonyította a TASCAM, hogy a Portastudio kedvelőiről sem feledkezett meg. Az új jövevény a DP02 típusjelet kapta. A listaára 370 dollár vagy 349 font volt.

Túl sok újdonságot nem hozott ez a kis doboz, amely nyolc sávot tudott lejátszani, de egyidejűleg csak kettőre venni 44,1 kHz-es mintavételi frekvencián, 16 bites felbontással. A két mikrofonbejárat szimmetrikus, XLR csatlakozójú, fantomtáp is kapcsolható volt rájuk. A 6,3 mm-es TRS-ek egyike nagy impedanciára volt átkapcsolható a gitár számára. Tudta a midi órát és az MTC-t, az effektjei megegyeztek a DP-01FX-ével, de kicsit masszíroztak rajtuk. USB 2.0 lyukon keresztül számítógéphez volt kapcsolható, és eleve volt benne CD-író. Az alapvető szerkesztési műveleteket lehetett rábízni, és hogy bőgj, .mp3 filéket is tudott gyártani. Viszont volt benne gitárhangoló.

A TASCAM olykor más modelljein is módosított. Ennek következő példája 2009-ben a 2488neo Portastudio volt.

A PATA csatolású, 80 GB kapacitású belső HDD-re 24 sáv (egyidejűleg 4 sáv) és 250 virtuális sáv volt rögzíthető 44,1 kHz-es mintavételi frekvenciával és 16 vagy 24 bit felbontással. A filék formátuma .wav volt. Erőssége volt a 8 mikrofon bejárat, amelyből négy db szimmetrikus XLR mama volt, kapcsolható fantomtáppal. Nemcsak az alapvető szerkesztéseket tudta, hanem a hullámformát is lehetett masszírozni. Midiből hurkot tudott gyártani. A 2.0-s USB lyukon keresztül számítógépbe lehetett küldeni a filéket. Immár nélkülözhetetlen volt a CD-író.

2011-ben az X-48 MKII-vel búcsúzott a TASCAM az audió HDR-ektől.

A készülék 1 TB kapacitású, SATA csatolású meghajtójának lemezeit NTFS-re formázták. A filék formátuma .bwf volt. Egyidejűleg 48 valódi sáv rögzítésére volt képes, a virtuális sávok száma 250 volt. A mintavételi frekvenciát az alábbi értékekből választhatták ki a felhasználók: 42,336 kHz; 44,056 kHz; 44,1 kHz; 44,144 kHz; 45,938 kHz; 46,080 kHz; 47,952 kHz; 48 kHz; 48,048 kHz; 50 kHz; 84,672 kHz; 88,112 kHz; 88,2 kHz; 88,288 kHz; 91,875 kHz; 92,160 kHz; 95,904 kHz; 96 kHz; 96,096 kHz; 100 kHz. Ennek a sokféle értéknek a film- és videó szabványok őserdeje az oka, valamint az, hogy a mozifilm 24 képkocka/másodperces és az európai tv 25 képkocka/perces képváltásának az egymásba alakítását is lehetővé tette a pontos szinkronizáláshoz. Pl. a 45,938 kHz úgy jött ki, hogy a 44,1-et megszorozták 25/24-gyel. A felbontás 16 vagy 24 bit lehetett. Meglepő, hogy 192 kHz-es mintavételi frekvenciát nem tudott. Külső HDD-t – ez is az idők jele – e-SATA csatlakozón lehetett rádugni. Egyebekben lényegében ugyanazok a képességek és szolgáltatások jellemezték, mint az elődjét, csak jobb minőségben. Illetve, mastering funkciókból tudott többet.