1966-ban keresztlicenc-szerződést kötött a két cég a szalagos videórögzítők tárgykörében. A CD fejlesztéséhez ezt a szerződést újították föl. Az új Sony-Philips paktumot 1979 augusztusában kötötték meg. A vetélytárs japán cégek támadták az együttműködést egy európai partnerrel, úgy gondolták, hogy vannak olyan jók és erősek Európában, hogy kíméletlenül leigázni kell a kontinenst, nem közösködni. A Philips és a Sony képviselői formálisan hat alkalommal találkoztak. A CD specifikációival kapcsolatban megtárgyalandó kérdések a következők voltak:

• a lemez külső átmérője, belső átmérője, vastagsága és egyéb fizikai jellemzői;
• a maximális játékidő;
• a mintavételi frekvencia és a felbontás;
• a modulációs eljárás;
• a hibajavítási módszer;
• a lézer frekvenciája.

Megismétlem, hogy az alábbiakban szereplő fogalmak, eljárások egy részét később fogom bemutatni.

Az első hivatalos talira 1979 augusztus 27-28-án került sor a hollandiai Eindhovenben. A résztvevők megállapodtak abban, hogy valamikor
1982-83-ban forgalomba hozzák az új terméket, és 1979 végéig meghatározzák a CD végleges paramétereit.

Ami a lemez külső átmérőjét illeti, a Philips prototípusának 115 mm volt az átmérője. A mérettel kapcsolatos egyéb szabványok, amelyek az autórádiókkal való méretbeli összeférhetőséget, vagyis az jelentették, hogy az autós CD-játszó szélessége ugyanakkora lehessen, mint a rádióé, 105 és 125 mm közötti lemezátmérőt tettek lehetővé.

A Philips 45-60 perces maximális lejátszási időt javasolt, amibe a Sony akkor még beleegyezett. A Sony ragaszkodott a kvadróhoz. Szóba került a négy csatorna frekvenciamultiplex ás időmultiplex kódolása, de mindkettővel szemben voltak a Philipsnek fenntartásai. Kétségek merültek fel a négycsatornás rendszer eladhatóságával kapcsolatban is.

A mintavételi frekvencia és a felbontás szintén vitatott volt. A Sony egy eddig még nem szerepelt, 50,4 kHz-es mintavételi szaporaságot dobott be, mert valamilyen amerikai szabványtervezetben ez szerepelt, és ragaszkodott a 16 bites felbontáshoz. A Philips szerint ez túlzott igény, ennél szerényebb paraméterekkel is elérhető a 20 kHz-es felső határfrekvencia, és 14 bit is elég a H-iFi hangzáshoz.

Modulációs módszerként a Philips a Miller moduláció módosított változatára (M2) tett javaslatot, ezt használták a sorozat előző részében említett prototípusban is. A Miller moduláció érdekes egyszerű kód. A szabályai a következők:

• Ha a bit 0, ne invertálja a jelet.
• Ha a bit 0, de az előző bit is 0 volt, fordítsa meg a jelet a bit szélén.
• Ha a bit 1, fordítsa meg a jelet a bit közepén (ez a késleltetett átmenet)
A Miller modulációban kevés az átmenet, kisebb lehet a sávszélesség.

A Philips felhívta a figyelmet a gödrök formázási pontosságának a lötyögésre, jitterre (lásd a sorozat 24. részét) gyakorolt hatását, és kiemelte a modulációs jel alacsony frekvenciájú összetevője szabályozásának fontosságát. A Sony egyetértett abban, hogy a jitter a fröccsöntési pontosságtól függ. Az alacsony frekvenciájú komponens hatásával kapcsolatban a Sony kijelentette, hogy a hangsúlyt a felszínből gödörbe váltás hibájának javítására kell helyezni a nagysűrűségű rögzítés során, és megígérte, hogy a következő ülésen bemutatja az ún. négy-tizenkét moduláció (FTM) adatait.

A Philips bemutatta a lemezhibákra vonatkozó, a saját kísérletei során gyűjtött hatalmas mennyiségű adatot, és azt állította, hogy ezek többsége véletlenszerű, legfeljebb 3 bit hosszúságú volt. A Sony ragaszkodott az ellenintézkedések fontosságához a csomaghibák és a véletlenszerű hibák esetén, valamint a hibajavítást adatkeveréssel, szétterítéssel, küldföldiül interleaving módszerrel (lásd a sorozat 440. részét) kívánta megoldani. A két cég véleménye nagyon eltérő volt. A vita során a Philips elismerte a csomaghibák elleni védelem fontosságát, de kitartott amellett, hogy a csomaghibákat a hardver követési pontatlansága vagy defókuszálása okozza, és elegendő lenne egyetlen módszer a teljes megelőzésre. A Sony többször is szorgalmazta azt az elképzelést, hogy ha feltételezhető, hogy csomaghibát fognak észlelni, akkor egy megfelelő hibajavító eljárást eleve be kell építeni a rendszerbe.

A vállalatok megvitatták a vezérlés és megjelenítés problémáit, az alkódokról és azok megvalósításáról is volt szó.

A második találkozó helyszíne Tokió volt, 1979. október 3-tól 5-ig.

A két cég először bemutatta és ismertette a modulációs és a hibajavítási módszereit. Ezek nagyon különbözőek voltak, ezért megállapodtak abban, hogy műszakilag összehasonlítják, mérik és ellenőrzik mindkettejük javasolt módszereit, és mérnököket küldenek egymáshoz próbalemez-gyártásra. Lényegében ez volt a közös fejlesztés első lépése. Az egyik legenda szerint a japán mérnökök angol nyelvtudása a béka segge alatt volt. A Philips egyik főmérnöke így emlékezett erre: „Azok a mérnökök nagyon bátrak voltak. A folyékony angol nyelvtudás nem mindig szükséges ahhoz, hogy a technológiáról beszélgessünk, és a technika univerzális nyelvét használva teljes mértékben érdemben tudtunk vitatkozni. Végül egyetlen csapat lettünk, nemzetiségtől és vezetőségtől függetlenül. A jövő nemzedékek sikertörténeteként ez azt bizonyítja, hogy bármilyen helyzet is legyen, a meghatározó tényező a merészség”.

A megbeszélésen a Sony ragaszkodott ahhoz, hogy ha lehetséges, 125 mm-nél kisebb legyen a lemezátmérő, miközben legalább 45 perc legyen a játékidő, és kitartott az 50,4 kHz-es mintavételi frekvencia, valamint a 16 bites felbontás mellett. A Philips szerint még 115 mm-nél kisebb lemezátmérőnél sincs probléma a Sony javaslatával.

Annak ellenére azonban, hogy megértették, hogy a CD alapkoncepciója egy dedikált, vagyis önálló rendszer volt, a Sony azt javasolta, hogy a leendő CD-játszó néhány paramétere azonos legyen a videólemezével. Az akkori helyzetet valószínűleg befolyásolta a videólemez rendszerek piaci bevezetése. A Sony arra gondolt, hogy a videólemezével egyezzen meg a lemez vastagsága, a középső furat átmérője és a jelterület kezdő átmérője. Végül arra jutottak, hogy a videólemez és a CD közötti jelentős koncepconális különbség miatt ezt nem lehet megvalósítani, és a CD-nek nem lesz köze semmilyen videólemezhez sem. A CD-t további egy évtizeden keresztül fejlesztették dedikált digitális hangrendszerként, egészen 1990-ig, amikor megjelent az azóta kihalt video CD.

A harmadik tali helyszíne ismét Eindhoven volt, 1979. december 17-19 között. Ezen beszámoltak az előző megbeszélésen egyeztetett, közös fejlesztésű kísérleti korongok vizsgálati eredményeiről.

Ami a modulációs módszert illeti, a Sony által javasolt eljárás háromszor több egyedi bithibát eredményezett, mint a Philips által javasolté. A Sonyé ráadásul érzékenyebb volt a karcolódások, az ujjlenyomatok és az aszimmetrikus gödörforma iránti érzékenység tekintetében. A Sony a tesztlemezek vizsgálata óta kifejlesztett egy új és lényegesen hibatűrőbb módszert a kísérleti korongok tapasztalatai alapján. Ezt a továbbfejlesztett modulációt később EFM-nek nevezték el, és a CD alappillére lett.

A hibajavítás szempontjából egyik cég módszere sem volt jobb a másikénál, pontosabban, más-más bajuk volt. A jelentések azt mutatták, hogy van még mit javítani a lemez felületén lévő karcolások és ujjlenyomatok hibajavítási képességében, valamint ott, ahol a jelolvasási nyomon követés vagy a fókusz nem működik. A mérnökök fáradhatatlan erőfeszítései ellenére az idő haladt. A vezetőségnek az 1979-es mérési adatok gyűjtésére és 1980 márciusában történő végleges megállapodására vonatkozó irányelvét lehetetlen volt elérni. A Sony és a Philips mérnökei azonban bámulatra méltóan megtettek minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy a márciusra tervezett DAD-bizottság ülésére összeállítsák a főbb specifikációkat. Hozzáteszem, hogy nem akármilyen csávók dolgoztak a CD-n. Az én életem egyik nagy szerencséje, hogy a Magyar Rádióban megtapasztaltam, mire képesek lelkes, nagy elméleti és gyakorlati tudású mérnökök – Heckenast Gábor, Vajda Zoltán, Táncos Tamás, Rosch György, Ujházi László – hogy csak néhány nevet említsek. Jómagam igencsak kisfiúnak éreztem közöttük. Sajnos, már egyikük sem él.

A Philips és a Sony mérnökei megtettek, amit csak tudtak, és bármilyen erőforrást felhasználtak, amit csak találtak. A hibajavításhoz a véletlenszerű hibát okozó tényezőket és a lemez fizikai anomáliái által okozott hibacsomó összetevőit különítették el, és nagyon alapos számítógépes szimulációt végeztek el. Ekkor a Sonynak csak egyetlen IBM nagyszámítógépe volt, és azt a könyvelési részleg uralta. A bérszámfejtéshez használt IBM-en a szimulációkat éjszaka futtatták, de ez azzal járt, hogy a bérszámfejtést nem lehetett elkészíteni, ami miatt a dolgozók késve kapták a fizetésüket, és ez általános anyázásokhoz vezetett. (Megjegyzem, hogy a Magyar Rádióban is a gazdasági igazgatóság kapott először számítógépeket, részeként a számviteli és a műszaki területek között dúló háborúskodásnak.) A Sony által javasolt hibajavítási módszer a Cross-Interleaved Reed-Solomon kód (CIRC) hibajavítás volt, a Philips pedig az EFM kódoláson dolgozott.

Negyedszer 1980. március 17-19. között gyűltek össze a népek Tokióban.

Az akkori digitális hangtechnika több szabványos mintavételi frekvenciát is használt. Az egyik 50 kHz volt, amelyet az Audio Engineering Society 1978-ban fogadott el stúdiószabványként. Egy másik 44,1 kHz volt, amelyet a Sony használt a PCM-1-ben és a PCM-1600-as sorozatban, és ennek fura többszöröse (8/7) az 50,4 kHz. A harmadik 48 kHz volt, amely a digitális telefonkommunikációban elterjedt 8 kHz-es frekvencia egész számú többszöröse, s amelyet az európai műsorszolgáltatók és lemezkiadók használtak. Mindezek közepette a Sony visszavonta az 50,4 kHz-hez való kezdeti ragaszkodást a 44,1 kHz javára. A Sony belátta, hogy ez a mintavételi frekvencia elméletileg elegendő a 20 kHz-es sávszélességhez. Az igazi előnye azonban az volt, hogy nincs szükség minőségrontó frekvencia konverzióra, mivel ugyanaz lett a mintavételi frekvencia a felvételtől a szerkesztésig, a vágásig és a lemezkészítésig. Így könnyen használhatták a PCM-1600-on már felvett sok felvételt. A professzionális és fogyasztói digitális világ összeért. Erre korábban nem volt példa.

Kínosabb volt a felbontás körüli vita. A Philips ragaszkodott a 14 bithez, hiszen ezzel elméletileg 86 dB lehet a jel-zaj viszony. Ez az érték elég lesz a hallgatóknak, hiszen a legtöbb analóg magnó és LP jel-zaj viszonya jó esetben 70 dB körüli volt. Az is tény, hogy az akkori jó minőségű 16 bites áramkörök közül sokat csak katonai vagy mérőeszközökhöz használtak. Ha ezeket bevetnék a szórakoztatóelektronikába, az két nagyságrenddel növelné a költségeket. Ennek ellenére a Sony továbbra is ragaszkodott a 16 bithez, mivel ez garantálja, hogy a digitális hanglemezek szépen szóljanak bármilyen zenei stílus esetén.

A 14/16 bites vita a két cég között a megállapodás esélye nélkül húzódott el. A vita részeként a munkacsoport összehasonlította a triangulum hangjának felvételeit, a mérnökök által végzett utolsó tesztet. A Philips mérnökeinek végül nem volt kifogásuk az ellen, hogy a hangminőséget olyan magas szintre emeljék, amennyire a technológia lehetővé teszi. E kísérlet után végül úgy döntöttek, hogy a felbontás 16 bit legyen. Valójában a vita hátterében az az egyszerű tény húzódott, hogy a Philipsnek még nem volt 16 bites DA-átalakítója, csak 14 bites IC-je, a TDA 1540. Pontosabban, a Philips 1975-ben fölvásárolta az USA-beli Signetics nevű céget, amely Philips Semiconductor néven működött tovább, és rendkívül jó minőségű IC-ket fejlesztette és gyártott. A TDA 1540 számos, a CD elterjedésének kezdeti időszakában fejlesztett CD-játszóban megtalálható, nemcsak a Philipsében, mert a kiegészítő áramkörökkel együtt nagyon babán szólt. (Meg olcsón egy ideig nem is volt más.)

A Sonynak viszont már lényegében készen volt az az olcsó integrált áramköre, ami egyetlen alkatrészbe sűrítette a 16 bites átalakítás funkcióit. A Philips számára egy másik mérnök, Karel Dijkmans végül kitalált egy trükköt, amivel a 14 bites átalakító mégis használható volt 16 bites jel analóggá átalakításához. Ez a túlmintavételezésnek és zajformálásnak nevezett módszer azóta nagyon elterjedt lett, miközben kevesen tudják, hogy azért született, mert a Philipsnek akkor csak 14 bites átalakítója volt.

Ugyancsak komoly nézeteltérés volt hibajavítással kapcsolatban. Általánosságban elmondható, hogy az optikai lemez hibáit nem lehet nullára csökkenteni, függetlenül attól, hogy milyen eljárást alkalmaznak a gyártás során. A lemezek megkarcolódhatnak, ujjlenyomatok vagy por kerülhet rájuk. Mivel ez rendellenes leolvasást okozhat, egyértelmű volt, hogy lépéseket kell tenni a hibák valamilyen módon történő észlelésére és a jel normál állapotának visszaállítására. A legtöbb lemezhiba véletlenszerű sorozatnak nevezett hiba, amely körülbelül 1-2 bitig tart. Mivel ezek másodpercenként akár több tucat alkalommal is előfordulhatnak, a Philips egy hatékony hibajavító rendszert javasolt kísérletalapú, matematikai megközelítéssel. Eközben a Sony egy olyan gyakorlati szimulációval ellátott tervet javasolt, amely hatékonyan korrigálta a hosszú sorozathibákat (a már említett csomaghibákat), amelyek ugyan nem gyakran fordulnak elő, de akár több tucat bitig is eltarthatnak a téves követés, illetve a felületen lévő karcolások vagy ujjlenyomatok következtében. A hibajavítás e két megközelítése közötti különbségek akadályozták a vállalatokat abban, hogy megegyezésre jussanak.

Utolsó lépésként a munkacsoport úgy döntött, hogy nyílt kísérlettel teszteli a hibajavítási teljesítményt. Az első kör a közönséges, jó minőségű lemezek összehasonlítása volt. A második körben a porral borított és piszkos korongokat hasonlították össze. Ebben a két körben nem volt különbség a két módszer között. A harmadik körben az asztallapon szándékosan homokkal karcolt lemezeket hasonlították össze, és ezúttal egyértelműen a Sony módszere volt jobb. Válaszul a Philips benyögte, hogy a saját módszerét továbbfejleszti annak érdekében, hogy az a Sony módszeréhez hasonlóan teljesítsen, például hosszabb bitszétszórással. Ez volt az első eset, amikor a Sony szakemberei belengették, hogy akkor ők most hazamennek, nincs miről tárgyalni.

A Philips meghunyászkodva megjegyezte, hogy a Sony által javasolt továbbfejlesztett változat kb. 17%-kal növelte a redundanciát, vagyis ennyivel nőtt a hibajavítás esélye, és együttműködik a változtatások végrehajtásában. A két cég végül megegyezett a Sony új javaslatának alkalmazásában. A Sony megígérte, hogy a következő megbeszélésen bemutatja a hibajavítás végleges verzióját. Ez olyan változat volt, ami a későbbiekben lehetővé tette a CD számítástechnikai felhasználását (CD-ROM) is.

Ezen az ülésen sem állapodtak meg a modulációs módszerről. A Sony eljárása nagyobb adatsűrűségre volt alkalmas, mint a Philipsé, de továbbra is kérdéses volt az eljárás viselkedése az ujjlenyomatokkal, karcolásokkal és egyéb zajokkal kapcsolatban. Ezen a megbeszélésen a felek megállapodtak abban, hogy ha a Sony további 20%-kal tudja növelni a sűrűséget, és megerősíti, hogy az ún. bitaszimmetria hatása az elviselhető tartományon belül van, akkor a Sony által javasolt módszert alkalmazzák, ellenkező esetben Philipsét. A bitaszimmetria következménye, hogy egyenáramú összetevő jelenik meg a dekóder kimenetén, amit a további áramkörök nagyon nem szeretnek. A találkozó után azonban a Philips elkezdett egy, a Sony által javasolthoz hasonló modulációs módszert kifejleszteni. Ez a már említett EFM újabb prototípusa lett. Kicsit kevésbé cizelláltan, a Philips ellopta a Sony ötletét.

Mivel a két cég mérnökei kellőképpen kezdték utálni egymást, a negyedik talin meg sem próbáltak megállapodni a CD átmérőjének és vastagságának kérdésében. Ezt a feladatot áttolták a vezetők hatáskörébe. Látszólag nem túl jelentős problémát kellett megoldani, azonban emögött olyan, utólag is minősíthetetlen gyomrosról van szó, amelyhez képest az eddigiek érzéki simogatásnak tekinthetők, s amelynek a műszaki feladatokhoz semmi köze, viszont mivel számos legenda továbbra is tartja magát, megér egy alaposabb elemzést.