• 1
  • 2

Az átlagosan kilenctagú, kiváló funk zenét játszó csoport története sokkal régebbre nyúlik vissza, mint az interneten a nevük mellett található biográfiák tanúsítják. Való igaz, hogy a csoport 1977-ben alakult ilyen néven, de már a 60-as évek közepétől aktívan zenéltek a zenekar tagjai közül. Bár a kicsit is tájékozott funk kedvelő közönségnek, a nevük hallatán, legnagyobb slágerük, a Long stroke ugrik be, azért nyugodtan állíthatjuk, hogy sokkal többek voltak Ők, mint egy slágeres előadók. Persze, ha valaki egyáltalán nem találkozott még a nevükkel, akkor első bekezdéses jellemzésként azt írom róluk, hogy a 70-es évek második felének egyik legjobb pszichedelikus, - olykor rockos elemekkel tűzdelt – funkot játszó zenekara. A Parliament Funkedelic és a Slave stílusát követő zenész csoport.

A történet, mint említettem, a 60-as évek közepén kezdődött, amikor is Johnnie Mae Matthews énekes valamint unokatestvére, Mark Patterson gitáros és zenésztársai, Detroitban megalakítja első zenekarukat. Szokásos sztori, hogy a kezdeti éveikben a város helyi táncos klubjaiban léptek fel, majd a 70-es évek elején több tagcseréket követően megalakítják a Black Nasty formációt. Mielőtt eljutottak addig, még megjegyzem, hogy Matthews neve alatt a 60-as évek második felében kb 10 kislemezt adtak ki privát nyomtatásban, miután saját pici kiadót is létesítettek dalaik támogatására. Ezen kislemezek különösebb sikert nem arattak, ami nem csoda, hiszen a promótálásukra több tízezer „zöld hasú" dollárra lett volna szükség. Olykor előfordult, hogy Raw Integrated Funk együttes nevet használták.

Matthews az évek alatt a pszichedelikus, rockos elemekkel tűzdelt funk hangzásukat egyre jobban vegyítette a soul lágyabb elemeivel. Sőt egyre több dalt készítettek soul stílusban, melynek eredményeként a memphisi Staxhoz sikerült szerződniük 72 környékén. A Staxnál 3 kislemezt rögzítettek Black Nasty néven köztük egy Supremes dal feldolgozását, a You keep me hanging on-t, mely szenzációsra sikerült. Matthews segítségére volt ebben az időszakban a szintén detroiti dalszerző énekes Sir Mack Rice. ( Sir Mack írta pl a Mustang Sally-t Wilson Picket-nek) és Ted Nugent gitáros is. Ez a három kislemez, már alapot adott a Stax-nak az első album megjelenéséhez is. Sir Mack Rice a továbbiakban is csatlakozott volna a projecthez, főként, mint dalszerző, de a megállapodásból semmi nem lett, így Ő elhagyta a csoportot.

1973-ban jelent meg a Stax gondozásában az egyetlen Black Nasty nagylemez , a Talking to people. hangzásában a Rare Earth és a korai Funkadelic volt felismerhető főként. Sir Mack Rice dalszerző énekes már nem vett részt a projectben, viszont a lemez első dala, mely a címadó is egyben az Ő szerzeménye. Érdekes southern soul érintettségű funk lemez rockos elemekkel. Matthews tinédzser lánya, Audrey a lemez vezető énekese és néhány dal, főként a lírai hangvételűek, mint Rushin' sea az Ő szerzeménye. Az album nem aratott hatalmas kereskedelmi sikert, ennek ellenére kitűnő munka volt. John Lee Hooker pl a Canned heart dalához felhasználta a Black Nasty Boogie dallamait. Ez az a lemez, melyet, ha pontosabb stílus kategóriába tennénk, akkor az east coast jelzőt kapná a soul helyett.

A Black Nasty elkezdte készíteni a Stax-nál a második lemezét 1974 végén, de mint tudjuk a Stax 1975 elején csődöt jelentett, így nem jelenhetett meg. Sőt nevet is kellett változtatniuk, ugyanis attól függetlenül, hogy a Stax nem létezett gyakorlatilag többé, a kiadó utódlás miatti esetleges bonyodalmak elkerülése végett Nazty-re változtatták a nevüket. Ennek, mint később túl sok jelentősége nem volt, mert nem jelentettek ilyen néven anyagot.

1977-ben ilyen előzmények után és némi tagcserével életre keltették az ADC Band-et. Bebizonyították, hogy igenis életképes kiváló pszichedelikus funk zenét játszanak. 1978 és 1982 között a csoport öt nagylemezt jelentett meg a Cotillion Records-nál.

1978-ban, a Long stroke nagylemez az első és a legsikeresebb a címadó dallal. A dal a 6. helyig jutott a soul dalok játszási listájában. Johnnie Mae Matthews a háttérbe vonult, a további sikerek főként Audrey Matthews (Kaiya néven szerepel innentől kezdve) és Michael Judkins nevéhez voltak köthetők.

1979-ben a második album, a Talk that stuff. Innentől már felhagytak a kemény pszichedelikus rockosan néhol karcos funk hangzással és modern funk lemezt készítettek. Olyannyira, hogy az akkor dübörgő diszkó lázban a lemezlovasok is szívesen feltették a korongot. Az At the Party című daluk kifejezetten táncparkettre készült. Senkit nem szeretnék megtéveszteni, ezért pontosítok: alapvetően nem diszkó albumról beszélek, hanem kiváló, dallamos, hangszeres funk produkcióról.

1980. Renaissance nagylemez, mely az első Long stroke után a legjobb eladási számokat hozó albumuk volt. Ez főként a disco hangzásra való „felülésnek" volt köszönhető. A zenekar előélete alapján elvárható lett volna, hogy az akkor már népszerű keményebb funk hangzás képviselő populáris zenekarok stílusában játsszon, mint ahogy tette, a Cameo, vagy a Gap Band. A korabeli kritkusok szerint erős identitás zavarba volt a csoport a stílusát tekintve. Mindezt feledteti a soul rajongókkal pl az Everyday címűs dal. A többi sem rossz. Meg kell hallgatni a lemezt és kiderül, hogy vállalható darabja egy jó gyűjteménynek. A producerei, a Mass Production frontemberei voltak, Gregory McCoy szaxofonos, Tyrone Williams billentyűs és James Drumgole trombitás, akik közreműködtek is és erősen érződik a hatásuk. A soul lemezek eladási listáján a 69. helyig jutott a lemez.

1981-ben jelent meg a Brother luck, majd '82-ben a Roll with the punches utolsó magylemezük. A Brother luck lemeznek a Mass Production-os fiúk voltak a producerei, míg az utolsó albumuk munkálatait Bill Curtis,a Fatback Band szellemi atyja igazgatta. Mindkét lemez kellemes 80-as évek elejére jellemző, főként diszkó- funk dalokat tartalmazó munka. Bizonyára itt nem ért volna véget az ADC Band története, ha nem csak öt nagylemez kiadásra szerződnek a Cotillion-nal, viszont ebben az időben és főkként ilyen stílusban már nagy merészség lett volna újabb szerződés és lemez elé nézni kiadói szempontból. A dob és tapsgépek, no és persze a szintetizátorok nyújtotta „modern" hangzással szemben akkor már esélytelen volt a jó hangszeres játék a mainstreamben.

Itt a végén felsorolom azokat a zenészeket, akik az ADC Band meghatározó tagjai voltak. Artwell Matthews, Charles Hawkins, James Maddox, John Calhoun, Mark Patterson, McCinley Cummingham? Michael Judkins és persze a zenekar vezetője, Audrey (Kaiya) Matthews.

Kaiya még a 80-as években kiadott néhány kislemezt, kevesebb sikerrel.

 

Vissza