• 1
  • 2

Al Hudson, a detroiti énekes, a 70-es évek elején kezdte karrierjét. Igazából soha nem aratott hatalmas világraszóló sikert, viszont a soul- funk műfaj „nagy harcosának" tekinthetjük olyan formációk élén, mint a Soul partners, vagy a One way. Első kislemezét 1972-ben jelentette meg Al (tiki) Hudson néven, melyre a Cry baby és a We don't know (How lucky we are) dalait préselték. Különösebb sikert nem aratott.

Tevékenyen részt vett a 70-es évek elejétől a detroiti éjszakai zenés klubok életében, aminek eredményeként a helyi, zenét szerető közönség és a szakma is jól ismerte a nevét 1975-re. Ebben az időszakban, mint kiváló énekes már állandó zenésztársaival játszott. Kevin McCord basszusgitáros, Cortez Harris gitáros, Jack Hall zongorista és Theodore Dudley jr dobos társaságában megalakította a Soul Partners nevű zenekarukat.

alhudsonandsoulpartnerpj5Több, 1975 és 76-ban megjelent kislemez próbálkozás után Al Hudson and the Soul Partners néven, az ABC Records gondozásában jelentette meg debütáló albumát az Especially for you-t, 1977-ben. A lemezen a közönség kedvence akkoriban kétségtelenül a Disco lover és a Let's disco dalok voltak, viszont a lemez minden száma, a modern soul stílus gyöngyszeme. Talán egyet sem kellene kiemelnem, hanem inkább javaslom a teljes lemez meghallgatását a Trying to prove my love-al az élen, vagy a Feelings-et, melyet Morris Albert írt és Linda Ronstadt-ot és Aaron Neville-t is megihlette, ugyanis duettjükkel sikerre vitték 1989-ben I don't know much címmel. Nahát, mégis kiemeltem kettőt.

Az első után néhány hónapon belül megjelentették második, a Cherish című albumot, hasonló minőségben, de kicsit merészebben. Itt kicsit merészebben visszanyúltak néhány dal erejéig a soul zenei hangzás gyökereihez, az 50-es évek végi, 60-as évek elejére jellemző hangzásvilághoz, de összességében nem okoztak csalódást a modern soul zene rajongóinak ezzel sem. A dalok általában balladai hangvételűek voltak, de If You feel like dancing címmel, itt látott napvilágot a zenekar első maxi single-en megjelent uptempós dala is.

1978-ban a csoport harmadik lemeze, a Spread love volt. A korabeli kritikák szerint a címadó dal majd 2 perces intrója nem kellett volna, egyébként kiválóra sikerült ez az album is. Bunny Sigler szerzeménye, melyet az O'Jays-ben Eddie Levert énekelt el, hatalmas dobásnak bizonyult ezen is. A lemezen akkoriban a második dal, a Small talk volt a klubok kedvence, de ma már nem lenne, az valószínűsítem, annál inkább a How do You do, mellyel a lemez „b" oldala indul.

1979-ben jelent meg a zenekar talán legnépszerűbb albuma, a Happy feet. Több fontos történés is övezte az albumot. Az ABC kiadónál megszűnt szerződésüket RCA-ra váltották, miközben a lemezen közreműködő zenészek és a külsős producer, - aki az összes lemezük elkészítésében segítette őket-, Al Perkins maradt. Volt némi képzavar az együttes elnevezésében. Al Hudson and the Soul Partners-ről Soul Partners feat Al Hudson-re váltottak, majd egyszerűen jobbnak látták, ha átnevezik a csoportot One Way-re. Bár ez a lemez még Soul Partnersként jött ki, de gyakorlatilag már az új nevükön mutatkoztak be a gyakorlatban. Csatlakozott a csoporthoz Alicia Myers énekesnő, akiről Al azt nyilatkozta, hogy a legjobb női ruhát viselő énekes, akit valaha is hallott. A Lemez címadó dalát Cecil Womack írta, és a legnagyobb slágert a You can do it-ot, mely a funkot is játszó klubok nagy kedvence a mai napig Alicia Myers. A You can do it, akkor, a 79-es nagyon erős mezőnyben a 10. lett a rádiók játszási listáján. Ezek után tehát, mint One Way együttes folytatódik a sztori.

1979-ben One Way featuring Al Hudson néven jelentkeztek lemezzel. Hogy ne hagyjanak kétséget a felől, hogy ez a zenekar, az a zenekar, így az utolsó legnagyobb slágerüket a You can do it-ot is rátették újra. A lemez legnagyobb sikere a Music című dal volt. 1980-ban folytatták a megkezdett utat, az egyirányú utcában. Mint várható volt Alicia Myers kiváló énekhangja többet ért, mint amit egy zenekarban kamatoztatni lehet vele, így ez volt az utolsó lemeze a fiúkkal. Ez után szóló karriert kezdett, melynek eredményeként 1981-ben már meg is jelent önálló albuma, rajta egy hatalmas slágerrel, mely a hazai klubokban is sokat forgott később, ez volt az I want to thank You.

1981-ben Alicia nélkül, először a Fancy dancer ,majd a Love ..is One way lemezekkel jelentkeztek. Megbízható jó minőségű soul zenével a 80-as évek elején nagy bátorság volt megjelenni. Ők megtették, és persze hangyányit módosítottak a hangzáson. Éppen csak annyit, mely nem tette Őket slampossá, de már figyelembe vette az újabb trendeket. A következő években jellemzővé vált, hogy az énekesek jöttek-mentek a zenekarban. Nem csak Al Hudson és a zenekari tagok kiváló vokáljára építettek. Igazán jó zenészek voltak, ugyanis a személyes érdekeiket mindig felülíratták a csoport és a zenei előbbre valósággal. Ez nem volt gyakori a könnyűzene történetében.

1982-ben Who's foolin' who és a Wild night lemezeik jelentek meg. Mint az előzőekben írtam ezeken és a további lemezeken is több vendég énekes és zenész közreműködött a minél teljesebb One Way hangzás érdekében. Candye Edwards, Brenda Wiley, Lorrie Tice énekesnők mellett Gregg Gregg ( Gregory Green) dobos, Leroy Hytr szaxofonos, Jonathan „Corky" Meadows billentyűs voltak, akik a legtöbbször kiegészítették a formációt. A zenekar meglehetősen jól szerepelt még a 80-as évek közepe felé is, ugyanis a Wild night album a 16. lett az R&B listán. Bár már egyre inkább elővették a tapsgépeket is a hangzáshoz, még mindig hallgatható munkák voltak jó soul zenékhez szokott fülek számára is. Cutie Pie, ha nem említettem volna. Egy modern, kiváló funk dal a Who's foolin who lemezen, mely kötelező anyag. A One Way pályafutásának talán legnagyobb slágere.

1983. Shine on me album, majd 1984-ben a Lady. Nem tudok róluk sok érdekeset írni, csak annyit, hogy nagyon jó lemezek a 80-as évek közepén jellemző mezőnyben. Mindkét album első dala okozhat libabőrt az arra érdemesek számára. Al Hudson írta a dalok többségét és nem tudott kibújni a bőréből, a detroiti soul gyökereken nevelkedett fiú. A Shine on me 27. lett az éves összesített R&B albumok listáján, viszont 1984-ben a Lady 1., leírom betűkkel is: Első! Akárhogy is van azért ez ok arra, hogy feltegyük a lemezjátszóra és ráeresszük most azonnal a pickupot.

1985. Wrap Your body , majd 1986-ban One Way IX. albumok. Micsoda könnyebbség. Olyanok, mint a Gap Band, római számmal jelölik a sorrendet, így könnyebb számolgatni, hogy hány One Way lemez hiányzik eddig még a polcról, már ha hiányzik. Remélem, hogy aki szereti a jó soul zenét, az igyekezni fog eddig összeszedni Al Hudson munkáit. Így a végén nyugodtan kijelenthetem, hogy kötelező darabjai egy soul zenei gyűjteménynek és biztos vagyok benne, hogy sokan nem tiltakoznak a stílus fanjai között. No de vissza a lemezekre, a 85-ös címadó dalát javaslom meghallgatásra, ha nem ismered, a IX-es albumról pedig Don't think about it-ot, vagy az Oh girl-t. Persze ezeken a lemezeken is található már modernebb, számunkra „zajosabb" dal, de összességében kiváló munkák. Ne felejtsük el, hogy 86-ot mutattak a naptárak, hol voltak már ekkor a soul és funk zenészek?! Szinte hírmondójuk is alig akadt. Al Hudson viszont tette a dolgát. Azt írtam az elején, hogy a soul-funk stílus nagy harcosának tekintjük. Azt hiszem, aki nem ismerte a munkásságát kicsit sem, elgondolkodhatott miért. Remélem így a végén már sejt valamit.

 

Vissza