• 1
  • 2

Van egy nézet, mely szerint a soul és a funk zene az amerikai fekete kisebbség zenéje, mely később alapja volt a mai könnyűzenei táncolható stílusoknak. Ezzel szemben, az Average White Band alapító tagjai mind Nagy Britanniában, azon belül is, Skóciában születtek 1945 és 1950 között. A zenéjük alapja főként a northern soul és a soulból és a rock zenéből kialakult beatzene volt. Az Average White Band-et (továbbiakban AWB-t írok) mint a legismertebb blue eyed soul csoport mutatják be több cikkben, mely a csoportról megjelent az elmúlt 30 évben. Viszont ez a soul műfaji csoport nem igazán ragasztható rájuk nyugodt szívvel, olyannyira tökéletesen művelték a soul funk ágát. Amennyiben röviden jellemeznem kellene őket, egyszerűen egy kiváló fehér funk csapatról van szó.

A zenekart 1965-66 környékén alapította Alan Gorrie basszusgitáros, a skóciai Perth városában. Elképzelése volt egy olyan zenekari hangzás, mely az Angliában kialakult és divatos northern soul stílust a jazz zene hangzásával vegyíti. Egy tökéletes, fehér ember számára is azonnal befogadhatóbb, teltebb harmóniájú, táncolható, ritmusos, de fülbemászó dallamvilágot hozzon létre a nyers funkot felhasználva. Elképzeléséhez sikerült meggyőznie a Dundee-i, Art College-ben tanuló haverjait Molly Duncan-t és Roger Ball trombitásokat, Jim Mullen nagybőgőst, és csoport legfiatalabb tagját Robbie McIntosh dobost. Ők öten voltak a zenekar alapítói és állandó tagjai. Később Hamish Stewart csatlakozott még hozzájuk, akinek fontos lesz a személye a zenekar történetében.

Első fellépéseik Skóciában voltak az alakulás éveiben, Perthben és a Glasgow-ban. Ez utóbbi város legnépszerűbb klubjában, a Picasso klubban 66 végére állandó és talán a legnépszerűbb fellépőknek számítottak. Ezek a klub fellépések nem este 10-kor, vagy éjfélkor kezdődtek, mint manapság divat, hanem késő délutáni, kora esti örömzenélések voltak, ahol próbálgatták, csiszolták zenei hangzásukat. Alapul szolgáltak a 60-as évek amerikai kiadóinak, mint a Motown vagy a Stax kiadók sztárjainak dalai.

1967-ben a zenekar kitalálója Gorrie átmenetileg elhagyta 1-2 évre a fiukat és a Scots of St James session zenekarhoz csatlakozott. Ez a zenekar volt, mely kísérte az Amerikából érkező akkori sztárokat angliai és németországi turnéjuk során. Főként katonai bázisokon léptek fel és Gorrie-nak testközelből is alkalma nyílt meg tanulnia és tovább fejlesztenie soul zenei tudását a műfaj gyökereit jelképező sztárok mögött. Ekkor már tudta, hogy ha ebben a műfajban nagyobb sikert szeretne elérni, akkor Amerikába kell mennie a fiúkkal. Ezek a hónapok, évek session zenészként alkalmat teremtettek arra is, hogy a legnagyobb sztárokkal, zenészekkel kerüljön baráti kapcsolatba.

Gorrie, 1970-ben visszatért a fiúkhoz és a vendég zenészként néhány év alatt kialakított kapcsolatait kihasználva már, mint session zenekar tértek vissza Londonba, olyan sztárokat kisérve többek közt angliai turnéjukon, mint Ben E King. Ekkor kaptak lehetőséget az Island kiadótól, hogy legyenek a stúdió helyi, házi zenekara. A két fúvós srác Molly Duncan és Roger Ball trombitásokat hozták fúvós haverjaikat a teltebb hangzás elérése érdekében, Ők voltak a Dundee Horns. A fiuk ez időtájban készített legsikeresebb munkája az 1972-es, Johnny Nash, I can see clearly now dala volt. Magyarországon is nagy sikernek örvendett.

Ekkor még nem volt nevük, viszont egyre sikeresebb keresettebb session zenészek lettek. 1971-ben Gorrie a fiukkal Dániában dolgozott szintén egy lemez felvételen, amikor megkérte a stúdiót, hogy had rögzítsenek fel néhány saját dalt. Három kiváló dalt sikerült elkészíteniük, mely felkeltette az érdeklődését Robin Turner menedzsernek. Ekkor vált valóra Gorrie akkor már 6 éve dédelgetett álma, hogy végre saját soul zenekara legyen. 1971-ben megalakult az Average White Band, magyarul az „átlagos fehérek zenekara". Robin Turner meggyőzte a híres színészt Stanley Baker-t, hogy finanszírozza a zenekar első lemez készítését. Innentől kezdve semmi nem állhatott a tehetséges fiúk útjában.

A zenekar furcsa nevének keletkezéséről: Az imént említett Stanley Baker támogatta a Lincoln zenei fesztivált 1971-ben. Gorrie zenekara is, mint önálló csoport kapott fellépési lehetőséget. Fogyott az idő, ki kellett volna hirdetni a fellépők névsorát, de nekik még nem volt nevük. Stanley a fesztiváltámogató színész haverja egy diplomata, amikor éppen ott volt egy tanakodás közben, hogy mi legyen a nevük széttárta karjait és kérdezte, hogy ugyan ezek átlagos fehér fiúk, milyen nevet lehetne nekik adni a soul zenéjükhöz. Ott azonnal rávágták, hogy jó, akkor legyünk mi az Átlagos fehér banda.

average white band show your hand 378765A fiuk nagyon jól megtanulták a leckét. Gorrie már 71-ben tökélyre fejlesztette a zenekari hangzást. Bérelt gitárosokkal, vokalistákkal kiegészülve már senki nem mondta meg, ha csak hallotta őket, hogy nem fekete muzsikusok állnak a hangszerek mögött. 1971 és 73 között különösebb dolog nem történt a zenekar életében, míg nem Eric Clapton 73-as visszatérésekor őket kérte fel koncertjére kísérő zenekarának. Eric Clapton neve ekkor már a Cream feloszlása után etalonnak számított a rock zenében. Eric Clapton volt az akinek közbenjárására a fiuk elkészíthették első lemezüket a londoni MCA stúdióban. Ez a lemez volt a Show Your hand 1973-ban.

Tipikus példája a lemez annak, hogy bármennyire jó munkát készítesz, ha nincs mögötte promóció, akkor nem övezi kereskedelmi siker. A Show Your hand egy kimagaslóan jó produkció volt, de az MCA nem tett mögé semmit így szinte megbukott. Megbukott kereskedelmileg, ami kétségessé tette adott pillanatban a zenekar jövőjét.

Az albumot, amikor megkapták a főként soul zenét sugárzó rádióadók, s mellé kaptak impresszumot, akkor a szerkesztők sok esetben meghallgatás nélkül félre tették, mondván, mit keres itt egy fehér zenészekből álló skót rock banda lemez itt a soul funkot játszó adó promóciós postájában? Egyszerűen sok rádióadónál ki sem bontották. Nem lehetett siker. Azt gondolták, hogy egy Led Zeppelin, vagy Deep Purple stílusú zenekarokat utánzó tömeg produkció, furcsa mód meg se fordult a fejükbe, hogy mondjuk Tower of Power féle „mutatvány" is lehet a dologban.

Arra gondoltak a következő lemezüket mindenképpen az USA-ban kell elkészíteni, mert ez nem állapot. A kritikusok ódákat zengtek első munkájuktól, a nagyközönség még sem tudott róluk. Elrepültek Amerikába és szinte megismételték a Show Your hand albumot is később, kicsit áthangszerelve. A lemez címe: Put it where you want it volt. Amikor Jerry Wexler producer meghallotta a zenekart azonnal szólt Arif Mardin producernek, hogyha lehet, akkor mindenben segítse a csapat munkáját, mert nagyon tehetséges és lenyűgözte, amit hallott. A két producer az Atlantic kiadó meghatározó szervezői voltak, olyan neveket támogatva, mint Aretha Franklin, vagy Phill Collins a több száz hasonló nagyság mellett. Ez volt az a pont, amikor az Atlantic kiadó a zenekar mögé állt teljes tudásával. Ennek következménye lett, hogy az ott dolgozó muzsikusok jelentős része is besegítettek a következő album elkészítésében. Olyan nevek közreműködtek, mint Ralph McDonald perkán, Herbie Mann fuvolán és a Brecker fivérek többek közt. És még egy név, aki a nagyzenekari hangzásért felelt, mint hangmérnök, aki Gene Paul volt.

average white band awb1974 augusztusában a piacra dobták a saját nevüket viselő albumot, melyet az Atlantic kiadó az igazi első AWB albumnak szánt. Rajta a Pick Up the pieces, mely hetekig vezette a slágerlistákat, a You got it, melyet a lemez legnagyobb slágerének szántak „a1"-es trackként, és még olyan gyöngyszemek, mint a Work to do és a Person to person. A Pick up the pieces, AWB album New Yorkban készült ugyan, de Atlantic a Miami stúdióban működő session zenészeket is felrendelte a lemez munkáihoz. Senki nem akarta elhinni 1974-ben, hogy ezek a fickók, akik ilyen zenét játszanak fehér emberek. Azt pedig végképp nem, hogy a skóciai Glasgow-ból jöttek. Az AWB album sikere után dobták piacra néhány hónap múlva, az áthangszerelt legelső Show Your hand-et, Put it where You want it címmel. Így lett az első albumuk harmadik is egyben és kereskedelmi siker.

1974 szeptemberében az AWB album, közismertebb nevén „white" album megjelenése után egy hónappal heroin túladagolásban meghalt a zenekar legfiatalabb tagja Robbie McIntosh dobos, és helyére csatlakozik a zenekar első színes bőrű tagja Steve Ferrone.

1975-ben jelent meg a Cut the Cake nagylemez, melyet a fiatal dobos halála miatt nem túl jó hangulatban rögzítettek a gyászuk miatt a fiúk, de ez nem hallatszik ki a lemezről. Főként uptempos funk muzsikát produkáltak. Az album vezette a fehér színű AWB-hez hasonlóan a soul nagylemezek eladási listáját, róla több dal is előkelő helyre került a rádiók játszási listáján. A címadó dal mellett, a School boy crush szerepelt a legjobban a játszási listákon. McIntosh emlékére került a lemezre, Pam Sawyer és Leon Ware szerzeménye, az If I ever lose this Heaven, melyet előtte már Quincy Jones is kiadott.

average white band soul searchingAz 1976-os évet a Soul Searhing albummal kezdték, rajta a Queen of my soul dallal. A nagylemez, mint a többi művük hibátlan anyag volt, viszont nem található rajta kiugró nagy sláger. Több dal is felkerült róla a slágerlisták előkelő helyeire. A lemez kiválóságát mutatta, hogy megkapták második Grammy jelölésüket, de a díjat nem nekik adták. Annak ellenére, hogy nem található kiugró dal a lemezen, a Soul searching volt a zenekar legnagyobb kereskedelmi sikere, a legnagyobb példányszámban fogyó albumuk, mely meghaladta a platina mércét.

1977-ben két nagylemezzel jelentkeztek. Az első a Person to person című koncert album volt, mely megpróbál visszaadni valamit abból a szenzációs hangulatból, melyet a zenekar akkor élőben koncertjein művelt. Elég muris lehetett így utólag nézve, ugyanis az AWB fellépéseit főként fekete bőrű rajongóik látogatták. A színpadon az abszolút fehérbőrű skót zenekar, alul a nézőtéren pedig afro-amerikaiak tombolnak a zenéjükre. A második abban az évben a Ben E. King –el készített Benny and Us. Egy igazi unikum a lemez. 1977-ben jobb párosítást a soul zenerajongó nem kívánhat magának. Ben E. két évtizedes soul gyökere és rutinja, a skót fehér fiúk tehetségével keverve. Erre csak rátezs egy lapáttal a lemez dalainak megválasztása. John Lennon Imagine-je és Phillip Mitchell Star in the ghetto dala remek választás volt ehhez a párosításhoz, mely Arif Mardin producer ötlete volt elsősorban. Ez volt az 5. albuma a csapatnak, a duplán kiadott elsőt és a koncert albumot leszámítva. Nem Ben E King miatt főként, de egy rendkívül kíváló lemezről beszélünk, mely nem hiányozhat a soul gyűjtők polcáról. 1977-ben a lemez nem lett különösebben nagy kereskedelmi siker, de az évszám tekintetében ezen nem kell csodálkozni, erről már többször írtam, hogy micsoda mennyiségben jelentek meg akkor a kiválóbbnál kiválóbb munkák. Egyszerűen földi fül képtelen volt az év 365 napjának 24 óráiban végig hallgatni a megjelent kiváló dalokat. Azok az évek voltak a modern soul zene aranykora. Meg kell még jegyeznem, hogy Ben E King és Alan Gorrie a zenekar alapembere, mozgatórugója session zenészként dolgoztak együtt már a 60-as évek végén. Több tucat közös koncerttel a hátuk mögött, együtt zenélt Ben E King európai turnéján, és jó barátok lettek.

1977-ben a Ben E King album megjelenése után a zenekar a Montreaux-i jazz fesztivál legünnepeltebb zenekaraként lépett fel, amit szintén lemezre rögzítettek. Nem véletlenül voltak nagyon jók a lemezeik. Azokon olyan session zenészek közreműködtek, akik pályáját külön-külön is elemezzük itt a soulmusic.hu-n. Többek közt a Brecker Brothers, Herbie Mann fuvolás, Jim Mullan jazzgitáros legenda, és Dick Morrisey, aki Phil Collins Big band zenekarának a vezetője lett a 80-as évek végétől. Az Average White Band-et ebben az időszakban a három legsikeresebb és legjobb soul funk zenekar közé sorolták a kritikusok. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a másik kettő az Earth Wind and Fire és az Ohio Players volt.

A Montreaux-i koncertlemez után 1978-ban a Warmer Communication album következett, mellyel folytatták a kiváló lemezek sorát. A kritikusok szerint az utolsó kimagasló AWB album volt. A kritikusi megjegyzésekkel nem mindig kell feltétlenül egyet érteni. Viszont tény, hogy a zenekar utolsó olyan albuma, mely meghaladta az aranylemez eladási mennyiségét, mely akkoriban 500 ezer eladott kópia után járt.

average white band feel no fret1979. Feel no fret album, mellyel véget ért az AWB siker széria. 1974 és 78 között minden nagylemez arany vagy platina besorolást ért el, viszont ezzel már nem lettek kereskedelmileg sikeresek. Sokan ezt azzal magyarázták, hogy Arif Mardin helyét a produceri és ötletadói székben Gene Paul vette át addigi lemezeik vezető hangmérnöke, de ez nem igaz. Az sem igaz, hogy azért, mert elhagyták az Atlantic kiadót, sikereik helyszínét és az Arista-hoz igazolnak át. Egyszerűen 1979-et mutattak a naptárak, kezdtek előtérbe kerülni a modernebb szintetizátor hangok, vagyis a korábbi hangszerelésű AWB dalok már nem voltak korszerűek. Így utólag ezért érthető az akkori hallgatói hozzáállás. Számunkra 30 év távlatából ugyanolyan kitűnő munka, mint az előzőek. Ezen az albumon visszaállt a kezdetekkor megszokott dalszerzői trend, ugyanis minden számot a zenekar alapkövei írtak Alan Gorrie, Hamis Stewart és Roger Ball vezetésével. Viszont rákerült a Bacharach-David klasszikus a Walk on by is egy rendkívül jó átiratban egyetlen külső dalként. Az album a 30. hely környékére jutott a soul lemezek eladási listáján, ami nem volt igazán rossz eredmény, viszont a játszási listákra csak a Walk on by került fel.

1980-ban változtattak picit a stíluson, de csal éppen annyit, amennyit kellett lágyítani az egyre erősödő elektronikus zenei környezetben. Az erőteljes funk stílusokat jazzes elemekkel kezdték lágyítani, melyben nem kis szerepe volt a belépő producernek, akit David Fosternek hívtak. Sőt a nyitó dal inkább a Toto west coast stílusa felé mutat. Nem bírom megállni, hogy nem szőjem be szubjektív véleményem. Az 1980-ban megjelent Shine album, annak címadó dalával a legjobb AWB lemez. Foster mellett Bill Champlin ( EWF – After the love has gone szerzője) is írta lemezre az „a2"-es For Your love-ot. A Let's go round again-t kb 10 évvel később hatalmas slágerré tették itthon is az FLM nevű zenekar Megtalállak még című dalával. Egyetlen dalt írt az albumra csak Foster,( Help is on the way-t, ami nem azonos a The Whatnauts slágerrel) de érezhető volt a stílusváltás a lágyabb vonalak felé. Nem véletlen, hiszen ekkor már Foster együtt dolgozott az EWF el és a Chicagoval is, a kor legnagyobb muzsikusaival. Persze ezek közé tartoztak már az AWB fiuk is. A Shine album 38. lett a soul lemezek eladási listáján, a Let's go round again pedig 24 a lemezlovasok játszási listájában. 1980-ban a második lemez a római VIII-as nevet viselte, mely 74-78 közötti nagysikereik felelevenítése volt. Tehát nem egyedi munka, csak bevétel növelési célzattal jelentették meg.

1982-ben Dan Hartmann a disco korszak nagy mágusa segített a csoportnak. A Cupid's in fashion album volt a következő, mely címében is utal arra, amely a hangszerekkel játszott könnyűzenével történt. 82-ben lezárult a kiváló hangszeres zenét felvonultató korszak. Kiváló soul funk dalok az albumon, de főként a popos 80-as évek közepére jellemző hangzásban.

A zenekar 83 és 87 között nem dolgozott. Csendben feloszlottak, amit soha nem jelentettek be. A tagok Chaka Khan, George Benson, a Duran Duran és sok nagy sztár albumán dolgozik, majd a 80-as évek végén újra találkozgattak. Ennek eredménye lett az Aftershock nagylemez. Ez után megint nagyon hosszú szünet következett. 1997-ben jelentették meg a Soul Tattoo nagylemezt. Semmi keresni valójuk nem volt már a 90-es évek kortárs R&B-s, hip-hop-os világában. A modern jazz funk zenekarok stílusában készült lemezük unikumnak számított a 90-es évek végén. A modern Tower of Power és a Brand New Heavies keveréke volt, ami hallható belőle. Gorrie hangja a hangzás mellett vitte a hátán az egész produkciót.

A 2000-es években újra összeálltak és olykor tesznek egy nagy koncertturné kört, Észak Amerikát, Japánt és Európai helyszíneket érintve főként. Nagyságukat így utólag mi sem jellemzi, minthogy dalaikat több tucat mozi és televíziós filmben használták, hogy több száz modern előadó dolgozta fel azokat, szinte megszámlálhatatlanul a Colour me bad és a De la soul-tól kezdve a Public Enemy-n keresztül Lil' Kim-ig.

 

Vissza