• 1
  • 2

A Chic 1976-ban alakult és az elsők között építettek hidat, a 70-as évek végére kialakult Disco hangzás és a „nagy betűs" soul zene közé. A 70-es évek végére jellemző diszkózenei hangzásban, majd a 80-as évek pop zenéjében elért újításaik nélkül ma minden bizonnyal másképp szólna a táncolható könnyűzene.

A zenekar két mozgatórugója, Nile Rodgers gitáros és Bernard Edwards basszusgitáros. A táncolható könnyűzenei stílusok, legjobb és legsikeresebb szerző- producer duójaként tartja számon Őket és munkásságukat a zenei szakma, a 80-as években. A dance-pop, a pro disco és még, a korai hip-hop legnagyobb alakjai voltak. Igazán a Chick története, a két géniuszról szól, akik dolgoztak Madonna első nagylemezén a Like a virginen és David Bowie Let's dance-én . Bernard biztosította a basszust Robert Palmer 1986-os Addicted to love albumán és még megannyi máson. Igazán termékeny sikeres pálya az övék. A Chick-el 1977-és 1983 között 7 albumot jelentettek meg, majd némi kihagyás után az utolsót, a nyolcadikat 1992-ben Chic-ism címmel.

1996-ban Nile Rodgers-t a Billboard magazin a világ legjobb producerévé választotta. 2003-2011 között 6 alkalommal kérték a zenekar felvételét, a Rock&Roll Halhatatlanjai közé, 2012 októberében hetedszer, de még nem jött nekik össze. Érthetetlen, hogy miért nem. Sikerességüket mi sem bizonyítja jobban, hogy az Atlantic kiadó kereskedelmileg legsikeresebb lemezén ők játszottak, Ők a Chic.

Grammy díjat ugyan soha nem kaptak, de Deodato-tól tudjuk, hogy igazán nincs jelentősége a díjnak,- a 80-as évek elejétől- mert nem főként a könnyűzenében elért újítások sikeresség volt az odaítélők szeme előtt, hanem a promóciós pénzek. Már pedig tucatnyit érdemeltek volna újításaik miatt. Mindenesetre a több mint 100 millió eladott bakelitlemez, mely a munkásságukat jelzi, mindent elmond róluk.

Nile Rodgers 1952. szeptember 19-én született New York-ban, és gyermekkorától jazz zenét tanult és rendkívül tehetséges gitáros vált belőle már tizenéves korára. Nile, részt vett a Black Panther (Fekete párduc) Ifjúsági mozgalomban a 60-as évek közepén, majd a rock zenét játszó a New World Rising zenekarban lett tag. A 60-as évek második felében tagja volt a népszerű tv sorozat, a Sesame street zenekarának, mint gitáros. 17 éves korában már az Apollo színház session zenekarának a tagja lett. Olyan sztárok mögött játszott -még 20 éves sem volt-, mint Aretha Franklin, vagy Ben E King, az Apollóban, azok fellépéseik alkalmával.

Bernard Edwards, Nile Rodgers után 52 napra született az Észak Karolinai Greenville-ben, de Brooklynban töltötte gyermekkorát és ott nőtt fel. Az Ő hangszere a basszusgitár volt.

A zenekar két mozgatórugója, a két jó barát, Nile Rogers, aki szabálytalan, de hangsúlyos gitárjátékát hozta az egyedülállóan ritmusos basszus játékot produkáló Bernard Edwards mellé. Ez a két gitárhangzás jellemzi a Chic hangot.

A fiúk, a középiskola elvégzése után találkoztak, mindketten jazzgitár szakra jártak. 1970 körül találkoztak New York-ban egy közös barát hozta őket össze. Miközben Nile - mint említettem-, az Apollóban gitározott, Bernard, egy Bronx-i postán dolgozott. Nile-nak nem volt ínyére, hogy névtelen háttérgitárosként nagy sztárok mögött prüntyögjön a színpadon és elhatározták, hogy közös zenekart alapítanak.

A két fiú megalapított egy jazz-rock zenekart saját nevükön, mint duó, mielőtt 1971-ben csatlakoztak a Big Apple Band-hez. A The Big Apple Band nagy sztárok koncertjein fellépő tehetséges zenészekből álló session zenekar volt. Ez még mindig nem az volt, amit a két fiú szeretett volna, de kiváló tanuló évek voltak. Nem csak koncerteken kísértek soul funk előadókat, hanem lemezeken is. Az első ilyen lemezsikerük a New York City nevű formáció 1972 végén megjelent I'm doin fine now albuma volt, mellyel a slágerlisták első felébe kerültek a munkájukkal '73 elején. (ezen az album borítón megy át négy színes bőrű fiú a híres Abbey road-i zebrán a Beatles-t utánozva).

1976-ban a Big Apple Band-el éppen több hónapos turnén vettek részt Carol Douglast kísérték koncertkörútján, amikor úgy érezte a két fiú, hogy tovább állnak.1976-ban Walter Murphy and the Big Apple Band elkészítette a Fifth of Beethoven nagylemezt, mely itthon is nagy disco siker lett és Ők nem akartak már abban részt venni.

1977 elején elkezdték toborozni zenekarukat, s ekkor csatlakozott a duóhoz Tony Thompson dobos, aki az éppen feloszlóban lévő Labelle (Patti szólókarrierje miatt) zenekarban játszott előtte és Norma Jean Wright énekesnő azzal a feltétellel, hogy a Chic-en kívül is folytathatja szóló énekesi karrierjét.

A következő hónapokban csatlakozott a feltörekvő csoporthoz Luci Martin, valamint Raymond Jones és Rob Sabino billentyűsök. Ezután Bob Clearmuntain hangmérnök segítségével elkészítettek egy demo szalagot, mely tartalmazta a Dance, Dance Dance ( Yowsah, yowsah, yowsah) és az Everybody Dance dalokat. A demo segítségével aláírtak az Atlantic Records-hoz, aki kiadta az akkori korok első disco- jelenség parodizáló felvételét egy 12' inches bakeliten ez volt a Dance, Dance, Dance. A maxi single sikere után jelent meg első nagylemezük törvényszerűen, mely a Chic volt 1977 végén. Azonnal hatalmas siker lett, több milliós példányban fogyott.

A Chic 1978-as albumának, a C'est chic-nek a legnagyobb slágere a Le Freak, amely születéséhez egy jó kis anekdota tartozik. Nile és Bernard egy este be szerettek volna menni, a Studio 54-be, ahol Grace Jones fellépésére voltak kíváncsiak. Igen ám, de az ajtóban álló kétajtós szekrény nagyságú kidobók kiszelektálták őket és nem mehettek be. Erre nagyon mérgesek lettek s hazafelé menet az üres kólás dobozokat rugdosván az úton elkezdtek Fuck off-ozni. Amikor hazaértek gondolták írnak egy dalt az idióta „facecontrollos" emberekről. Igen, de funk off durva kifejezést nem bírta volna el a lemez, így lett Freak out, majd a rím miatt La freak, a dal címe. Az akkori idők legnagyobb példányszámban eladott slágere lett a dal. Azon túl, hogy az amerikai listák csúcsára került a 6 millió eladott példányszámával, ez lett az Atlantic Records leányvállalatának, a Warner Music-nak is az addigi legnagyobb bevétele.

Amikor kiadták a C'est chic albumot a kritikusok azonnal lehúzták. Az album boltba kerülésével egy időben megjelent kritikák szerint, jellegtelen, tompa, elcsépelt funk ritmusokat tartalmazó lemez. Még szerencse, hogy nem a kritikusok irányítják a világot. Viszont volt egy a kritikusok között, tényleg csak egyetlen, egy Don Waller nevű fószer, aki nagyon felmagasztalta őket. A zenéjüket a 60-as évek southern soul-os, Booker T and the MG's hangzás modern megfelelőjének tartotta. A zenekart, a 70-es évek közepétől lecsengőben lévő southern soul-os hangzás modern felvirágoztatójaként jellemezte.

A második album a C'est chic még rátett egy lapáttal az első kereskedelmi sikerességére. A Le freak megjelenése után mindenki elgondolkodott egy pillanatra. 1978, a disco zene lecsengésének éve volt már. Az elmúlt néhány év tucat disco zenei termés, annyira lefárasztotta a hallgatót, hogy jelentősen estek a lemez eladások a stílusban. Ezt egy kis időre megváltoztatták a Chic es fiúk. Az album minden dala kitűnő (mondom: 10 pontos), a melankolikus Savoir faire-től az I want your love ig.

1979. Risque nagylemez. Az előző két Chic albumhoz, ha megjegyezzük, hogy 70-es évekbeli soul funk disco gyűjteményekből nem hiányozhatnak, akkor ez a kijelentés a 79-es, sorban a harmadik Risque-re hatványozottan igaz. '78-ban előzőleg már megjelent az albumról kislemezen a Good times, melynek akkordjait egy az egyben ellopták Sylvia Robinson és férje, a Sugarhill Gang dalához.

A Sugarhill Gang-Rappers delight szerzői jogdíjai egy hosszú bírósági herce-hurca után a mai napig Nile Rodgers-t illetik. De a Risque albumról a Queen együttes is átvette a Good times akkordjait a híres Another one bites the dust slágeréhez. ..és persze még sorolhatnánk, ha azt mondjuk, hogy a Grandmaster Flash dalát ha meghallgatják, a Wheels of steels-t, akkor ugyan melyik Chic szerzemény köszön vissza....

Azt hiszem, ez mindent elmond arról a tényről, hogy a két fiú zenei megoldásai mennyire befolyásolták az éppen kialakulóban lévő hip-hop stílust, de a popos rock zenét játszó zenekarokat is, sőt a főként Angliában kialakulóban lévő New wave stílus követőit.

Norma Jean, az első Chic lemez után közvetlenül kivált a zenekarból, majd 79-ben újra elkezdett dolgozni a fiúkkal. Norma szóló albumán ott fityegett a Saturday, kiválóan táncolható disco dal, mely hatalmas siker lett. Ez azért érdekes, mert a Chic 1977-es albumán is rajta volt az kicsit másként. A You can get by-t alakították át, mondhatni: kicsit rafináltan.

Az első, 77-ben kiadott Chic nagylemez után, Norma Jean naivan azt gondolta, hogy nagyon menő ezért ragaszkodott a szóló albumhoz. A két srác beleegyezett, mert ha nem akar maradni, miért erőltessék. Viszont megállapodtak, hogy segítenek a szóló albumában, viszont erősítse a háttér vokált az időközben hozzájuk csatlakozó Sister Sledge lányok lemezén. Norma Jean-nek ez az egy 78-as szóló albuma lett, mely szót érdemel, aztán túl sokat nem hallunk róla a továbbiakban. Hát nem ő volt a 6 milliós példányszámokat elérő Chic lemezek vezéregyénisége. Van ilyen.

Most összefoglalnám a zenekar tagjainak nevét, mert túl sok információ közt nem szretném, ha elvesznének a „gyerekek". A Chic tagjai: Nile és Bernard mellett az ex Labelle dobos Tony Thompson, a két zongorista, Raymond Jones és Rob Sabino billenytűsök. A háttér vokált Norma Jean és a Sister Seldge biztosította. A Chic hangot főként a két alapító gitáros, hangsúlyos, funkos, a mai napig jellemző gitárjátéka adta. Ők voltak a Chic hangzás, mely semmivel össze nem téveszthető jellegzetes hang volt. Raymond Jones-t a dobos Thompson ajánlotta be a csapatba, ugyanis dolgoztak együtt az Ecstasy, Passion and pain albumán előtte.

Norma Jean, a Chic-ből való kiválása után –az előzetes megállapodásuk szerint- csatlakozott a Sister Sledge-hez. Norma-t, Alfa Anderson énekesnő váltotta a Chic zenekarban.

1980-ban Bernard és Nile a legsikeresebb és legkeresettebb zeneszerző producerek közé tartozott az államokban. Sikeres páros lettek, de írtak hatalmas slágereket külön-külön is. Néhányat kiemelnék a következő évekből: Diana Ross ( Up side down, Im comin out ), Will Smith ( Gettin' jiggy wit it ), Sister Sledge ( Lost in music, We're a family), Luther Vandross (Shine),Shalamar ( Take it to the bank). Tényleg csak néhányat említettem, az itthon legismertebbek közül.

Diana Ross, 1980-as albumára az összes dalt ők szerezték hangszerelték. Rendkívül termékenyek voltak. A Sister Sledge, She's a greatest dancer dalát pl a saját lemezükre szánták, de nagyon megtetszett a 4 Sledge nővérnek és elkunyerálták, e helyett került a lemezre az I want Your love pl. Nem volt nekik gond a nagyobbnál nagyobb slágert írni.

1980-ban már nehéz volt nem észrevenni, hogy a hangzásuk mekkora hatást gyakorolt a könnyűzenére. ha valaki ez időtájt levesz a polcról egy Luther Vandross, Fantasy, vagy akár egy Talking Heads albumot, bizony abban ott voltak a Chic zenei megoldásai, újítási. A híres olasz-amerikei Change zenekart, melyben Luther Vandross is énekelt kétség kívül ők inspirálták a megalakulásukkor és ezt, a Change alapító tagjainak elmondása alapján írom ide.

1980-ban a Real People lemezzel jelentkeztek, mely 4. volt a sorban. Annak ellenére, hogy több tucat zenész koppintotta a hangzásukat ebből már nem fogyott 6 millió felett, mint az előzőekből. megállt 1 millió környékén az eladási számokat tekintve.

Mondanom se kell, hogy minden lemezük minden dalát Bernard Edwards és Nile Rodgers írta és hangszerelte. A klasszikus disco korszaknak 81-ben hivatalosan is vége volt, de ők még ebben az évben a Take it off albummal próbálkoztak egyet a stílusban. Ennek talán oka volt, hogy a Chic-et mint klasszikus diszkó zenekart azonosították és azonosítják a mai napig. Bár a legvégén tudtak beszállni a tánczenei „kaszálásba", de újításaikkal azon kevesek közé tartoztak, akik 78-as lecsengést 2-3 évvel ki tudták tolni. Erre volt példa ez a 81-es Take it off lemez.

1982-ben a Tongue in Chic című nagylemez, közepesen alacsony sikerrel.

1983-ban az utolsónak mondott albumuk a Believer volt. Valamiben szeretek volna hinni, de a valóság más volt. Ezen a lemezen haladva a korral megszólalnak a dob és tapsgépek, a hangzást a szintetizátorok hangja veszi át. Nem a rajongóiknak szóló lemez volt. Az albumon divatos hip-hop new wave és popos-nak tekinthető jegyekkel találkozhatunk. Ez után joggal döntöttek úgy, hogy feloszlatják zenekarukat, amit 85-ben jelentettek be. A sors iróniája hogy 83-ban ugyan szétváltak és másoknak kasszasikereket készítettek, csúcsra repítettek, de közösen nem tudtak egymással és a közönségükkel mit kezdeni a két géniusz Nile és Bernard. Néhány évre elváltak útjaik.

A történet 1989-ben folytatódik Rodgers szülinapi partiján, ahol a zenészbarátok mellett persze a legjobb barát Bernard is ott volt, elkezdtek Chic dalokat játszani egymás szórakoztatására. Ekkor döntötték el, hogy újra készítenek egy lemezt és elkezdenek újra koncertezni rajongóik nagy örömére.

Persze a „szünet" éveiben a két fiú végig kapcsolatban volt és nagyon jó barátságban maradtak a külön töltött évek alatt is. 1992-ben újra összejöttek és készítettek egy nagyon jó lemezt. Chic izm volt a címe a zenei izmusukat megerősítendő kiváló modern hangzású albumot. Újító 90-as évek eleji hangzással, melyet a kritikusok ugyan lehúztak, úgy mint az elsőt, de tartalmazott minden olyan zenei megoldást, amit Ők jelentettek a rajongóiknak. Hangsúlyos, ritmusos, 80-as évek végi kiváló funkos disco zenét, a rájuk jellemző ritmusos gitárjátékkal. Az éneket Brenda White King biztosította. Sajnos ez volt az utolsó Chic album.

A zenekar tagja Tony Thompson 2003 novemberében elhunyt veserákban, Bernard Edwards 43 éves korában tüdőgyulladásban hunyt el. 1996 áprilisában meglehetősen tragikus körülmények között, egy koncertkörúton Japánban, a betegség diagnosztizálásától számított 12 órán belül. Ennek szomorú története: „Rogers talált Bernard-ra azon az áprilisi reggelen holtan. Bernard teljesen egészséges volt, viszont előző nap kezdte kicsit rosszul érezni magát, majd orvost hívtak hozzá és az tüdőgyulladást diagnosztizált. Kérte Nile és az orvos is hogy mondják le az esti koncertet, de Bernard nem akart csalódást okozni a rajongóinak ezért megtartották azt. Előadás közben többször elájult, Nile támogatta le a színpadról. Koncert után nyugovóra tértek majd 1óra 33 perckor Nile felriadt, mert nyugtalanító álom jelent meg előtte, melyben az volt, hogy az összes barátja elhagyja a Földön és felrepülnek a Mennyországba. Aztán felébredt, látta minden rendben, a szobájában és visszafeküdt. Reggel mikor Nile felébredt, ment Bernard szobájába, ahol felfedezte barátját, holtan, a kanapén. Az orvos 1 és 2 óra között állapította meg a halál beálltát, mire Nile kérte pontosítsa az időpontot 1 óra 33 percre." A tragédiát egy rendkívül ritka vírus törzs okozta.

2005-ben beiktatták őket a Dance music halhatatlanjai közé. 1996-ban Nile Rodgers-t a Billboard magazin a világ legjobb producerévé választotta. 2003-2009 között 5 alkalommal kérték a zenekar felvételét a Rock & Roll Hall of Fame-be. Azt gondolom a Chic, illetve Nile Rogers és Bernard Edwards nélkül hiányos lett volna az igazi disco muzsika.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy 2013-ban Nile Rodgers, a Daft Punk duoval készített Get lucky dalának sikeressége kapcsán újra feltámadni látszik a klasszikus disco zene. A Get lucky hatására egyre több modern elektronikus zenét készítő producer nyúlik vissza a 60-70-es évekre jellemző soul és blues zenei hangszeres megoldások felé.

 

Vissza