• 1
  • 2

A világ egyik legismertebb diszkó slágere, a The hustle kötődik a nevéhez, de inkább úgy jellemezném, hogy a 70-es évek egyik legtermékenyebb dalszerző, producere volt, aki egyedi munkáin túl, a színfalak mögött alkotott igazán nagyot. Rendkívül termékeny pályafutása alatt, kb. 700 kiváló dal fűződik a nevéhez.

1940-ben, Washington DC-ben született Can Allen Clinton McCoy néven és mint a soul zenei és diszkó sztárok nagy többsége, már Ő is egészen kis korától templomi kórusban szívta magába az éneklés és a dalolás tudományát. 12 éves korában már dalokat írt. Testvérével, Norman-nal és két másik barátjukkal megalapították, az 50-es évek közepén a saját doo wop stílusban játszó zenekarukat. Ez volt a Starlighters. A zenekar 1956-ban debütált a The birdland című kislemezzel, mellyel szinte rögtön felkeltették az érdeklődést, és végig koncertezték a keleti part városait. A zenekar nem volt túl hosszú életű, ugyanis a társadalmi kötelezettségek, mint kötelező katonai szolgálat, illetve a családalapítási problémák miatt rövidesen feloszlottak. McCoy a zenekaruk feloszlását követően beiratkozott, a Howard Egyetemre, ahol pszichológiát tanult, de ez csak egy évig tartott. Egy év után kilépett az egyetemről miután inkább a zenei pálya vonzotta. Philadelphiába költözött, ahol 1959-ben kiadta, a Rockin Records gondozásában első önálló dalát a Hey Mr Dj-t. A kislemez ugyan nem aratott világraszóló sikert, de arra jó volt, hogy a szakma is felfigyeljen rá. Florence Greenberg, a Jogar Records tulajdonosa felbérelte McCoyt, hogy legyen a „házi” szerzője. 1962-ben itt született meg az első nagy slágere a Stop the music, melyet a The Shirelles adott ki lemezen.

A következő években, az egyik legfoglalkoztatottabb szerző lett, olyan sztárok énekelték a dalait, mint Gladys Knight and the Pips,( Giving up ), Jackie Wilson ( I get the sweetest feeling), vagy Betty Everett ( Getting mighty crowded), hogy csak néhányat említsek. Néhányat és még egyet, egy dalt, a 60-as években komponált remekművei közül, mégpedig, azt, melyet az angol northern soul klubok koronázó ékszerének tartottak és Sandy Sheldon énekelte, You’re gonna make me love you címmel. (megjegyzem Ian Levin a 90-es évek elején ebből is készített egy modern verziót a Motocity kiadójával).

1966-ban átszerződött a Columbia Recordshoz, ahol megjelentette első nagylemezét, a Night time is lonely time címűt. A lemez mögé nem tettek elegendő promóciót, így nem lett sikeres és McCoy csalódottan távozott a kiadótól.

A 60-as évek végén megalapította saját kiadóját, a (VMP) Van McCoy Production-t. Volt egy saját zenekara is ebben az időben, a Vando, de a kiadójához hasonlóan mindkettő nagyon rövid életűnek bizonyult. Egyszerűen nem tudott elég tőkét mozgósítani a sikeres működtetéshez.

1971-ben egy hosszú gyümölcsöző együttműködést kötött Charles Kipps dalszerző producerrel. A 70-es évek leghíresebb és legtehetségesebb szerző párosai közé tartoztak. Közösen, a 70-es években nagyon sok sikert készítettek, például David Ruffin-nak, - miután eljött a Motown-tól,- (ex The Temptations) a Walk away from love-ot, Melba Moore-nak a This is it és Gladys Knight and the Pips-nek a Still together albumokat, hogy csak néhányat említsek.

1972-ben leszerződtek a Buddha Recordshoz, ahol 3 nagylemezük jelent meg. Ekkortól kezdett saját nevével nagylemezeket készíteni, az első a Soul Improvizations volt, melynek anyaga később The disco to love címmel jelent meg újra 1975-ben minimális módosítással. 1973-ban adták ki a Disco Kids albumot. Mint láthattuk, pontosabban hallhattuk, rendkívül kiváló soul dalok kerültek ki a keze alól, de 1975-ben a disco korszak őt sem kerülhette el. Elvárás volt a korban -a kiadók részéről-, a hozzá hasonló szerzőktől, hogy disco dalokat írjanak. Megjelent a Disco baby című nagylemez, melyet néhány hét leforgása alatt talált ki. A Disco baby album előadójaként, Van McCoy and the Soul City Symphony tüntették fel. A lemez anyaga elkészült, viszont new York-i Dj barátjának, David Todd-nak, szeretett volna írni még egy dalt. Ez volt a Hustle, melyet elmondása alapján a disco stílusra jellemző egyszerűsége miatt fél óra alatt írt meg egy bárpultnál italkortyolgatás közben.

A 70-es évek diszkóinak himnusza lett a dal, és nem volt rádióadó, mely néhányszor naponta, ne tűzte volna repertoárjára. A Disco baby albumért McCoy 1975-ben Grammy díjat kapott, mit kicsit szégyenkezve vett át. Nyilatkozataiban erről azt érzékeltette, hogy mindenki ismerheti milyen soul gyöngyszemeket szerzett és mégis egy ilyen disco albumért kell átvennie a Grammy-t, az akkori legrangosabb zenei kitüntetést. Úgy érezte, hogy számára, több mint ciki volt.

1976-ban két nagylemezzel jelentkeztek a rajongóik örömére, Rhythms of the World és The real McCoy címmel. Lemezeik igazi hangszer kavalkádot árasztottak. Nem sajnálták a felvételkor a fúvósok, vonósok, ütőhangszeresektől a helyet a stúdióban. Talán azoknak a diszkó daloknak, melyek rákerültek kicsit túlzás volt ez a klasszikus zenei műveket is elpirító hangzás töménység. Arra is gondolok - amikor leírom ezeket a gondolatokat-, hogy a saját csapdámba esem, ugyanis olykor lehúzóan jellemzem a hatalmas előadókat, esetlegesen megsértve ezzel a rajongóit. Elnézést kérek ezért, de akkor, amikor a felsorolt egyéb művészeknek – az ilyen McCoy félék - kiváló egyedi dalokat, lemezek írtak, maguknak miért nem tudtak egy rendes lemezt összehozni? Persze a válaszom is megvan: mert a kiadók profit éhsége erre kényszerítette őket. Sajnos tény.

1977-ben két soundtrack albummal jelentkeztek, a Van McCoy and His Magnificent movie machine és a Themes from a woman called Moses-el. Olyan dalok, McCoy féle hangszerelésben, újra gondolva, mint a Theme from Shaft, vagy az Over the rainbow. Kifejezetten jók és érdekesek.

1978. My favourite fantasy. Az a nagylemez, melyre mindannyian vártunk, azok, akik szeretik a jó, modern soul dalokat. Teljesen más, mint az előző munkái. Nem unalmas, kellemesen hangszerelt kellemes témákat felvonultató nagylemez. A dübörgő diszkó korszak közepén, a tengerentúlon nem túl sok figyelmet kapott a lemez, de erre mondom azt, a saját nevén megjelent életművéből, hogy ha más nem is, de ez kerüljön fel a polcra.

1979. Lonely dancer, az utolsó nagylemeze. Áradoztam volna az előző albumáról, a My favourite fantasy-ről? Akkor ez esetben azt a véleményem, ennél is fenn kell tartanom legalább duplázva. Kiváló album, mely megtalálta az egyensúlyt, az uralkodó stílus, a disco és a modern soul zenék között. Egy igazán okos, beérett munka volt. Pályája csúcsa, kár hogy az élet közbeszólt.

Charles Kipps és Van McCoy is eléggé aggasztónak találta a 70-es évek végére kialakult helyzetet, mely a mainstream felhozatalt illette a dalok milyensége tekintetében, és a kiadók rendkívüli profit éhségét, mely azt eredményezte. Kipps, a 80-as évek elejétől kiszállt a zeneiparból és akkor azt mondta, hogy soha többet nem szeretne lemezkiadók közelébe kerülni, annyira megutálta a slampos helyzetet, mely akkora kialakult, a slágerlisták dalait illetően. Filmgyárakhoz helyezkedett el, mint filmdalok szerzője, de főként forgatókönyv és regényíró. A mai napig négy könyve jelent meg, megkapta a rangos Emmy televíziós díjat a Low and Order forgatókönyvéért, mely itthon a Különleges ügyosztály címen fut Mariska Hargitay főszereplésével és írt pl. a Columbo sorozathoz is epizódot, A trace of murder, magyarul: Végzetes nyom címen.

Összességében, McCoy pályafutása alatt 1966-és 1979 között 12 nagylemezt adott ki saját neve alatt, és ebben az időben több sztárnak írt sikeres dalokat. A Disco baby album és a The hustle dal közönség sikerét egyik sem közelítette meg, bár zeneileg az két utolsó nagylemeze jobbak voltak. A 70-es évek végén már inkább visszahúzódott a színfalak mögé újra, mint tette azt a 60-as években, és új tehetségek felkutatásával és patronálásával foglalkozott, ilyen volt pl. a Faith Hope and Charity is.

1979. július 06-án hunyt el váratlan szívroham következtében, mindössze 35 évesen.

Vissza