Cs. Kádár Péter - XXI. századi diszkónika, 214. Az olasz meló
Az olasz hangszerkészítők az európai muzsika élvonalába tartoztak. Nyilván eszedbe jutott Antonio Stradivari, az Amati dinasztia vagy a zongora feltalálójának tekintett Bartolomeo Cristofori. Ehhez a hagyományhoz csatlakozott 1964-ben a Farfisa nevű cég is, amelyik a Vox mellett a leghíresebb kombó orgona gyártó volt.
A hangszerkészítés minden korszakban hatással volt a zeneszerzésre, és viszont. Magyarországon is megbecsültek voltak az itáliai zenészek, különösen Mátyás király óta, akinek a felesége nápolyi származású lévén, Mátyás udvarába is hozatott néhány muzsikust a szülőhazájából.
Az olasz opera ma is népszerű.
A dallamos olasz slágereket sem lehet könnyen kikerülni. Az európai beat/rock leghosszabb ideig kitartó ellenlábasa, az iszonyat szirupokat népszerűsítő eurovíziós dalfesztivál talán legfényesebb korszakának győztese 1964-ben a Nonoletá volt – ahogy hallás után érteni lehetett a címet.
Minden be volt vetve ebben a dalban a szimfonikus tánczenekartól az elegáns ruhán keresztül az énekesnő, Gigliola Cinquetti ártatlan arcocskájáig és az Amarcordbeli trafikosnőhöz képest parányi keblecskéjéig.
Minden, ami ellen a rock lázadt.
Ebben az esztendőben jelent hát meg a piacon a dallamos nevű "FAbbriche Riunite De FISArmoniche" (Harmonikagyártók egyesülése) cég első kombó orgonája, Farfisa Compact Combo néven.
A cég nevében az „egyesülés” valószínűleg a négy nagy harmonika gyártó, Settimio, Soprani, Scandalli és a Frontallini 1948-ban történt egyesülésére utal. A Farfisa története is különféle összefonódások és szétválások története; csaknem követhetetlen, s pl. föl-fölbukkan a Gibson vagy a Moog neve is.
A hangszer sok mindenben hasonlított a Vox Continentalra. Leginkább abban, hogy élénk színe, s hogy egyetlen, rövid billentyűzete volt. A rövid klaviatúra általában is jellemezte a kombó orgonákat, mégpedig azért, mert ha egy akusztikus zongorányi, 88 billentyűs klaviatúrát teljes polifóniával akartak volna elkészíteni, ahhoz kb. 1 500 tranzisztorra lett volna szükség, ami nemcsak irtó sokba került volna, hanem az amúgy is gyakori meghibásodásokat szaporította volna tovább.
A Farfisa Compact Combo azonban lényeges tulajdonságaiban különbözött a Vox márkajelű termékektől, a Connie-któl. A hangszer háza ütésálló polisztirolból készült, amelyre vinyl réteget fújtak. A legeslegelső változat pl. még barna volt, nem is piros, de ez lényegtelen.
A legnagyobb eltérés az volt, hogy tolórudak helyett kapcsolókkal lehetett csak regisztereket váltani, keverni, és ez korántsem tett lehetővé olyan fincsi árnyalatokat, mint amiket a Connie-k tudtak. Az orgonát tartó lábak sem olyanok voltak, mert a Vox levédette a Z alakú tartószerkezetet. A Connie-k lábait le lehetett szerelni, a Farfisáét nem, de föl lehetett hajtani. A billentyűzet „zongora színű”, nem kifordított, mint a csembalóké.
A hangszerhez pedálsort is lehetett csatlakoztatni.
Következzék néhány nóta a hatvanas évekből!
Áramkörileg a legnagyobb különbség következménye az volt, hogy igencsak harapós, összetett hangokat volt képes produkálni az un. Multi-Tone Booster és a Hi-Tone Booster egységek segítségével. Ez utóbbit lehetett térdkarral működtetni; valójában egy meredek magas tartománybeli sáváteresztő szűrő volt.
Mint hallhattad, zengető is volt a Compact Comboban. Ez ugyanúgy rugós zengető (lásd a sorozat 12. részét), mint pl. a Hammond orgonákban, de a rugókat nem elektromágnesek hajtják meg és veszik le a jelet, hanem piezoelektromos átalakítók. Ezzel meg lehetett sérteni a Hammond szabadalmát. A rugók meghajtásához 100 volt körüli feszültségre volt szükség. 1964-ben már léteztek nagyfeszültségű tranzisztorok, csak nagyon drágán mérték őket, ezért a zengető áramkörök még csövekkel működtek. S ha már amúgy is szükség volt csövekre, az előerősítő is csöves volt.
Kukkold meg a bélését!
A Compact Combokon látható matrica, az „Electronic Transistorized” feliratú tehát nem azt jelenti, hogy a szerkezetben nincsenek csövek, hanem azt, hogy tranzisztorok is vannak benne.
A Compact Combo a későbbiekben a jellegzetes „Farfisa szürke” kivitelben is készült.
A következő változat érdekessége, hogy a „Combo” felirat hiányzik. Ezeket a példányokat az Egyesült Királyságban és Ausztráliában forgalmazták. Egyébként az USA-ban is kapható volt a szerkezet.
A Compakt sorozatnak a „normál” Compact Combo-n kívül három családfője volt, természetesen a legkülönbözőbb változatokban készültek ők is. A família legkisebb törzsének, a Mini Compactnak három változata a Mini Compact, a Mini Deluxe és a Mini Deluxe I.
A fenti képen látható, 1966-tól gyártott hangszerből a basszus billentyűzet-rész elmaradt ugyan, de ez a hangszer is tudott annyit, mint a nagy testvér, viszont zengető nem volt benne, így a Mini teljesen tranzisztoros lehetett. S ez volt a legolcsóbb Farfisa Compact: alig 500 dollárért mérték. Ezért lehetett a garázs-rockzenekarok kedvence, mindössze 49 billentyűvel és három hangszínnel.
Eléggé gányolt volt a szerelése.
1966-ban mutatták be a Mini Deluxe-t. A reklámon jól látható a térdkar, amellyel hangszínt lehetett szabályozni.
Ezen a hangszeren már van basszus billentyűzet. A Mini Deluxe I. 1968-ban jelent meg, bővített regiszterekkel.
A következő családfő a Combo Deluxe Compact. Ez az 1966-ban megjelent sorozat kibővült a szürke basszusgombokkal, vagyis eggyel több basszus-oktáv lett, és ütőhangszerek is kerültek a cuccba.
Az ütőhangszerek két csoportját, a mélyeket és a magasakat, kapcsolóval lehetett váltani.
A második verzió kicsit selymesebbé, csillogóbbá tette a hangot a „brillance” kapcsolóval.
A harmadik változat a Combo Deluxe I Compact névre hallgatott. Először az 1968. évi árlistákban szerepelt. A legfontosabb újítás a seprűs cintányér és dob hangzás volt.
A Farfisa Compact kombó orgonák nagyágyúja a kétmanuálos Compact Duo volt. A szolgáltatásai nem sokban különböztek a Deluxe I.-től, de a két billentyűzet hangját keverni lehetett.
A tápegység és a zengető már el sem fért a cuccban.
A második kiadás ütőshangszer ismétlőt és tremoló effektet is tartalmazott.
Nicsak, mit hallunk…
Valóban Richard William Wright, a Pink Floyd híres és kísérletező kedvű billentyűse játszott ezen a hangszeren, néhány kütyüvel kiegészítve.
Hozzáteszem, hogy rengeteg billentyűs hangszeren muzsikált a Pink Floyd legendás muzsikusa.
A Farfisa csatlakozóit a Hirschmann cég gyártotta. Mondom, gyártotta. Ha elromlik, ma már nem pótolható.
A Farfisa is belátta, hogy az elektroncsöves korszaknak vége, ezért 1968-ban elindította a FAST (Farfisa All Silicon Transistor) sorozat gyártását. E típusok karosszériája fémlemezből készült, amelyet lemosható műbőr és műanyag élek borítottak, krómozott, összecsukható lábai és behúzható hordozó fogantyúi voltak, a kottatartó is kihúzható volt. Egy ideig a Compact és a FAST sorozatot is párhuzamosan futtatták, mert persze a Compact hangját szebbnek vélték azok az átkozott muzsikusok. Az egyes változatokat számmal jelölték; az első típus a FAST 2 volt. Ne kérdezd, miért nem 1, ugyanis a Farfisa gyári számozása még ennél is nagyobb rejtély, mintha az egyes példányoknak véletlenszerűen adtak volna sorszámot.
A FAST2 C és E csak színében különbözött a korábbi modelltől.
A FAST 3 számos áramköri újítással jelent meg, például a basszus billentyűzet kikapcsolható volt, hogy a magas tartomány szélesebb legyen. 49 billentyűje volt.
A FAST 4 újabb hangszínekkel gazdagította a családot, például pikolóval. És megint két oktávnyi lett a – kikapcsolható – basszus tartomány. A billentyűk száma 61-re nőtt.
A FAST 5 már cselesztául is tudott, és volt benne klavikord, továbbá kinura. Ez utóbbi egy ókori, közép-keleti jószág. Lehet, hogy emiatt lett szürke a fehér billentyűkből is?
Az olaszoknál évszázadokon keresztül legendásan népes volt a család, így a Farfisa sem fejezte be a FAST-oknál a szaporodást.
Nem is tehette, hiszen nemcsak a rengeteg külföldi vetélytárssal kellett megbirkóznia, hanem legalább tucatnyi olasz gyártóval, mint pl. az Elka, az EKO, a Crumar és társai. A Farfisa a lehető legszélesebb fogyasztói rétegeket akarta elérni, ezért a belbecs nem túl jelentős változtatásai mellett a küllemére és a szolgáltatásokra is gondot fordított. Még a diszkózene egyik, gyakorta nem túl igényes ága, az un. itáliai diszkó is a Farfisára esküdött.
Az egyik újabb kombó orgona sorozat a VIP volt, amelyet 1970 és ’78 között gyártottak. Ennek olyan pedálja volt, amelyikkel széles tartományban lehetett a hangmagasságot buzerálni. Vagyis még nem kereket használtak ehhez. A VIP-ek már – milyen érdekes, bármerre kószálunk, a Hammondnál kötünk ki – regiszter rudakat is tartalmaztak. Ezek nem folyamatosan, hanem szakaszosan működtek, öt fokozatban. A fuvolák zöld, az ütőhangszerek narancs, a speciális effektek sárgák voltak. A Farfisa annyira beleszeretett a rudakba, hogy más célokra is rúdkapcsolókat kezdett használni. A VIP-eken belül is három csoport volt: a VIP 255-öké (ezek még hagyományos kapcsolósok), a VIP korai rudasoké és a VIP késői rudasoké.
A kétmanuálos VIP 255 listaára 1972-ben 1 385 dollár volt. A következő nótában kb. 1:30-nál szólal meg a VIP 255.
A korai rudasokra példa az egymanuálos VIP 345 vagy a kétmanuálos VIP 600.
Ezeken a hangszereken már zongorázni és csembalózni, illetve trombitálni és bendzsózni is lehetett. Szépen emelkedett az áruk. A VIP 345 1972-es listaára 985 dollár, 1975-ben 1 175 dollár, 1977-ben 1 245 dollár volt, a VIP 600 1 995 dollárnál kezdett 1975-ben, és 2 300-nál tartott két év múlva. A VIP 600-ban már integrált áramkörösek az oszcillátorok és a frekvenciaosztók.
A késői rudasok közé tartozott a VIP 202R, amely meghágta a kombó orgonákra vonatkozó tézist, miszerint volt saját végfoka és hangsugárzója is. Az R a ritmusszekcióra vonatkozik.
Formálisan nem a VIP-család részei a Matadorok. Legalább négyféle volt ezekből is: a Matador 611, a Matador R (a 611 kiegészítése ritmus egységgel), a Matador M (mini) és a Matador A.
S mielőtt még azt hinnéd, hogy ezzel minden Farfisa kombó orgonát megmutattam, tévedsz. Volna még egy csomó, mindegyikre nincs hely. Ám mielőtt a Farfisa legdicsőbb kombóira kerülne a sor, következzék végre egy kis muzsika! Lazíts, ez amolyan bárzene, bevezetésként a Professional szériához.
A Farfisa Professional sorozatot a VIP-pel azonos időben fejlesztették ki. Az első példányok Professional 221/222 jelzéssel 1968-ban jelentek meg.
A két cucc között csupán annyi különbség volt, hogy az egyikhez pedál is csatlakozott.
Nagyon különböző műfajú dalokat játszottak ezen a hangszeren is, a ’60-as, ’70-es években.
A Farsifa Professional tömbvázlatát tanulmányozva, egy érdekes sajátosságra figyeltem föl.
Arra, hogy több helyen ábrázolják a vibrátót és annak be/kikapcsolási útvonalait. Már az is szokatlan, hogy a hanggenerátorok után adták az eredeti jelhez, és nem a generátorokat nyasztatták. Noha a Wurlitzer orgonákban is elkövettek valami hasonlót, de ott se nagyon vált be. A visszaemlékezésekből aztán kiderült, hogy a szerencsétlenkedésnek az volt az oka, hogy így tudták szétválasztani azokat a hangszer-hangokat (fuvola, klarinét), amelyek esetében indokolt a vibrátó megkülönböztetése az ütősöktől. A muzsikusok szerint inkább a hangzás fényességét emelte ez a megoldás.
A Farfisa Professionalt a kombó orgonák népszerűségének hanyatlását követően is szívesen használták. A következő felvétel 1985-ben született.
Ezen egy finn banda játszott 2001-ben.
Egy évvel később készült az alábbi klip, egy izlandi együttestől
Jó kis zúzós 2003-ból:
Ugorjunk öt esztendőt!
Egy 2010-es felvételt hallgass meg!
A következő klip is 2010-ben készült, magyar előadóval.
Még 2013-ban is játszottak Farfisa Professional orgonán.
A Farfisa Professional kétmanuálos változata a Professinal Duo, amelyet 1970-ben kezdtek gyártani.
Lássuk hát, mit tud a Professional és a Professional Duo!
Néhány olyan klip következik, amiben Farsifa Professional Duo szerepel. Az első 1971-ből.
Ez egy kicsit nyugisabb, 1977-ben vették föl.
Még egy 1977-es felvétel.
A Professional sorozat egyik tagja elektronikus zongora volt. Az alábbi klipben kombó orgonán és zongorán is játszanak.
A Farfisa a múlt század hetvenes éveinek végén távolodni kezdett a kombó orgonáktól. Erre példa a Professional 88, illetve ennek ritmusszekcióval egybeépített változata, a Professional 88R. A 88 a két, egyenként 44 billentyűt tartalmazó billentyűzetre utal.
Az instrumentum a fúvósok, az ütősök és az orgona hangján kívül zongora, csembaló és honky-tonk pianínó módjára is megszólaltatható. A Farfisa Professional 88-at bemutató videóban effektpedálokat is csatlakoztattak a hangszerhez.
1978 – a Farfisa utolsó kombószerű orgonája, a Professional PR-110 és a PR-110R megjelent a hangszerüzletekben.
A maga idejében igen modern, jórészt analóg és TTL integrált áramkörökkel (lásd a sorozat 109. részét) megvalósított instrumentumnak 93 billentyűje volt, és 13 regiszter rúdja. Az effektek közé a vibrátón kívül tremoló is tartozott, és „szabványos” dugóval csatlakoztatható volt hozzá Leslie hangsugárzó is. És már megint visszajutottunk a Hammond orgonához, ugyanis a Farsifa is megpróbálkozott azzal, amibe addig már sokan belebuktak: Hammond-klónt gyártani. S persze a Farsifa is elhasalt.
A szokásos módon most a Farfisa klónok következnek. Ezen a téren nincs sok újdonság, hiszen ugyanazoknak a cégeknek ugyanolyan vagy hasonló típusú készülékeit programozták a Farfisára, mint a Vox Continentalra. Az olasz GEM cég Jumbo 61 sorozata is ilyen.
A Yamaha Reface YC típusú hangszer választó kapcsolójának „F” állása utal a Farfisára.
Így szólt:
A svéd Clavia gyártotta Nord instrumentumok sok változatában is van Farfisa emuláció. Példaként hallgassad meg az Electro 3-at!
A Korg üdvöskéje, a Vox Continental a Compact alapodellre épül. Ennek megfelelően ütős szekció sincs benne.
Az ingyenes bővítmények közül a leghasználhatóbb a „Marini Combo Model F típus”. Ugyanaz az ember készítette, mint a Connie utánzatát.
Az alábbi linkről tölthető le a zip tömörítésű filé:
http://www.vst4free.com/free_vst.php?plugin=Combo_Model_F&id=1365
A kicsomagolt mappában a nagyon részletes kézikönyv is megtalálható, pdf formátumban. A comboF.dll filét kell a hangmunkaállomás bővítmények – plugins – mappájába másolni.
A munkaállomás indítása után – windows operációs rendszer esetén – a VSTi bővítmények közül kell elővarázsolni a cuccot.
Ha sikerült megjeleníteni a hangszert, ezt kell látnod:
Ha nem hívtad be a virtuális midi billentyűzetet vagy nem csatlakoztattál igazit a géphez, ebben a nézetben nem tudod megszólaltatni a hangszert. Javaslom, hogy csukd be a hangszer tetejét! Ez ugyanaz az egyetlen bénaság a programban, mint a Vox bővítményben, mert alig lehet látni a nézetváltót. Baloldalon van, alul, bekereteztem a fenti képen. Ha ráböksz, már kipróbálhatod az orgonát.
Ha megszólalt, érdemes visszaváltanod az előző képre. Használd a midi eszközödet is, mert rengeteg dolgot állíthatsz be velük könnyebben, mint az egérrel. A CAB gombbal pl. a Vox 30 és a Fender ’59 Bassman erősítő-hangsugárzó motyó között választhatsz. A program harmadik nézete a hangolás, amire szintén baloldalt alul kapcsolhatsz át.
Ha kevésnek tűnik e bővítmény tudása, immár harmadszor is az „Arturia V-Collection 7” programot ajánlom, a szokásos erkölcsi megfontolásokkal. Ha csupán hobbiból játszol vele, letöltheted az ncore-ról a feltört változatot, ha viszont degeszre keresed magad, és megtetszett a demó, akkor fizess is érte! Annyira jó ez az önállóan is futtatható progi, és annyi tisztességes munka van benne, hogy megérdemlik a készítői.
Az egyfolytában 20 percig használható próbaváltozat innen tölthető le:
https://www.arturia.com/component/com_myarturia/id,125/view,demo/
Az Atruria a Farfisa Compact Deluxe kombó orgonát modellezte, s mint minden Arturia V modell, ez is remekül használható, nagy tudású, szép hangú jószág. A legalapvetőbb beállításokat mutatja a cég készítette oktató videó.