A magán- és közgyűjtemények száma főként a leggazdagabb országokban szaporodik, és egyre több fonográfot restaurálnak, miközben gyorsan bővül az archívumok digitalizált hanganyagának a mennyisége is. 2022-ben lejárt az USA-ban az összes, 1923-ig készített hangfelvétel szerzői joga, pontosabban, nem maga a szerzői jog, hiszen az, hogy ki egy mű szerzője, nem évül el, hanem azok a jogok jártak le, amelyek lehetővé tették a jogtulajdonosoknak, hogy megtiltsák a művek nyilvánosságra hozatalát, vagy a nyilvánosságra hozatalhoz pénzt kérjenek értük. Az Amerikai Egyesült Államokban 400 000 hangfelvétel válik bárki számára ingyenesen hozzáférhetővé és kutathatóvá, s kerülhet föl digitalizálás után az internetre. Európában már korábban lazábbak voltak a szabályok, számos francia vagy német honlapon felvételek tízezreit hallgathatod meg. A profik nemcsak minél többet igyekeznek kihozni a hangot tartalmazó barázdákból a mesterséges intelligencia egyre hatékonyabb használatával, hanem feltárják a hengerek metaadatait, tehát a felvétel időpontját, a közreműködőket, a rögzítés korabeli helyszínét, és így tovább. Egészen érdekes és fölöttébb hasznos dolgokat is lehet így a nagyközönség elé tárni, például olyan némafilmekből lehet hangosfilmeket készíteni, amelyeknek a hangját fonográfhengerekre rögzítették, de annak idején nem tudták pontosan szinkronban lejátszani a mozgóképekhez. Az 1900-as párizsi világkiállítás egyik nevezetessége a Phono-Cinéma-Théatre volt, amelynek előadásait ma multimédiának hívnánk, hiszen az élő és a felvett zene és a hangos(ított) film mellett balett, pantomim és festett képek is színesítették a produkciót.

A korabeli leírás szerint „A vászon előtt, a zenekar helyén, két kis doboz volt a fonográfnak és a zajgépeknek. A fonográf tölcsérében volt egy membrán, ami vette a hangot, amit egy akusztikus cső vitt a vetítőfülkébe. Piros lámpa világított, amikor a fonográfot elindították, hogy lehetővé tegyék a film egyidejű kezdését. A kezelő egy sisak vagy egy egyszerű akusztikus trombita segítségével a hangot a fülébe kapta. Ezután a hanghoz igazította a vetítőgép hajtókarját, és többé-kevésbé gyorsan tekerte, hogy a szavakhoz, a zenéhez vagy a zajokhoz a képek helyesen essenek.”

A magyar kultúra szempontjából pedig Vikár Béla, Kodály Zoltán, Bartók Béla és tanítványai munkássága mellett a korabeli muzsikusok és közéleti személyek játékának, hangjának megőrzése világviszonylatban is kiemelkedőnek számít, még ha nem is több százezer hangfelvételt tartalmaz a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének és a Néprajzi Múzeumnak a gyűjteménye. Hazánkban még a múlt század közepén is fonográfot használtak a gyűjtéshez. Vikár Béla ötlete volt a 19. század végén az un. támlap, ami a hengerről lejátszható dal kottáját, a szövegét és a felvétellel kapcsolatos megjegyzéseket tartalmazta, egy kartonra ragasztva. A támlapot tekinthetjük az egyik első metaadat hordozónak.

A videóban egy másik nóta hallható.

A fonográfhengerek törékenyek, az idők során gyakran deformálódtak.

A viasz aktív rétegű hengerek legnagyobb ellensége a penész.

A penészgombák imádják a különféle viasz-szerű anyagokat, képesek az egész aktív réteget, sőt, ha a henger teljes anyaga viasz, az egész hengert megzabálni. Ezenkívül az anyagcsere-folyamat savak és enzimek felszabadulásával jár, amelyek fűszerezik tovább a henger anyagát. A gipszmagos hengerek megduzzadhatnak, a celluloid aktív rétegűek celluloidja pedig annyira zsugorodhat, hogy a hagyományos fonográfok tűje ki is ugorhat a barázdából. A zsugorodás oka, hogy a celluloid aktív réteget kámforral lágyították, és a kámfor elpárolog, mint a kámfor. Néhány esetben a celluloidot gyantával vegyített fa-pép hordozón rögzítették, hogy az egereknek is legyen mit enniük, ha ízletes csemegére vágynak. Rengeteg leírás található a hengerek tisztításáról, a restaurálás módjairól, de ezek többsége azzal fejeződik be, hogy ne kockáztass. Tehát ha netán hozzájutsz egy fonográfhengerhez, legjobb, ha azonnal szakemberhez fordulsz, például a fentebb említett két intézmény valamelyikébe vágtatsz el, és megőrzésre, digitalizálásra átadod nekik.

Kézenfekvőnek tűnik, hogy fonográfhengereket eredeti fonográfokkal vagy azok rekonstruált másolataival játsszák le, mert a fonográf „kimenetéről”, a hallócsőre cuppantott vagy a tölcsér elé tett mikrofon segítségével készíthető olyan felvétel, amely azt a hangképet rögzíti, ahogyan a hengeren levő tartalmat a korabeli hallgató hallotta. Van azonban ezzel néhány probléma. Az egyik rögtön a fonográf kiválasztása, hiszen tucatnyi fonográfhenger fajta volt, és egyáltalán nem biztos, hogy található olyan fonográf a sarki vegyesboltban, de még a fonográfokra és gramofonokra szakosodott régiségkereskedőknél sem, amellyel a az adott henger lejátszható. Arra azért egy kicsit is hozzáértők vigyáznak, hogy négyperces hengereket ne erőltessenek olyan fonográfra, amelyik csak a kétpercesekkel birkózik meg. A másik, hogy ritkán tudjuk, hogy konkrétan milyen akusztikai tulajdonságú fonográfhoz álmodták meg a hengert, noha az talán megnyugtató, hogy többnyire semmilyenhez sem.

A harmadik gond, hogy az így készült felvétel nagyon rossz minőségű lesz, sokkal rosszabb, mint amit a néhai nagyérdemű hallhatott, és ez erősen csillapíthatja azt a vágyat, hogy a 80-130 évvel ezelőtti hallgató elképzelt életérzésébe ringassuk magunkat.

A következő megoldás az lehet, hogy a fonográfra valamilyen saját membrán nélküli, mechano-elektromos átalakítót, hangszedőt szerelnek föl. Ilyet akár házilag is lehet készíteni. A következő videóban piezoelektromos szerkezetet barkácsoltak, aminek az az erőssége, hogy jó nagy jel jön ki belőle (lásd a sorozat 116. és 121. részét.)

A hangszedős változattal többen is eredményesen próbálkoztak, professzionális megoldások is születtek. Például az Egyesült Királyságban tevékenykedő Poppy Recordstól bérelhető a hengerek lejátszására szolgáló egyik fajta gép.

A Poppy fonográf automatikusan kiegyenlíti az elvetemedett és nem pontosan központosított hengerek nyávogását. A fordulatszám 30 és 300 fordulat/perc között állítható akár folyamatosan is, 1%-os pontossággal. A hangszedőtű cserélhető a barázdaprofilnak megfelelően. A tűerő változtatható, miként az is, hogy mennyire nyomuljon be a tű a barázdába. A barázdakövetést szervomotor segíti. A motor zaja a cég szerint alacsony. A szűrők között van egy mélyvágó dübörgésszűrő és egy változtatható frekvenciamenet szűrő is. Maga a hangszedő a Shure cég M44-7 típusa, amelyet a diszkósok tán még napjainkban is kedvelnek, mert mindent kibír. Ezt a mozgómágneses (hogy az mi, arról lesz még szó) hangszedőt a Shure már nem gyártja, de utángyártott tű kapható hozzá nálunk is, úgy 10 rongy körül.

Noha például a BBC használt ilyen gépet, a nagy nemzetközi és nemzeti archívumok többsége egy igazán nem kecses, de csaknem mindent tudó fonográf, az Archéophone mellett döntött. Az Archéophone lett a közelmúltig „a” modern fonográf, amolyan iparági szabvány, bár ezt senki nem mondta ki. A listaára 34 500 dollár volt, aztán lement tízezerre, de állítólag olcsóbban is hozzá lehet jutni. Mivel velem bizalmasan közölték, ezért nem írom ide, nehogy az informátoromat lebuktassam, hogy már a magyar állam is vett egy Archéophone-t, azt meg végképp nem említem meg, hogy 2023 tavaszára terveznek egy nyilvános bemutatót, amelyen személyesen is megismerkedhetünk a géppel.

A fenti képen láthatod, hogy az Archéophone sokféle fonográfhengert le tud játszani, az azonban nem biztos, hogy a 2013-ban sörösüvegből készítettel is megbirkózik. E reklámcélból, egyedileg gyártott cuccon ugyanis nem mély-, hanem oldalírást használtak.

A Henri Chamoux által 1998-ban, Franciaországban tervezett Archéophone tömege csaknem 25 kg.

A hangszedőt tartalmazó kar tangenciális, vagyis a hangszedő tűje pontosan illeszkedik a barázdába. A kart motor mozgatja. A hangszedő tartó, az un. shell, SME rendszerű - erről is lesz majd szó a lemezjátszóknál. Most csak azért fontos ez, mert sokféle hangszedőt lehet beleszerelni. A gyártó cég a Shure M70BX típusával nyitott. Ezt a típust sem gyártják, de utángyártott tű még kapható hozzá, szintén úgy 10 ezer forintért. Az Archéophone szerint a célnak legmegfelelőbbek a Shure, az Ortofon és a Stanton hangszedői. A fonográf gyártójától beszerezhetők a barázdákhoz jobban illeszkedő, a hangszedőbe rögzíthető, korundból vagy üvegből készített tűk. A fordulatszám 44 és 238 között bármi lehet, a hengerek félsebességgel és visszafelé is lejátszhatók. A nyávogás ennél a típusnál is csökkenthető a hengereket befogó két nagyon finom menetemelkedésű csavar segítségével. A hengert külső forgórészes aszinkron Studer gyártmányú motor (lásd a sorozat 341. részét) tekeri, lapos szíjhajtással. A kimenet furcsa módon és profi berendezéshez nem illően aszimmetrikus, két RCA lyukon jön ki a kisszintű delej.

2003-ban jegyezték be a kaliforniai Endpoint Audio Labs nevű céget. A vállalkozás elsősorban régi filmek hangjának restaurálásával foglalkozik, többek között az Oklahoma, a Carmen Jones, a My Fair Lady, a MASH, a Francia kapcsolat, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök, a Rocky Picture Horror Show, a Függetlenség napja vagy a Titanic hangját varázsolták újjá. Az ember egy ilyen listát olvasván elcsodálkozik, hiszen pl. a My Fair Lady hangját és magát a filmet is egyszer már alaposan felturbózták. A Titanicot pedig most mutatták be. Aha. Negyedszázaddal ezelőtt… A Titanic hangfelvételének eredeti mesterszalagja egyébként analóg hatcsatornás mágnesfilm volt.

Az Endpoint Audio Labs egyik megszállott konstruktőre Nick Berg.

Ő tervezte az Endpoint Cylinder Transfer Machine-t.

E fonográf lényegesen fejlettebb, mint az Archéophone, ami érthető, hiszen sokkal később álmodták meg. Az Endpoint különösen arra büszke, hogy egy lézeres szabályozó segítségével a hengerek deformációjából származó nyávogást nagyon kicsire lehet csökkenteni a digitalizálás során. A barázda letapogatása esetenként szintén lézersugárral, mechanikai érintés nélkül történik, de ennek működéséről az égvilágon semmit nem árul el a cég, viszont így törött, sérült hengerek is lejátszhatóvá váltak.

A fonográf mikroszkópjával a lejátszani kívánt henger állapota vizsgálható.

Az 50 ezer dollárért, előzetes megrendelést követően gyártott gépből 2022-ig hét példány készült; ezekből hatot az USA-ban értékesítettek. A sorrendben ötödik példányt a Cseh Köztársaság vásárolta meg a 2018-ban kezdődött és 2022 végéig (vagy még tovább) tartó „Nový fonograf: Naslouchejme zvuku historie” (Új fonográf: Hallgassuk meg a történelem hangját) projekt részeként. A folyamat a cseh nemzeti múzeum irányításával zajlik. Az a cél, hogy az összes csehországi fonográf- és gramofon felvételt digitalizálják, sok szempont szerint és kereshetően lássák el metaadatokkal, valamint – a szerzői jogi korlátozásokat betartva, amelyek a fonográf felvételeket nem érintik – bárki számára nyilvánossá tegyék a Nový fonograf honlapon. Ezenkívül szakképzés, oktatás, tanulmányok és kiadványok készítése is zajlik a program keretén belül. Ha te akarsz otthon fonográfhengert vagy gramofonlemezt digitalizálni, ingyenes tanácsadással segítenek, sőt, ha részt akartál volna venni a munkában, állással is kecsegtettek.

Az összesen 25,5 millió cseh korona (kb. 427 milló forint) költségvetésű projektben a Cseh Köztársaság Nemzeti Múzeuma mellett a Cseh Köztársaság nemzeti könyvtára (ez olyan, mint nálunk a Széchenyi Könyvtár), a Cseh Köztársaság Tudományos Akadémiájának könyvtára és a Masaryk Egyetem bölcsészettudományi kara vesz részt.

A mechanikus úton barázdába esztergált analóg hanghordozók digitális archiválásának elvileg legjobb minőségét nyújtó eljárása az IRENE, amelyet a 21. század elején fejlesztettek ki a Lawrence Berkeley National Laboratory-ban, Kaliforniában. Az IRENE névadója egy 1950-ben készített felvétel, amelyet a The Weavers együttes adott elő, s amit elsőként restauráltak és digitalizáltak IRENE-nel. Később jelentéssel is felruházták: Image, Reconstruct, Erase Noise, Etc, vagyis képalkotás, rekonstruálás, zajeltávolítás, stb.

A két feltaláló, Carl Haber és Vitaliy Fadejev olyan gépet fejlesztett ki, amellyel akár a mélyírásos, akár az oldalírásos módon rögzített felvételek mechanikai érintés nélkül rekonstruálhatók. Azért nem írom, hogy játszhatók le, mert az IRENE közvetlenül nem játszik le semmit.

Az IRENE egy atomfizikai kutatás mellékterméke; azt vizsgálták a tudósok, hogy hogyan tudnák az egyik szubatomi részecskét, az un. Higgs-Bozont kimutatni. E részecskével most nem foglalkozunk (sajnálod, mi?), viszont azzal az eszközzel, amivel az IRENE feltérképezi a fonográf barázdát, röviden megismertetlek. Mikroszkópot biztosan láttál már. A fénymikroszkóp úgy működik, hogy amit vizsgálni akarunk, a tárgyat, jó erős fénnyel világítjuk meg. A fény visszaverődik a tárgyról, a mikroszkóp lencserendszere meg jól felnagyítja az így nyert képet. A teljes képet látjuk egyszerre. A mikroszkóp egyik jellemzője tehát a nagyítás. De hiába nagyít akár ezerszereset is a mikroszkóp, ha a kép nem elég részletgazdag. Készíthetünk például egy fényképet a Holdról a földről fényképezve, de hiába nagyítjuk a képet tovább és tovább, sohasem fogjuk meglátni rajta az odaérkezett első űrhajósok lábnyomát. A részletgazdagságot a felbontással jellemezzük, vagyis azzal, hogy két elemi képrészlet között mekkora a távolság. Minél kisebb, annál élesebbek a részleteket tartalmazó pontok, annál nagyobb a felbontás. A hagyományos fénymikroszkóppal, de még a klasszikus elektronmikroszkóppal sem lehet a felbontást bizonyos hatát fölé növelni, feltéve, hogy az egész képet akarjuk egyszerre látni. Az IRENE lelke a konfokális mikroszkóp. Ennek lényege, hogy nem az egész tárgyat sasolja, hanem annak mindig csak egy pontját. Két pont között néhány µm a távolság, mondhatjuk úgy is, hogy a konfokális mikroszkóp néhány milliomod méterenként mintát vesz a hengerből. A mikroszkóp által mutatott pontokat lefényképezik, és méréseket végeznek. A fonográfhenger esetében megmérhető, hogy az éppen vizsgált pont milyen mélyen van. A sok pontból számítógépes eljárással előállítható a fonográf felvétel hullámképe, síkba terítve. Az alábbi kép egy Edison blue amberol henger 1 mm2-es darabkájáról készült. A pontok távolsága 6 µm volt.

Egy négyperces henger pásztázása során kb. egymilliárd képpont keletkezik, a nyers adatmennyiség előfeldolgozás nélkül 10-20 gigabájt. A konfokális mikroszkóp elvi működését láthatod az alábbi ábrán.

A konfokális képalkotás lényege, hogy a rendszer csak a fókuszsíkból jövő fényt detektálja. A tárgyat megvilágító fényforrás lézersugár, ami egy optikai lyukszűrőn, egy nagyon kicsi résen, szakszerűbben fogalmazva, lyukdiafragmán lép be a mikroszkópba, hogy a megvilágítás minél pontszerűbb legyen. A fókuszáló objektíven keresztül érkezik a fény a tárgynak egy pontjára. Erről a pontról a visszavert, visszaszóródott fényt egy féligáteresztő tükrön egy másik lyukdiafragmára képezi le a mikroszkóp. Ezt a lyukdiafragmát úgy helyezik el, hogy nyílása éppen erre a fókuszpontra essen. A két diafragma optikailag egyenlő távolságban van az objektívtől. Az ilyen elrendezés következtében egyrészt a leképezendő tárgypont fókuszált megvilágítást kap, másrészt csak a tárgypont képe éles a második diafragmán, tehát főleg a tárgypontból jövő fény jut át a diafragmán a pontdetektorra, fényérzékelőre. A detektor még akkor is elegendően nagy jelet ad a számítógépnek, ha a tárgypont és az objektív között a tárgynak további fényt szóró és fényelnyelő részei vannak. Pontdetektorként az IRENE konfokális mikroszkópjában CCD átalakítót használnak, mint nagyon sok fényképezőgépben. (Egyszer tán odáig is eljut a sorozat, hogy a CCD működését is részletezni fogom, de az nem mostanában lesz.) A kiválasztott tárgysíknak (valójában a tárgy egy vékony szeletének) a képe pásztázás közben pontról pontra alakul ki. Mind a pásztázást, letapogatást, mind a leképezett pont koordinátáinak és fényességadatainak a rendezett tárolását számítógép végzi. A fényesség a pontérzékelő előtt még folytonos, analóg jellemző, de a CCD lépcsőkre osztja, kvantálja a fényességadatokat. Az IRENE további számítógépes programokkal dolgozza föl a pontokból álló képet; a képen levő információkat alakítja át hangi jellemzőkké, majd konvertálja hangfilékké. A pontok paramétereiből megállapítható, hogy hasznos jelről vagy valamilyen zajról van-e szó, s a szoftverek képesek a hibákat kijavítani. Sőt, a hang felépítéséből kiszámíthatják azokat a paramétereket is, amelyeket annak idején nem tudtak rögzíteni, például kitalálhatják a magasabb hangokat vagy éppen fordítva, csökkenthetik a torzítást okozó felharmonikusokat, és korrigálhatják a frekvenciamenetet. Ennek következtében a restaurált felvétel szebben szólhat, mint az eredeti, de az archiválás, restaurálás etikai szabályai közül az egyik alapkövetelmény, hogy mind az eredeti hordozót, mind a masszírozás előtti felvételt kötelező megőrizni. Hiszen lehet, hogy a jövőben még pontosabb, finomabb digitalizáló eljárások és eszközök születnek.

Jelenleg az IRENE az egyetlen olyan, a gyakorlatban is alkalmazott, konfokális mikroszkópra épülő optikai módszer, amellyel a hengerről levált ónfóliás darabkák is életre kelthetők. IRENE rendszert mindössze három nagy intézmény üzemeltet: a fejlesztő Lawrence Berkeley National Laboratory, az USA kongresszusi könyvtára és az 1973-ban alapított nonprofit Northeast Document Conservation Center (NEDCC). Ez utóbbit mindenféle írott, képi és audiovizuális dokumentumok restaurálása, archiválása és tárolása céljából hozták létre.

A sorozatnak a fonográfokkal és fonográfhengerekkel foglalkozó részeit az IRENE-t részletesen bemutató videó zárja.