Emil Berliner családi neve arra utal, hogy van valami köze Berlinhez. Valóban így van, s noha az őseinek két évszázadon át Hannover adott otthont, a famíliát Berlinnek nevezték. 1770-ben Moses Berlin változtatta meg a vezetéknevet Berlinerre, amikortól egyértelmű neveket követeltek meg a hannoveri zsidóktól. Samuel Berlinernek és feleségének, Sarah-Friedmannak 13 gyermeke volt. Tizenegy gyermekük maradt életben, és Emil volt a negyedik legidősebb, aki 1851. május 20-án született. A család nagyon szegény volt ekkor, de még nem nyomorgott. Aztán Emil több testvérét katonai szolgálatra hívták. Samuel nehezen tudta eltartani a családját, ezért Emil 14 évesen kénytelen volt segíteni apjának. Berliner nem tanult tovább, ami a zsidó kultúrában nagy áldozatnak számított, mert a zsidók már az ókorban is iskolába jártak. Legalábbis a fiúk, mert a nőknek tilos volt a tanulás. Emil először egy nyomdába került, majd tizenhat évesen egy élelmiszer (ún. szárazáru) boltban dolgozott, aztán pedig egy nyakkendőt gyártó manufaktúrában. Tanulmányozta az általa kezelt szövetek előállítási módszereit, s megépített egy továbbfejlesztett elektromos szövőszéket. 1870-ben elhagyta Németországot, s New Yorkba vándorolt ki. 1873-ban biggyesztette a nevéhez az „e” betűt. Washingtonba költözését követően zongora- és hegedűleckéket vett. Zenei tanulmányai lehettek az akusztika iránti rajongásának gyökerei, amely terület akkor még gyerekcipőben járt. Berliner a washingtoni Cooper Institute-ban elektromosságot és fizikát tanult esténként. Napközben – ha éppen ráért, mert takarítóként alkalmazták – szabadidejének minden pillanatát az intézet könyvtárában töltötte. A lakhelyéül szolgáló panzió hálószobájában éjszakánként a hang elektromos átvitelével kapcsolatosan kísérletezett. Berliner ismerte Heinrich Hertz munkásságát, és tudott a Bell által szabadalmaztatott telefonról is. Továbbfejlesztette a telefon mikrofonját, és mivel anyagilag nehéz helyzetben volt, Bellnek engedte át az időközben szabadalmaztatott találmány gyártását. Az American Bell Telephone Company kutatóként alkalmazta őt, ahonnan három év után kilépett, és önálló tevékenységbe kezdett.

Tizenhét éven át tartó szabadalmi pereskedés végén, amelyben Edison, Bell és még sok ismert és érintett személy és cég vett részt, Berliner nyert. Emile Berliner pályafutásának részletei baromi érdekesek, feltalálta például a helikopter egyik változatát. A csecsemők és kisgyerekek is sokat köszönhetnek neki, mert fölfedezte, hogy az igen magas, 30%-os csecsemőhalandóság egyik oka a baktériumokat hordozó nyers, forralatlan tej, és igen komoly erőfeszítéseket tett a tejforralás és pasztőrözés elterjesztéséért. Undorodni kezdett attól is, amit a gyerekeknél a tisztaság elhanyagolásaként érzékelt. 1919-ben néhány társával színes rajzokból álló könyvet írtak és adtak ki, kísérő mondókákkal, amelyek szemléltetik, mi történik a tisztaságot elhanyagoló gyerekekkel. Az összes mondókát Emile Berliner írta. Polgárjogi harcosként a nők egyenjogúságának követelőjeként is számon tartják őt. Berliner hol Németországban, hol az USA-ban élt és dolgozott. 1881-ben lett az USA állampolgára, amikor feleségül vette Cora Adlert. A házaspár csak hét porontynak adott életet. E kiváló, humanista zseni életrajzának részletezése helyett kénytelen vagyok a gramofonhoz visszatérni, mert különben soha nem jutunk el addig. Így se lett rövid a sorozatnak ez a része.

Berliner 1886-ban kezdett ötletelni a gramofonon, majd 1893-ban Washingtonban újrakezdte kutatni a hang mechanikus rögzítésének lehetőségét. Természetesen ismerte Charles Cros és Leon Scott eredményeit. Ahogy korábban Bell telefonjával tette, most részletesen megvizsgálta mind a fonográfot, mind a grafofont, hogy megismerje mindegyik előnyeit és hátrányait. Hamarosan a következő következtetéseket vonta le: a viaszhenger túl puha és törékeny ahhoz, hogy a sok lejátszás során maradandó felvételt tároljon. A függőleges vágás, vagyis a mélyírás barázdája gyakran nem volt elég mély ahhoz, hogy megakadályozza a hangszedő tű megcsúszását a henger felületén, kiugrását a barázdából. Ennek elkerülése érdekében mind a fonográfban, mind a grafofonban a hangszedő egy előtoló csavarspirálhoz volt rögzítve, ez továbbította a tűt a barázdában. Az állandó mélységű barázda lehetővé tenné az előtoló csavarspirál eltávolítását. A puha viaszhengert nem lehetett tömegesen gyártani, ezért a felvételek széles körű elterjedéséhez, a tömeggyártáshoz más eljárásra van szükség. Olyanra, amelyik nem használ puha viaszhengereket, amelyik nem alkalmaz mélyírást, s amely viszonylag kemény és állandó lemezben rögzíti a barázdát, végül amelyet könnyen lehet nagy példányszámban sokszorosítani. Sík felületbe pontosabban lehet barázdát esztergálni és könnyebben lehet a lemezt sokszorosítani, mint a hengert, s mint azt a sorozat előző részében olvashattad, Berliner nem tévedett. Az első szabadalmi bejelentése 1887-es keltezésű.

Berliner nemcsak a lemez mellett döntött, hanem a rezgések oldalirányú vágása mellett is. Ezt az ötletet Leon Scott fonautográfjának leírásában találta meg (lásd a sorozat 362. részét), de te már tudod, hogy Scott csak a rezgések tanulmányozásának céljából rögzítette az üveglapon a rezgések képét lámpafeketével, vagyis finom korommal. Berliner először fotogravírozási eljárással próbálta tartósan rögzíteni és lejátszhatóvá tenni a megfeketedett üvegen készített nyomokat egy erősebb anyagon, de ez nem jött be. Aztán közvetlenül cinkbe vágta a barázdát, ám ez sem volt eredményes. (Már itt megemlítem, hogy az analóg hanglemezgyártás utolsó újítása, a DMM, vagyis a közvetlenül rézbe vágás ezt az ötletet elevenítette föl.) Sok sikertelen próba után eljutott egy olyan eljáráshoz, amelynek során a cinkkorongot méhviasz és hideg benzin keverékével vonta be. A bevonatba csillám membránra erősített eszköz karcolta az állandó mélységű, zeg-zugos barázdát. Miután a korong üres hátoldalát lakkal vonta be, savas fürdőbe merítette a korongot. A sav a finom barázdát a cinkbe marta, így a lemez többi része érintetlenül maradt. Ezt a lemezt a lejátszó készülékre lehetett helyezni, és acéltűvel reprodukálni lehetett a hangot. Így születtek végül a legkorábbi lemezfelvételek.

Berliner módszere két gépet igényelt, mindegyik folyamathoz egyet-egyet. Az egész művelet elnevezéseként a feltaláló megalkotta a „gramofon” szót (a korai reklámokban gyakran írták úgy, hogy Gram-o-phone).

Berlinernek meg kellett találnia a cinklemez sokszorosításának módját. Az első lépés a galvanizálás volt. A galvanizálás olyan elektrokémiai folyamat, amikor elektromos áram (egyenáram) hatására az oldatból/olvadékból az elektródán fém válik ki. Az eredmény olyan lemez lett, amelynek barázdái nem befelé süllyedtek, hanem kifelé álltak. Ezt a negatívot fel lehetett használni a pozitív másolatok préselésére olyan anyagban, amely pontosan megtartja a nyomatot. Berliner számos anyagot kipróbált, beleértve a párizsi gipszet (kalcium-szulfát-hemihidrát) és a pecsétviaszt, de rossz eredménnyel. Végül eszébe jutott, hogy a piacon egy új, celluloid nevű anyag lehet a megoldás.

Eleinte valóban úgy tűnt, hogy a celluloid nagyon sikeres lesz, de hamar kiderült, hogy a hangkar és a tölcsér teljes súlya alatt az anyag nem bírja a nagy, kemény acéltűkkel történő ismételt játék nyomását. (A fonográfhengerek lejátszásához nem kell ekkora erő, ezért ott bevált a celluloid.) Ezután felvette a kapcsolatot a keménygumi (vulkanit) cikkek gyártóival. A gumi melegítése végre lehetővé tette a cinknegatív másolatainak préselését.

Az első Berliner gramofonkészülékek az 1890-es években jelentek meg. Kézzel kellett tekerni őket.

1890-ben, Németországban árusították a világ első, oldalirányú vágású hanglemezeit. A bemutatkozás teljes bukás volt. Berliner egy játékbaba gyárral, a Kammerer und Reinhardttal szerződött. A cég vállalta a 12 cm átmérőjű, egypercnyi játékidejű lemezkék és a gramofon terjesztését. A lemezkéken mondókákat, népszerű kis zeneszámokat és a Miatyánkot rögzítették. A gumilemezek fordulatszáma 100 és 150 között volt. A „Ki tudja a legótvarabb hangfelvételt készíteni?” vetélkedőben ez a sorozat dobogós helyezést érhetett el.

Az USA-ba visszatérve, Berliner több New York-i támogatóval kötött megállapodást, és együtt megalakították az American Gramophone Company-t. Ez azonban korainak bizonyult. Aztán Berliner megalapította az United States Gramophone Company-t. A cég 1894-ben történt megszervezése jelentette a lemezipar igazi kezdetét, nemcsak az Egyesült Államokban. Nem sokkal ezt követően a gumilemezek hibái miatt Berliner új présanyagot keresett. A legendákból nem derül ki, hogyan fedezte fel a Duranoid Companyt (tán még a telefon fejlesztésének idején), amelynek 1895-ben küldött néhány nikkel nyomóformát. A Duranoid sellakból, kőporból, szétfoszlatott növényi textilanyagból és lámpafeketéből készített próbalemezei végre megfeleltek Berliner igényeinek, hogy azután évtizedekig ez legyen a gramofonlemezek leggyakoribb anyaga.

A sellak állati eredetű, természetes gyanta.

Délkelet-Ázsiából származik, egy fákon tenyésző élősködő rovar, a lakktetű váladékából készül. A lakktetvek váladéka költési időszakban kéregszerűen lepi el a növények ágait és leveleit. 1 kg sellakot kb. 300 ezer tetű képes előállítani.

Ettél már sellakot? Persze, hogy ettél, például a franciadrazsé, az M&M’s csokidrazsé vagy egyes gyógyszerek bevonataként.

Ez az E904-es élelmiszer-adalék. Hehe, ezentúl nem fogsz drazsékat enni, nem baj, több marad nekem, mert én imádom.

A sellak lemezek merevek és törékenyek. Nem hajlanak meg, mint a vinyl, a barázda könnyen kopik a felületi szennyeződések miatt.

A töredezettség következtében finom részecskék válnak ki a lemezből minden lejátszás után. A por, a szennyeződés, és a sellak részecskék beszorulnak a barázdába, a tű ugrál lejátszás közben, megkarcolja a barázdát, koptatja a lemezt, károsítja az információt. Az alábbi kép egy vákuumos lemeztisztító gép által felszívott, szennyeződést és vizet tartalmazó tégelyről készült.

A Duranoid sellak minden hátránya ellenére kiváló lemezanyag volt. Már „csak” egyetlen nagyobb problémát kellett megoldani: a kézi hajtás felváltását. Mivel a rugós motor egyik változata Edison szabadalma volt, és ez amúgy is gyönge lett volna a tölcsérrel összekötött, nehéz hangkar miatt a lemez forgatására, Berliner szövetkezett Eldridge Reeves Johnson műszerésszel, aki Berliner egyik legjobb barátja és hűséges üzlettársa lett. Johnson és társai egyes óraműves varrógépek motorjaiból indultak ki.

Az alábbi gramofon motorját Johnson egyik barátja tervezte.

A gramofonlemezek és a lemezjátszók minősége kezdetben sokkal rosszabb volt, mint a fonográfhengereké és a fonográfoké, de a 20. század elejétől kezdve már látszott, hogy a lemezeké a jövő. Először a kalóz versenytársak jelentek meg, például a Zonophone, amelynek a lemezjátszói is nagyon hasonlítottak Berlinerére. Ez nem véletlen, ugyanis a Zonophone-t Berliner ügyvédje, Frank Seaman alapította, a tőkét pedig a vetélytárs Columbia két tulajdonosa, Bell és Trainter adta hozzá. Az ügyletről Berliner nem tudott.

Megjegyzem, hogy nem sokkal később a Zonophone által készített felvételeket is lopták és kiadták mások – a fagyi visszanyalt. A Zonophone megalakulását egy per előzte meg, ugyanis 1898-ban elérkezettnek látták az időt Berliner padlóra küldéséhez. Bell-Tainterék tehát pert indítottak Seaman és a National Gramophone Company ellen, azt állítván, hogy a barázdában rezgő tűt a Columbia munkatársai találták föl még a grafofon konstruálásának idején, ezért Berliner jogellenesen gyártja a gramofonkészülékeket, a gramofonlemezeket és használja az azzal kapcsolatos eljárásokat. Edison erkölcsileg s tán anyagilag is támogatta Berliner ellenfeleit. A bíróság elsőfokon a felperesnek adott igazat, s megtiltotta Berlinernek és Johnsonnak a gramofonkészülékek és -lemezek készítését és terjesztését. A döntés azáltal vált jogerőssé, hogy bár Seaman fellebbezett, de aztán visszavonta a fellebbezését, és elismerte, hogy a rezgő tű nem Berliner találmánya. Berliner sok év múlva visszanyerte a szabadalmát, aztán fölvásárolta a Zonophone-t, majd meg is szüntette a céget. De addig sem állt meg az élet.

A pereskedés alatt Johnson kidolgozta a viaszlemezes eljárást, ami 1901-től felváltotta a cinket. A pasi ugyanis észrevette, hogy a savas eljárás egyenetlenségeket, parazita barázdamódosulásokat okoz, ami a lemez zaját növeli, és sustorgásban nyilvánul meg. Egy későbbi, 1920-ból származó leírás szerint az alábbi volt az új technológia:

„A rögzítési közeg kemény viasz volt, amelyet gyárilag kádakban készítettek, szűrtek, hogy a keverék a lehető legsimább maradjon, majd lehűlés és körformákban történő keményedés után esztergagépen forgatták, hogy sima felületet kapjanak. A viaszdarabokat tokba csomagolták és kiküldték a stúdiókba. A rögzítéshez a viaszt a felvevőgép forgótányérjára helyezték, ami elméletben (bár a gyakorlatban korántsem mindig) percenként 78-at fordult. Az egész forgótányér-szerelvény elmozdult a vágófej alatt úgy, hogy a viaszba a viaszkorong külső szélétől a közepe felé egy barázdát vágott. A vágóegység a tölcsérhez volt rögzítve. A vágótűt általában üvegmembrán mozgatta, és a tű a nyomásváltozást többé-kevésbé pontosan közvetítette. A hangot a felvevőtölcsér keskeny végéből kivezető csőszerű csatlakozásokon keresztül továbbították a membrán másik oldalára, miközben maga a tölcsér az előadók »hangkimenetének« (pl. az énekes szájából áradó hangnak) lehető legnagyobb részét közvetítette és fókuszálta. A tölcséreknek általában saját rezonanciáik voltak, amelyeket amennyire csak lehetett, csillapítottak úgy, hogy szalagot tekertek köréjük. Többféle tölcsérrel lehetett hangot rögzíteni, például egy nagyobb csoport előadóiból vagy a zongora különböző részeiről; ezeket Y alakú fémcsatlakozókon keresztül, gumicsővel erősítették a főtölcsérhez. A tölcséreket állványokra függesztették fel (vagy alkalmanként állványokkal támasztották alá), hogy minimálisra csökkentsék a vágómechanizmus terhelését.

A rögzítési folyamat eredményeként létrejött felvétel, a viaszmester túlságosan lágy volt ahhoz, hogy a finom barázdamenetek súlyos sérülése nélkül lehessen lejátszani, és önmagában alkalmatlan volt a sokszorosításra. A sokszorosítási folyamat első lépése a viasz elektromosan vezetővé tétele volt. Ezt úgy érték el, hogy a viaszmestert a legfinomabb grafitporral szórták meg. Ezt követően rézzel galvanizálták, és amikor a keletkező rézréteget lehántották a viaszról, negatív képet kaptak róla, amelyen barázdák helyett bordák voltak. Ezt „első héjnak” hívták. Ezzel már lehetett volna lemezeket préselni, de 1 000 préselés után nem lehetett több lemezt készíteni. Gyakran sikerült újra bevonni a viaszt a „második héj” előállításához, de ez nem mindig járt sikerrel, és természetesen egy nagyon népszerű lemezhez szükség volt a héjak tömeges sokszorosítására, amelyeket nyomóformaként használtak.

Erre a problémára a választ a duplikált héjak készítésének folyamata oldotta meg. Az eredeti első héjat az úgynevezett szinkrontálba helyezték (a másolást jelző „szinkronizálás” a szó eredete). Ezután különféle viaszok és párizsi ultrafinom vakolat speciális keverékét öntötték a héjra. Száradás után az eredeti viaszlemez másolata (pozitív) keletkezett. Ezt azután be lehetett vonni, hogy (negatív) nyomóformát készítsenek a lemezek préseléséhez, így az első héj (általában) sértetlen maradt. A folyamat megismételhető volt, amikor új nyomóformára volt szükség. Elméletileg, ha az első héj nem sérült meg a helytelen kezelés miatt, az ebből a folyamatból származó első nyomóforma ugyanolyan jó lenne, mint az ötvenedik. Minden attól függött, hogy milyen jól sikerült a szinkronizálási folyamat. A rendszer nem volt tökéletes, pl. nagyobb felületi zajt eredményezett, ha nem gondosan csinálták.”

A szabadalmi perek és Berliner cégeinek letiltása miatt Johnson új vállalatot alapított, Victor Talking Machine Company néven. A cég 1929-ig létezett, amikor az RCA felvásárolta. A Victor Talking Machine Companynek köszönhetjük a hanglemezipar legismertebb logóját.

Johnson a Berlinerrel való barátsága okán nem szabadalmaztatta a viaszos cuccot. Viszont Eldrigde Johnson műhelyében néhány hónapig inaskodott egy csávó, Johnson W. Jones, aki elleste a viaszlemez titkát, majd gyorsan szabadalmaztatta is. Ez a mocsok jó pénzért eladta a szabadalom felhasználási jogát a Columbiának. Berliner nem perelte be a Columbiát, annál is kevésbé tette ezt, mert egyrészt – mint ez sokkal később kiderült – valóban használt olyan megoldást, amit a Columbia mérnökei találtak fel, másrészt a Columbia lemezei ugyan hangosabbak voltak, mint a Victor Talking Machine lemezei, de sokkal torzabbak és kiegyensúlyozatlanabbak. A Victoria Talking Machine Red Seal kiadványai (az eredetiek, nem az RCA mikrobarázdásai és különösen nem a Sony Entertaintment CD-i) napjainkban is példamutatónak számítanak.

A hanglemezek felvételi technikájának egyik fontos állomásához érkeztünk. Az a lényege, hogy a felvételtől a végtermékig alkalmazkodni kell(ene) az adott hordozó korlátaihoz. Ezen belül a lemezvágást megelőzi az a tevékenység, amit ma masteringnek hívunk külföldiül, s ami nemcsak a vágógép elindításával jár. A következő hangpélda egészen ritka dokumentum. Egy Victor Talking Machine próbafelvétel 1910-ből, amelyen az énekesnek, Nellie Melbának a tölcsértől való távolságával kísérleteztek.

Megfigyelheted, hogy az egészen kis távolság lélektani hatása a közvetlenség, de bizonyos távolságig minél messzebbről énekel az előadó, annál kiegyensúlyozottabb, kellemesebb a hangja.

Az egyik első vállalat, amelyik belehitt a lemez formájú hanghordozóba, a francia Pathé volt.

1905-től gyártottak gramofonszerű lemezeket; ezek kezdetben cement alapra öntött viaszból készültek. Saját lemezjátszóik is voltak.

Ezekre annál is inkább szüksége volt a cégnek, mert nemcsak belülről kifelé kellett játszani a lemezt (lásd a sorozat előző részét), hanem mert nem oldalírással, hanem mélyírással rögzítették a hangot.

A barázda szélesebb volt, mint más cégek lemezein, ezért kb. 0,13 mm átmérőjű tű kellett a lejátszáshoz. A tű vége gömbjellegű volt, és zafírból készült. A zafírtű előnye, hogy sokkal kopásállóbb, nem kell lemezoldalanként cserélni. A korai Pathé lemezek fordulatszáma 90-100 fordulat/perc volt. 100 fordulat/perc csak 28%-os sebességnövekedést jelent 78 fordulat/perchez képest, de a gyorsulás és ezáltal az érintett tömegekre ható erők 64%-kal nagyobbak.

A Pathé volt az első cég, amely a kereskedelmi végterméktől eltérő módon, tehát nem eleve lemezbe vágta a sokszorosítandó hanganyagot. A Pathé stúdiókban a barázdát gyorsan forgó viaszhengerekbe vágták, amelyek kb. 33 cm hosszúak és 11,4 cm átmérőjűek voltak. A nagy, gyorsan forgó hengerek nagyobb hanghűséget tettek lehetővé, noha az így felvett Pathé lemezeknek jellegzetes, kissé fémes dróthangzásuk van. A Pathé lemezek átmérője 17 cm és 50 cm között változott. Ez utóbbiak a kezelhetetlenségük miatt gyorsan megbuktak.

A Pathé számos magyar nyelvű gramofonlemezt készített.

Ezeknek az egyentasakján is felhívták a figyelmet arra, hogy csak Pathé „hangdobozzal” játszhatók le. Ha manapság használatos sztereó hangszedővel játszanál le egy ilyen lemezt, a zaj igen nagy lenne, ráadásul ez a zaj a két hangsugárzó között véletlenszerűen ugrálna. Monó hangszedővel pedig csakis a barázda zaját hallanád. Szerencsére, élnek megszállott emberek napjainkban is. Megfelelő eszközöket – hangkart, hangszedőt – fabrikált Mészáros János, a Malfox Analogue szerviz tulajdonosa.

Ha van ember a földön, aki mindent tud, ami tudható a gramofonokról és általában is a lemezjátszók, hangszedők lelkivilágáról, és a legkülönlegesebb cuccokat is képes megjavítani vagy elkészíteni, akkor ő az. A következő videón Mészáros János alkotása játssza le egy Pathé lemez részletét.

Edison és cégei 1929-ig kitartottak a műsoros fonográfhengerek mellett, de hogy ki ne maradjanak a jóból, 1912-től 1929-ig gyártottak lemezt is, az Edison Diamond Disc Record-ot. Ami az első ránézésre feltűnő, a lemez vastagsága a „rendes” gramofonlemezhez képest: kb. 6 mm.

A Diamond Disc barázdájában lévő hangot ebben a rendszerben is mélyírással rögzítették. Edison vegyészének, Dr. Jonas Aylsworthnek az volt a feladata, hogy a sellaknál sokkal jobb minőségű hordozót állítson elő. Aylsworth fenol, formaldehid, faliszt és oldószer keverékeként hőálló korongot, pogácsát formált. Ez az anyag mindig teljesen sík (lapos) maradt, ami elengedhetetlen volt, mivel ez képezte a lemez magját. A pogácsára fenolgyanta lakkot vittek fel, majd a lemezt préseléssel alakították ki. Nagyon ritka kivételektől eltekintve a lemezek 25 cm átmérőjűek voltak, de finomabb barázdaosztással, így a játékidő valamivel hosszabb volt (4,5 perc) mint az azonos átmérőjű gramofonlemezeké.

A lemezt gyémánt tűvel lehetett lejátszani. A tű továbbítását nem bízták a barázdára, ugyanolyan adagolóspirál tolta előre a tűt és a kart, mint a fonográfban, így csökkentve a lemezkopást. A Diamond Disc sebességét 80 fordulat/percben határozták meg, de gyakran eltértek ettől. A Diamond Disc az 1910-es évek közepétől az 1920-as évek elejéig aratta legnagyobb kereskedelmi sikerét, az eladások 1920-ban érték el a csúcsot.

A Diamond Discet „A hegedű hangja” című, 1915-ben készített filmmel reklámozták.

Bár állítólag jobban, hangosabban és szebben szóltak az Edison-féle lemezek, mint a korabeli akusztikusan fölvett gramofonlemezek, viszont drágábbak voltak, mint más gyártók termékei, és nem voltak kompatibilisak velük – végül Edison rendszere megbukott a piacon. A bukáshoz hozzájárult Edison zenei ízlésficama.

Mélyírással készült az alábbi hangos képeslap is, a múlt század elején. Vajon mi szólhatott rajta?

A mélyírású lemezek hanganyagának restaurálása a 21. században igen fontos feladattá vált. Ha rákeresel a gugliban, számos honlapon találhatsz Diamond Disc és Pathé felvételeket.

Az akusztikus gramofonlemezek történetének kezdetén csak a lemez egyik oldalán volt hanganyag. Az első cég, amelyik mindkét oldalra barázdát préselt, az Odeon volt, 1905-ben. Ezzel duplájára nőtt a játékidő, újabb pofont adva a fonográfnak.

Az akusztikusan fölvett gramofonlemezek igazi hangulata akkor érzékelhető – bár ez a hangminőség rovására megy –, ha olyan gramofonon hallgatod őket, amelyek 100-110 évvel ezelőtt készültek. Nekem és a páromnak a mai napig különleges élmény emlékét jelenti a – sajnos már csak néhai – kollégám lakásán töltött néhány óra. Több tízezer gramofonlemezt őrzött a pénztelenség okán fűtetlen és eléggé lepusztult kéróban Kiss Gábor Zoltán. A politikai nézeteivel sosem értettem egyet, gyakorta üvöltöztünk is egymással a Magyar Rádióban, ameddig csaknem ugyanazon a napon mindkettőnket ki nem rúgtak, de gramofongyűjteménye – amit aztán pillanatok alatt széthordtak – egészen különleges volt. A Rádió- és Televízió Újság fotósaként pedig maradandót alkotott. KGZ, vagy a gúnynevén, amire amúgy büszke volt, KGB, 58 esztendősen, kardiogén sokkban hunyt el 2017. január 5-én.