Ez a folyamat a lemezvágással kezdődik. Az analóg hanglemez vágása nemcsak technikai, hanem művészi tevékenység is. Ez utóbbit azért hangsúlyozom, mert lehet akármilyen jó a nóta, lehet kiváló a muzsikusok játéka, lehet szuper az analóg hanglemez fénykorában analóg magnón rögzített hangfelvétel – az, hogy mi fog szólni a hanglemezről, elsősorban a vágómérnökön múlik. Az ő tevékenységét napjainkban masteringnek nevezik, mert szeretünk külföldiül beszélni. Ám amikor néhány évtizeddel ezelőtt megismerkedtem Mocsáry Gáborral – már eddig is többször hivatkoztam a szaktudására –, még leginkább az anyanyelvünket használtuk.

Mocsáry Gáborról többek között a következők olvashatók a Wikipédián:

„1975-1984: Az MHV (Magyar Hanglemezgyártó Vállalat) vágó-, hangmérnöke, stúdió utómunkálati csoportvezető. Honosítja és kidolgozza a komputer ellenőrzésű (Neumann VMS-70) majd a komputer vezérlésű (Neumann VMS-80) hanglemezvágási technológiákat. Elkészíti az első KGST és magyar Maxi-Singli, nagy sebesség-amplitúdóval vágott, valamint az első direkt vágott és az első félsebességgel vágott hanglemezeket; ezek technológiáját kidolgozva bevezeti a tömeggyártásukat. Részt vesz a Neumann-Teldec DMM technológia fejlesztő csoportjában, az üveg alapú lakklemezek fejlesztésében (Pyral), és először a világon alkalmazza a lakkvágás és a galvanoplasztikai eljárások elektronmikroszkópos ellenőrzését. Fejlesztéseket és újításokat vezet be a kompakt kazetta sokszorosításnál alkalmazott mesterszalagoknál, kidolgozza a soksávos popzenei felvételeknél alkalmazott különleges MS technikát, az így készült felvételével elsőként juttat be magyar popzenekart a MIDEM döntőbe. Nemzetközi tendereken pályáztatott tesztlemezeivel számos nagy értékű bérmunkát hoz Magyarországra. Részt vesz a CBS zenei archívumának többéves fémmatricákra mentésében, eközben számos újítást vezet be az archív felvételek konzerválása területén. Együttműködik a világ több nagy hanglemezgyárával, stúdiójával. Részt vesz a digitális technika és a CD hazai fejlesztésében, elkészíti az első Digital Mastering-et, kidolgozza a hibrid lemezek vágási technológiáját.”

A Wikipédiából természetesen nem derülhet ki, hogy segítőkész, sokoldalú, mind műszakilag, mind zeneileg művelt, következetes és sajátos humorú ember Mocsáry Gábor, ráadásul az álláspontját szókimondóan, határozottan képviselő valaki, akit éppen emiatt rúgtak ki nagyon gyalázatos módon annak idején a lemezgyárból. Szakújságíróként rengeteg cikke és tucatnyi könyve jelent meg. Jómagam még nem ismertem őt, amikor az Ezermester című folyóiratban részletes leírását olvastam egy ún. basszreflex hangdoboz megépítéséről. A doboz olcsó, szélessávú, persze nem Hi-Fi Videoton hangszórót tartalmazott, és amikor megépítettem két ládát, elhűltem, hogy mekkora basszus is ki tud jönni egy közönséges rádiókészülékből.

Mocsáry cikkeiben és könyveiben meg lehetett bízni, ő ugyanis valóban mindent el is készített és kipróbált, amiről írt – ez a hasonló publikációkban nem mindig van így. Aztán személyesen is találkoztunk a lemezgyár vágószobájában, és amit a lemezvágás technikájáról és művészetéről tudok, azt jórészt tőle tudom. Ezt a tudást gyarapítottam néhány hónappal ezelőtt, amikor sok-sok év után – ugyanis egy, a hangtechnikusképzéssel kapcsolatos szakmai vitán válogatott nem szakmai kifejezésekkel jól leanyázva-leugatva egymást, „örökre” összevesztünk – ismét jóízűt beszélgettünk egymással. Most is felhasználtam az egykori Hi-Fi Magazinban megjelent, „Jóvágású hanglemezek” című írását.

A lemezvágás látszólag egyszerű művelet. Ha nem ún. közvetlen vágásról van szó, tehát van magnófelvétel, akkor a vágás megkezdéséhez csak el kell indítani a magnót és a vágógépet, a vágás befejezéséhez meg csak le kell állítani mindkettőt. Gondolhatod, hogy ez nem így van. Az analóg hanglemeznek és lemezjátszásnak ugyanis van néhány olyan tulajdonsága, korlátja, ami miatt a magnóról jövő jelbe a vágás megkezdése előtt gyakran bele kell nyúlni. Az egyik ilyen korlát a játékidő. Minél hosszabb játékidőt akarunk, annál kisebb amplitúdóval, illetve annál kisebb sebességgel vágható a lemez. Emlékezz vissza! A vágási sebesség nem a lemez percenkénti fordulatszáma, hanem a vágótű, illetve a lejátszótű vízszintes irányú ficánkolásának gyorsasága (lásd a sorozat 376. részét). De nemcsak a játékidő korlátozza ezeket a paramétereket, hanem az a kereskedelmi és „emberbaráti” szempont, hogy a legócskább lemezjátszóval is le lehessen játszani a lemezt, ne ugorjon ki a tű a barázdából. Rengeteg lemezt vontak vissza világszerte, mert a kristályhangszedők és más nyomoroncok nem voltak képesek megbirkózni a feladattal – és ez alól az Magyar Hanglemezgyártó Vállalat sem volt kivétel, sőt. A magnót nem zavarja, ha a sztereó felvétel két csatornájában ellenfázisú vagy közel ellenfázisú jel van, a hanglemezt azonban nagyon is. Emiatt elképzelhető például, hogy a soksávos magnófelvétel sztereóba történő keverését meg kell ismételni, esetleg úgy, hogy egyes sávokat kivesznek. Ez utóbbi hazánkban kiváltképp indokolt vagy indokolt lett volna, ugyanis a muzsikusok ún. sávpénzt kaptak. Ez azt jelentette, hogy annyiszor többszöröződött az egyébként nem eget verően magas honoráriumuk, ahány sávra készült velük felvétel. Emiatt aztán gyakran tök felesleges szólamokat játszottak föl.

Lassanként egyedül maradok azzal a rögeszmémmel, hogy az volna a jó, ha egy produkció hangmérnöki feladatait az első pillanattól a végtermékig egyetlen személy látná el, vagy legalábbis irányítaná. Ez napjainkban egyre kevésbé lehetséges, mert egyre több részfolyamatra bomlik a hangcsinálás. Más-más ember mikrofonoz, készíti a soksávos felvételt, effektez, kever, stb. Ha pl. megnézed egy 21. századi film vége-főcímét, csak a hanggal foglalkozók száma több tucat. És a végeredmény gyakorta siralmas, miközben a filmhang műszaki paraméterei jelentősen javultak az elmúlt évtizedekben. A hanglemez vágására visszatérve, az alábbi videó szerint is az a legszerencsésebb, ha a vágómérnök szorosan együttműködhetne a többi alkotóval, muzsikussal.

Nem állom meg, hogy ezzel kapcsolatban ne idézzem Martin Fouquét, a kb. 50 évvel ezelőtti berlini hangmérnöki képzés professzorát: „A zenei műfajtól és stílustól függetlenül minden zenei produkcióban nagyfokú empátia és zenei hozzáértés követelhető a hangmérnöki csapattól a technikai lehetőségek észszerű kihasználása érdekében. Csak akkor lépik túl a megengedett határt, ha a technikai eszközök önálló életet élnek, és fennáll annak a veszélye, hogy ez az általános művészi koncepció ellen hat. Mindaddig azonban, amíg az elektroakusztikus hatások olyan eredményekhez vezetnek, amelyek elsősorban a művész interpretációs szándékára irányulnak, és a hallgató számára intenzív, sui generis (egyedi) hangélményt kínálnak a legátfogóbb "természetesség illúziójával", a hangmérnök terve művészi, a hangmérnök részt vesz a teljes folyamatban, és kreatívan alkalmazza a technikát.”

Noha az analóg magnók nem a tranziens átvitel jóságáról voltak híresek, egy-egy nagyon gyors jelváltozás következménye az lehet, hogy az egyik barázdamenet belefut a másikba. Ezt túlvágásnak hívják, amit mindenképpen el kell kerülni.

Ha már a magnó szóba került, az analóg mágneses hangrögzítés jellegzetessége, hogy az optimális jel-zaj viszony és kis torzítás érdekében frekvencia korrekciókat használnak (lásd a sorozat 337. részét). A lejátszási korrekciók lényegében annál többet csillapítanak a jelen, minél nagyobb a frekvenciájuk, csak a szalagsebességtől és a szabványtól függ, milyen frekvencia fölött (és esetleg alatt) hagyják abba a vágást.

A modern hanglemezek esztergálása a RIAA korrekció szerint történik, amely magas emelés és mély vágás (lásd a sorozat 379. részét).

Vajon miért nem vonták össze a vágáshoz használt magnó lejátszási és a vágógép karakterisztikáját, hiszen egy ilyen összetett szűrő kisebb zajt és kevesebb impulzus torzítást jelenthetett volna. Annál is inkább logikus lett volna az összevont korrekció, mert a vágógép előtti magnó amúgy is speciális a változó előtolás megvalósítása érdekében (lásd a sorozat 380. részét).

Mocsáry szerint kár, hogy 40 évvel ezelőtt nem szabadalmaztattam az ötletet, mert ha működőképes lenne, milliárdos lehetnék. Mondjuk, szólhatott volna nekem 40 évvel ezelőtt… Digitális jelforrás esetén, vagyis hibrid lemez készítésekor persze nincs mit összevonni; a változó előtolás vezérlését ilyenkor elektronikus késleltetővel oldják meg. Ennél általánosabb az a kérdés, hogy a magnófelvételt, vagyis a mesterszalagot miért nem úgy készítették a hangmérnökök, hogy figyelembe vették a lemezgyártás, a hanglemez és a lemezjátszás sajátosságait, vagyis miért nem olyan hangsugárzó rendszeren hallgatták a munkájukat, amelynek végerősítőjét egy rendszer-szimulátor hajtja meg? Elvileg ennek nem lett volna akadálya, csak nagyon jól kellett volna meghatározni azokat az eszközöket, amelyeket referenciának tekintenek. Voltak ehhez hasonló próbálkozások, Pl. a Decca Royal Sound Stereo lemezeit úgy vágták, hogy egy adott hangszedő fogyatékosságait igyekeztek kompenzálni. Ezek a lemezek azzal a típusú hangszedővel lejátszva állítólag nagyon babán muzsikáltak, más hangszedőkkel pedig pocsékul.

Sajnos, éppen a Rolling Stones felvételek olyan katasztrofálisan minősíthetetlenek, hogy ezeken semmilyen utólagos mesterkedés nem segített. Az RCA Dynagroove nevű eljárása szintén alkalmazott hasonló trükköt, ám abban további módosításokat is bevezettek, pl. frekvenciafüggő automatikus kompresszálást, hogy a lemezek hangzása csillogóbb legyen. Ahogy a hangszedők minősége javult, a Dynagroove-t hanyagolták. Azonban már igen korán, 1963-ban ezt írta az eljárásról a The Stereophile magazin alapítója, J. Gordon Holt:

„A komoly hallgató, aki zenét hallgat, ahelyett hogy a társalgásaihoz kellemes háttérként használná, a lemeziparban egy senki. Reméljük, hogy a Dynagroove-ot elhagyják, és minél előbb, annál jobb.” JGH nekiment a konkurens folyóiratoknak is: „Szóval miért tűnik úgy, hogy a The Stereophile egyedül áll szemben a Dynagroove-val? Elnézést kérhetünk a kiadványok szerkesztőitől, hogy hallgatnak a Dynagroove-ról, az RCA Victor ugyanis hozzájárul a fizetésükhöz. De mi a helyzet a lemezkritikusokkal, akik nagyjából szabadon azt mondhatnak, amit akarnak? Úgy gondoljuk, tudjuk a választ, mert éppen ezért éreztük kötelességünknek, hogy lemezkritikákat készítsünk a The Stereophile-ban. A lemezkritikusok ismerhetik a zenét, de a legtöbben nem ismerik a hangot. Közülük sokan áruházi tucattermékeken hallgatják a lemezeket. A kritikust alapvetően nem érdekli a hang, ezért általában megengedi, hogy egy helyi "szakértő" válassza ki és telepítse az otthoni rendszerét. Elfelejti a berendezéseit egészen addig, amíg egy kiégett cső vagy más alkatrész javítást tesz szükségessé. Mivel a foglalkozását általában nem fizetik túl jól, továbbá a műszaki dolgok iránti érdektelensége miatt a rendszere kezdetben valószínűleg csak közepes minőségű lesz, és nem valószínű, hogy a technika állásának előrehaladtával frissíteni fogják. A másodosztályú, tipikus otthoni rendszert használó kritikus valóban igazabb hangzást hall a Dynagroove lemezekről, mint más lemezekről, hiszen a Dynagroove célja az ő berendezése. De minél inkább eltávolítjuk a rendszerből azokat a hiányosságokat, amelyeket a Dynagroove kompenzál, annál inkább halljuk magukat a kompenzációkat, ami azt az érdekes, de elbátortalanító helyzetet idézi elő, hogy minél jobb a lejátszási rendszer, annál rosszabb a hang. Természetesen fontos a végeredmény, hiszen végül is ez az, amit hallgatunk. Ha egy Dynagroove lemez hangja egy közepes lemezjátszón olyan jó vagy jobb lenne, mint egy igazán jó lemez hangja egy igazán jó rendszeren, akkor mindannyian vásárolhatnánk közepes lemezjátszót, és egy lépéssel közelebb kerülhetnénk a tökéletességhez. A tény azonban az, hogy egyetlen lemezjátszó sem tudja visszaállítani a Dynagroove hangzásban az eredeti előadás eredeti hangszínegyensúlyát, frekvenciatartományát vagy dinamikatartományát. A Dynagroove gyakorlatilag lehetetlenné teszi az eredeti zenei hangzás újrateremtését, és ha ez nem óriási visszalépés, akkor nem tudjuk, mi az. Ha a Dynagroove-val kapcsolatos érzéseink pusztán véleményen alapulnának, sokkal kevésbé lennénk hajlandók semmibe venni a dolgot. De az RCA Victor olyan mértékben meghamisítja az eredeti zenei értékeket, amilyenre még nem volt példa a mikrobarázdás felvételek történetében.”

A modernebb lemezvágógépek vezérlő egységében van olyan – szerencsére, kikapcsolható – egység, ami hasonlóan idomít, mint a Decca vagy az RCA egykori eljárása. Ezt az egységet külföldiül Tracing Simulatornak hívják, és a hangszedőtű nyomkövetési torzításait kompenzálja úgy, hogy e vélt torzításokat ellenfázisban keveri a lemezre rögzítendő jelhez. A nyomkövetési torzításnak az az oka, hogy a vágótű létrehozta barázdát lekerekített végű hangszedőtű tapizza le. (Erről is lesz még szó.)

Mocsáry egykori kísérletei szerint a Tracing Simulator valóban csökkent bizonyos torzítási paramétereket, de a hangzás fémesebbé válik. A fémes hangzás egyébként a hangtechnika egyik legrettenetesebb szubjektív jellemzője, s nem mindig hozható összefüggésbe objektív, tehát mérhető paraméterekkel. Ettől függetlenül, az általánosan elfogadott szemlélet az volt, hogy a mesterszalagon rögzített felvételnek önmagában kell nagyon jónak lennie, aztán majd a vágómérnök elpöcsöl azzal, hogy a hanglemez hangzása minél jobban megközelítse a hangszalagét. Az analóg világban csupán néhány eszköze volt ehhez a hangmérnöknek, pl. lineáris és frekvenciaszelektív limiterek és kompresszorok, hangszínszabályzók, harmonikus dúsítók (lásd a sorozat 51. részét) és olyan automatikák, mint pl. a gyorsuláslimiter, amely megakadályozhatja, hogy a lemezre ne kerülhessenek akkora gyorsulást előidéző jelek, amiket a hangszedők már nem képesek letapogatni. Gyakori, hogy a hangfelvételen túltengenek a nagyon magas, sziszegő hangok. A sziszegés csökkentésék szolgálja az „sz-telenítő”, a de-esszer (lásd a sorozat 56. részét). Olyan is van, hogy a minél hosszabb játékidő érdekében a 300 Hz-nél vagy 150 Hz-nél kisebb frekvenciájú összetevőket monósítják, arra hivatkozva, hogy ebben a tartományban amúgy sincs iránylokalizáció, az irányfelismerést majd a jelek nagyobb frekvenciájú összetevői teszik lehetővé az agyunknak. Ez hasonló eljárás, mint a digitális filék, pl. az mp3 esetén az összekapcsolt sztereó (joint stereo), igaz, ott még a magas hangokkal is disznólkodnak (lásd a sorozat 90. részét). A Neumann mélymonósító áramkörének (külföldiül Elliptischer Entzerrer, elliptical equalizer, rövidítve EE) elve faék egyszerű.

A két bejárat egy-egy ellenálláson keresztül egy tekercsre csatlakozik. A tekercs váltóáramú ellenállása, impedanciája annál kisebb, minél kisebb a jel frekvenciája: XL=2πfL. Ha a bemenő jelek egyenáramok lennének, és a tekercsnek nem lenne ohmos ellenállása is, a tekercs rövidzár lenne, tökéletesen összekapcsolná a két jelet. Így viszont csak nagyon kis ellenállást jelent a kisebb frekvenciákon, és a jelenléte csak majdnem rövidzár. Ahogy nő a frekvencia, úgy válik egyre jobban szét a két oldal. Ez az elrendezés tehát egy egyszerű szűrő, amelynek van ám hátránya is, nevezetesen az, hogy még kb. 1 kHz-en sem túl jó az elválasztás, a bal csatorna jele áthallatszik a jobb csatornába és fordítva. A tekercseket nagyon nem szeretjük, és hangsúlyozom, hogy a mélymonósításnak csak az elve ilyen egyszerű, a tényleges áramkör egyik változatának kapcsolása az alábbi ábrán látható – azért ez sem túl bonyolult.

Hozzáteszem, hogy ha a mély hangok amplitúdója az egyik csatornában jóval nagyobb, mint a másikban, akkor mélymonósítás nélkül a különbségi jel olyan nagy is lehetne, hogy a vágandó lemez lakk- vagy rézrétegének aljáig, a hordozóig menne le a vágótű (a különbségi jel függőleges mozgást idéz elő), netán még tovább is akarna, ami megengedhetetlen. Az alábbi két fotó közül az egyik azt mutatja, hogy mélymonósítás nélkül a barázda megszakadt, a másik azt, hogy a mélymonósítás megoldotta a problémát.

Ugyanakkor a mélymonósítás rontja a hangminőséget, mint majdnem minden szűrés, kompresszálás, limitálás. Gyakorlott vágómérnökök megtalálják annak a módját, hogy minél kevesebb hangherélő szerkezetet kelljen bevetni.

Ugyancsak a sorozat 380. részében említettem meg, hogy napjainkban már léteznek vágásszimulátorok, amelyek virtuális barázdát készítenek, megmutatva, hogy kb. milyen hangzása lesz a mesterlemeznek. Ilyen vágásszimulátort használnak a csehországi GZ Media vágószobáiban. E szimulátor valamelyik Neumann vágógép vezérlő ottani továbbfejlesztése és bővítése.

A műveleti sorrendet illetően most maga a vágógép következne, de ebben a részben a mesterlemeznek azt két változatát mutatom be, amit a vágógép megmunkál. Az egyik a régebbi, a lakklemez. A lakklemez a legenda szerint a Pyral francia cég találmánya; 1934-ben ezzel váltotta föl a viaszlemezt. Egy ideje erősen vitatják, hogy tényleg a Pyralé-e az elsőbbség, és hogy valójában mit talált föl, ám a Pyral és a jogutódjai már régóta nem gyártanak lakklemezt. Mint az imént olvashattad, Mocsáry Gábor a Pyrallal is együttműködött. Nekem megmutatta azokat a fotókat, amelyek elektronmikroszkóppal készültek. E felvételeken jól láthatók voltak bizonyos lakklemez hibák, és a fényképek azért is voltak szenzációsak, mert az elektronmikroszkóp elektronsugara rendesen melegíti a vizsgálandó felületet, a lakk meg olvadékony, tehát meg kellett oldani, hogy a fényképezés ideje alatt a barázda ne folyjon szét. E vizsgálatok eredményét elemezve, a Pyral homogénebb lakkfelületű, kevesebb parányi zárványt és rögöt tartalmazó, főként a leendő barázda mélyebb részein tökéletesebb lemezeket gyártott, ezáltal a lemez zaja mérséklődött.

Ha valamilyen perverz gondolat következtében vadiúj lakklemezt szeretnél vásárolni, aligha lenne választásod, hogy melyik cégtől rendelj. 2020-ig ugyanis mindössze két gyártó állított elő lakklemezt: az egyik a kaliforniai Banningben levő Apollo Masters Corporation, a másik egy kis japán faluban letelepedett Public Record Company, vagy Európában ismertebb nevén az MDC. 2020. február 6-án az addig a világ lakklemez felhasználásának kb. 80%-át gyártó Apollo Masters üzeme mindenestől leégett.

A tüzet három óra alatt oltotta el 82 tűzoltó, s ma sem tudjuk, csak sejtjük, hogy mi okozta a pusztulást. A szigorú környezetvédelmi előírások és a hatalmas költségek miatt a gyárat nem építették újjá; az Apollo Masters megmaradt honlapjának nyitóoldalán az alábbi üzenet emlékeztet a történtekre:

„KÖZLEMÉNY

Minden csodálatos vásárlónak. Nagy szomorúsággal jelentjük, hogy az Apollo Masters gyártó- és raktárhelyisége pusztító tüzet és katasztrofális károkat szenvedett. A legjobb hír az, hogy minden alkalmazottunk biztonságban van. Jelenleg bizonytalanok vagyunk a jövőnket illetően, és mérlegeljük a lehetőségeket, miközben megpróbáljuk átvészelni ezt a nehéz időszakot. Köszönjük az évek során nyújtott támogatást, valamint a bátorítást és támogatást, amit mindannyiótoktól kaptunk.”

Egyetlen lakklemez gyártó maradt hát; nagyon szép, békés környezetben, ahol tiszta a levegő.

A lakklemez hordozója kb. 1 mm vastag alumínium, esetleg üveg. Az alumínium korongot nagyon simára és tükrösre polírozzák, a felületi hullámosság mértéke legfeljebb 10-20 µm. A lemez átmérője nagyobb, mint a kereskedelmi forgalomban kapható vinillemezé, LP esetén 330-350 mm. Ennek a korongnak mindkét oldalára centrifugál öntéssel nagy tisztaságú lakkot rétegeznek 180-200 µm vastagságban. A centrifugál öntés olyan folyamat, amelynek során a forgó mozgáskor fellépő centrifugális erő segítségével a folyékony lakk egyenletesen terül el, folyamatosan hűl le, felületi egyenetlenségek, netalán idegen szemcsék bezárása, zárványok keletkezése nélkül. A szárítás egyébként olyan pormentes helyiségben történik, amelyben pontosan beállították és folyamatosan ellenőrzik a légnyomás, a hőmérséklet és a páratartalom értékét.

A gyártók, illetve most már az egyetlen gyártó csak az egyik oldal minőségét garantálja. A minőség ellenőrzése úgy történik, hogy a teljes száradás után a lemez szélére Neumann vágógéppel egy próba barázdát vágnak, és ennek paramétereit mérik.

A lakk alapanyaga a cellulóz-nitrát, más néven nitro-cellulóz. Ez utóbbi pontatlan elnevezés. Ismét nem megyünk bele a cellulóz-nitrát lelkivilágának mélységeibe, de olyan szép szerkezeti képlete van, hogy iderakom.

A cellulóz-nitrát fokozottan tűz- és robbanásveszélyes; valószínű, hogy az Apollo Masters katasztrófáját is valamilyen biztonsági előírás megszegése okozta.

A fenti képen látható anyag nemcsak cellulóz-nitrátot, hanem adalékanyagokat is tartalmaz. A gyanták a tapadást javítják a hordozóhoz, és befolyásolják a száradási folyamatot. A pigmentek az átlátszó cellulóz-nitrátot átlátszatlanná teszik, javítják a fényvisszaverő képességét. A lágyító rugalmasabbá teszi a lakkréteget, az oldószerek pedig segítik az összetevőket egyenletesen összekeverni. A pontos összetétel természetesen titok. A jó lakkréteg elég rugalmas, lágy ahhoz, hogy a vágótű a vágógép elektronikája, vágófeje vezérlésének megfelelő barázdát véssen a mesterlemezbe, de elég kemény ahhoz, hogy a bevésett barázda a vágás utáni műveletek megkezdéséig ne változtassa meg az alakját.

Mielőtt a mesterlemez másik változatát mutatnám be, legyen szó a lakklemezes technológia egyik legnagyobb hibájáról, az elővisszhangról! Ezzel már találkozhattál a mágneses hangrögzítés problémáinál; ott azzal ismerkedhettél meg, hogy a szalag felcsévélése következtében a mágnesezett aktív réteg mágneses erővonalai átmágnesezik egymást, és a nagy amplitúdójú jelek keltette tér visszhangot idéz elő nemcsak az időben következő, hanem az előző műsoranyagban is.

Esetünkben az elővisszhang azért keletkezik, mert az időben egymás utáni akusztikus események az idő-tér transzformáció (lásd a sorozat 23. részét) után egymás mellett helyezkednek el a lemez felületén. Az elővisszhang legáltalánosabb megnyilvánulása egy hangos esemény "előérzete", amely gyengén hallható a hanglemeznek egy fordulattal (33 1/3 rpm esetén 1,8 másodperc) az erősen modulált barázdamenet előtti csendes szakaszában. Amint a barázdába jelet vág a vágótű, a barázda „megadja magát az erőszaknak”, elmozdítja az egyes menetei közötti anyagot, így a moduláció lenyomata szétterül a korongon a barázda szomszédos meneteiben. Ez most is azt jelenti, hogy nemcsak elővisszhang van, hanem utóvisszhang is, de az elővisszhang művészileg károsabb, mert előre jelez fontos történéseket, így azok érzelmi hatása csökken, és elvonja a figyelmet az éppen zajló hangeseménytől. A visszhangok ugyan már a mesterlemez készítésekor megjelennek, de ekkor még viszonylag gyengék. Kimutatták, hogy e visszhangok a későbbi műveletek során erősödnek föl.

A közvetlenül fémbe vágás – Direct Metal Mastering – technológia folyamata egyrészt nélkülözi a visszhangosodás erősödését eredményező műveleteket, másrészt már maga a 0,8 mm vastag rozsdamentes acélra rétegezett, kb. 100 μm vastag, mikrokristályos réz is keményebb, nem nyomja meg az egyik barázdamenet a másikat.

A DMM volt az utolsó közös fejlesztés a Teldec és a Neumann harminc éves együttműködése során. A korábbi Teldec-Neumann-vállalkozásokhoz hasonlóan a Neumann a Teldec licence alapján gyártotta a DMM vágógépeket. Azt gondolták, hogy a DMM-mel elkerülhetők az üres lakklemezek várható ellátási problémái, és a DMM-előnyök ki fogják szorítani a lakklemezt. A DMM- technológia lényege, hogy a vágótű nem lakk-, hanem rézrétegbe farigcsál.

A fémbe vágás lehetőségét a televíziós képlemezek fejlesztése során fedezték fel – ez akkoriban széles körben követett cél volt, és az elektromos lemezrögzítés legkorábbi napjaiban gyökerezett. Régóta tudták, hogy a lemezlakkok "ellazulnak", a szaporább frekvenciák amplitúdója csökken, a hangzás fénytelenné válik, ha a lakklemezt nem dolgozzák fel gyorsan a gyárban. A sorozat előző részében említett TED fejlesztése során a Teldec és a Telefunken felfedezte, hogy a videojelekhez szükséges sokkal nagyobb sávszélesség miatt a lakk nem használható fel a videolemezek mesterlemezeihez. Ezzel szemben a keményebb réz mesterek nem voltak hajlamosak a nagyobb frekvenciák öntörlésére. Amikor a TED megbukott a piacon, a Teldec visszamenőleg alkalmazta a TED technológiáit a hangfelvételekhez. A történet még ennél is összetettebb, ugyanis a TED az RCA SelectaVision képlemezének ötletén alapult. Erről a képlemez formátumról a sorozat előző részében már megemlékeztem a CX zajcsökkentő kapcsán, de a SelectaVision sokkal régebbi találmány, mint a CX; a CX csak utólag került bele.

Tudjuk, hogy a házasság számos megoldást kínál egy csomó olyan probléma megoldására, amelyek a házasság nélkül nem is léteznének. A DMM is új nehézségekkel ajándékozta meg az analóg hanglemezek világát, és közülük néhányat már csak azért nem sikerült napjainkig sem megoldani, mert egyrészt a Teldec és a Neumann a DMM-eljárás legbelsőbb titkait nem dokumentálta, és akik tudnának segíteni, sajnos, többségükben már nem élnek, másrészt az analóg hanglemez minden eladási rekord ellenére csak egy réteg szenvedélye. A DMM előnyeihez sorolják a lakklemezhez képest jobb tranziens átvitelt, a szinte észrevehetetlen elő- és utóvisszhangot, a kisebb felületi zajt, a jobb frekvenciaátvitelt, a hosszabb tárolhatóságot. Ugyanakkor a DMM-mel készült hanglemezeket sokan túlzottan hideg, fémes hangzásúnak vélik, amin a Teldec sokat enyhített, de ez az egyik titok, amit más gyártók nem tudhattak meg. A kevesebb technológiai lépés miatt a DMM eljárással készült vinillemez kevésbé zajos, ugyanakkor a réz rétegbe nem lehet olyan nagy amplitúdójú jelet vágni, mint a lágyabb lakkba, ezért a DMM nem olyan hangos, és a dinamika olykor kevésnek tűnik. Ez különösen a mély hangokra igaz. A DMM sztereó hangképében az irányok stabilabbak, a megszólaló muzsika analitikusabb, ám ugyancsak sokak szerint a hangkép kevésbé szerveződik egységessé. A lakklemez felülete kevésbé sima, mint a DMM-é, a lakklemez vágásakor biztonsági okokból a barázdának szélesebbnek kell lennie, mint a DMM barázdájának, vagyis DMM-en hosszabb lehet a műsoridő.