A lemeztányérnak a hajtómű szempontjából legfontosabb tulajdonsága a tehetetlensége, pontosabban a tehetetlenségi nyomatéka. A tehetetlenségről tudod, hogy az nem azonos azzal, ha egy pasinak egy idő után nem áll fel, hanem a testeknek azon tulajdonsága, miszerint ellenállnak a mozgásállapotuk megváltoztatásának. Ha a lemeztányérnak nagy a tehetetlensége, akkor hosszabb idő alatt éri el a névleges rpm-et, és a fékezés (ami lehet súrlódás, de lehet külön fék fékerejének következménye) során lassabban is áll le. A tehetetlenség mértékét a forgó mozgást végző testek esetében tehetetlenségi nyomatékkal szokták jellemezni, ha egyáltalán megadnak valamit. A tehetetlenségi nyomaték egy forgást végző testnél ugyanazt jelenti, amit egy egyenes vonalon haladó testnél a tömeg jelent. Mégpedig azt, hogy mekkora energiát tárol az adott test, adott mozgásállapotával. A tárolt energia és a tehetetlenségi nyomaték egyenesen arányos. Tegyük föl, hogy van két lemeztányérod, amelyeknek tömege ugyanakkora, de a sugara eltérő! Az „A” tányér sugara legyen nagyobb, mint „B”-é! Ha még azt is feltételezzük, hogy a tányérok anyaga homogén és vastagságuk azonos, nehezebb felgyorsítani az „A”-t, mivel tömege átlagosan távolabb van a tengelytől. Azt mondjuk, hogy „A” tehetetlenségi nyomatéka nagyobb, mint „B” tehetetlenségi nyomatéka. A tehetetlenségi nyomaték a sugárral négyzetesen nő.

A tehetetlenségi nyomaték számítása nem egyszerű, de ha azt képzeled el, hogy egyetlen pontban forog a tányér a tengelye körül, akkor a „θ”-val jelölt tehetetlenségi nyomaték értéke: θ=m*r². Ez csak azért fontos, mert ebből származik a mértékegysége is, az SI mértékrendszerben kgm², de mivel a lemeztányér sugara nem több méter, inkább kgmm²-ben számolnak. A jobb minőségű tányérok tehetetlenségi nyomatéka 50-60*103 kgmm².

Régebben, amikor még nem léteztek közvetlen hajtású lemezjátszók, azt az ellentmondást, hogy a nagy tehetetlenségi nyomatékú, nagy tömegű tányér lassan fut föl és lassan áll le (mint egy nagy lendkerék), viszont a rádióstúdiókban gyors felfutásra volna szükség, úgy oldották föl, hogy kettős tányért használtak a lemezjátszóban. Ezt a megoldást elsőként Wilhelm Franz, a német EMT alapítója alkalmazta saját találmányaként.

A találmány lényege, hogy van egy nehéz, állandóan forgó, 44 cm átmérőjű fém tányér, és azon egy filcbetétes könnyű plexi tányér. A felső tányért elektromágneses fék nem engedi forogni, de ha a féket kioldják akár a lemezjátszónál, akár távvezérelve a keverőasztalról, a plexi tányér a lemezzel együtt 500 ms alatt felfut.

A lemezjátszó automatikája csak akkor kapcsolja a jelet a kimenetre, ha a sebesség elérte a 33 1/3, 45 vagy 78 rpm-et. A tányér átmérője egyébként azért ilyen nagy, hogy az acetát ET-ket (lásd a sorozat 374. részét) is le lehessen játszani vele. Ha a lemezjátszót nagyon pontos sebességen kellett használni, akkor a plexi tányért üvegre cserélték. Ekkor a gyorsindítási lehetőség megszűnt, viszont korrekt méréseket végezhettek a készülékkel. Az első változat az EMT 927 típusjelű volt. Ezt a kb. 40 kg-os monstrumot 1951-től gyártották, és csaknem az összes európai közszolgálati rádióban és tv-ben használták.

Az alapmodellt működőképes állapotban erősítők és egyéb kiegészítők nélkül jelenleg úgy 30-40 ezer dollárért mérik az ócskapiacon.

Egykor a legolcsóbb lemeztányérok vékony fémből, napjainkban műanyagból készülnek. Kicsi a súlyúk, gyorsan fölpörögnek, de nyafiznak és rumplit is okoznak rendesen. Műanyag fröccsöntő szerszámmal sok és gagyi tányért lehet gyártani. A műanyag tányérok hátránya az is, hogy hajlamosak a sztatikus feltöltődésre. Nyilván tudod, mi az a sztatikus, pontosabban, elektrosztatikus feltöltődés, ezért röviden csak annyit, hogy elektrosztatikus feltöltődés akkor alakul ki, amikor külső erő hatására elektronok szakadnak ki az atomból és így az atomnak protonból többlete lesz, proton pozitív töltéssel. Az elektronok "hozzátapadnak" egy fogadó atomhoz, amelynek ebből adódóan elektron többlete lesz, negatív töltéssel. A leggyakoribb kiváltó okok közé tartozik a súrlódás, a nyomás, az elszakadás vagy a hőmérséklet változása. Nemcsak a műanyag lemeztányér, hanem a hanglemez is feltöltődhet elektrosztatikusan, s ha emlékszel rá, ennek csökkentése érdekében kevernek kormot a vinilitbe.

Ha a tányér anyaga acéllemez, akkor ezt mélyhúzással vagy több rész összeszegecselésével alakítják a kívánt formára. Egyes mágneses rendszerű hangszedők és a vaslemez tányér között kisebb-nagyobb vonzás léphet fel, ami a hangszedő követési képességét és torzítását befolyásolhatja. Ha a vaslemez a hanglemeznél kisebb átmérőjű, ami eleve vacak lemezjátszóra utal, e változás a lejátszás közben következik be. A komolyabb otthoni lemezjátszók hagyományos, 1-4 kg tömegű tányérja alumínium- vagy cinkötvözetekből van, ezek az anyagok diamágnesesek, nem hatnak a hangszedőkre. A cinknek nagy a fajlagos tömege (7,14 g/cm³), ami a tányér tömegének, így a tehetetlenségi nyomatékának a növelése érdekében kedvező. A cinktányért közvetlenül az olvadt állapotú fémből gépi présöntéssel gyártják. Az öntvény peremét esztergálják, majd átlátszó lakk beégetésével színezik, védik. Az ilyen tányér mérettartó és korrózióálló. Végül a tányért dinamikus egyensúlyozó gépen forgatva gondosan kiegyensúlyozzák. Ennek nyoma a tányér belső peremén kb. 10 mm átmérőjű és 2-3 mm között változó mélységű zsákfuratok formájában látható.

A modern lemezjátszók tányérját legtöbbször akrilból vagy ismertebb nevén plexiből készítik. Próbálkoznak üveggel is, de ha az üveget megütöd, csengő-bongó hangja van, amit majd csillapítani kell. Az üveg sűrűsége 2,6-3,4 g/cm³, tehát viszonylag nagy tehetetlenségi nyomatékú tányér készíthető belőle. Homokfúvott üveg tányérja van pl. Pro-ject T1 lemezjátszónak. A homokfúvás során az üveg felületét magasnyomású levegő segítségével, kvarchomokkal szórják, amelynek eredményeként az üveg mattá válik.

A gyártó szerint a tányérnak 0 Hz-en van a rezonanciája, vagyis nincs neki. Ezt annyira vedd komolyan, mint az örökmozgót!

A plexi nem drága, s ha már másodszor is szóba került, sőt, még fog is, vegyészkedünk ismét egy kicsit! Ezt az anyagot a kémikusok polimetil-metakrilátnak, PMMA-nak hívják. Átlátszó műanyag, a metakrilsav metil-észterének polimerje.

Hőre lágyuló, könnyen megmunkálható; szilánkmentesen törik. Sűrűsége 1,19 g/cm³, így a plexi sűrűsége kb. fele az üvegének, viszont az üveggel szemben hajlékony. Egy csomó vegyszernek ellenáll, tartós, viszont könnyen karcolódik és homályosodik. Ha a plexitányért megütöd, tompa hangot hallasz; a plexi akusztikusan halott. A következő videóból nem nagyon derül ki a fémtányér és a plexitányér közötti különbség, talán az vehető észre, hogy a plexi esetében kicsit stabilabb a hangkép.

Plexiből készült a Roksan cég Radius 7 tipusú futóművének a tányérja. Jelzem, ez az olcsóbb típus, úgy 700-800 ezer forintért mérik hangkar és hangszedő nélkül, a drágábbikat, a Xerxest 1,3-1,5 milláért.

A tányér tömege 2 kg.

Egyes csúcsminőségű lemezjátszók tányérját polikarbonátból készítik. A polikarbonát szívós, amorf, átlátszó, hőre lágyuló polimer. Szerves funkciós csoportjai vannak, amelyeket karbonát csoportok kapcsolnak össze (–O–(C=O)–O–). Ütési szilárdsága nagy, a méreteit a belőle készült tárgy stabilan tartja. Jóval drágább, mit a plexi, de szilárdabb és szélesebb hőmérséklet tartományban (-20-140°C) használható. A fajlagos sűrűsége 1,2-1,22 g/cm³. A polikarbonátot a műanyagiparban gyakori biszfenol – (CH₃)₂C(C₆H₄OH)₂ – és foszgén polimerizációjával állítják elő. Biszfenolból évente kb. 3 millió tonnányit gyártanak; sajnos, mérgező, és sokféle módon juthat a szervezetünkbe. A foszgén vagy karbonil klorid – COCl₂ – erősen mérgező cucc. Az első világháborúban harci gázként használták.

Polikarbonát tányérja van például a Voyd, majd később az AudioNote TT3 típusú lemezjátszónak.

Ez sem olcsó játékos, 10 ezer dollár fölött mérik.

A lemeztányért gyakran lemezalátét borítja, noha a plexi és a polikarbonát tányérokra nem kell feltétlenül lemezalátétet tenni. A lemezalátét feladata kettős. Egyrészt rezgéscsillapító hatása lehet, csökkentheti a rumplit és az egyéb motorzajokat, másrészt óvja a lemezt a karcolódástól, főként fém lemeztányérokon. Minden lemezalátét színezi a hangot.

A legolcsóbb lemezalátét gumiból készül, és nagyon jó minőségű lemezjátszókhoz nem ajánlják. A rezgés-átvitel csökkentése céljából szokás a gumi felületét úgy kialakítani, hogy azon a szabványos átmérőjű lemezek csak a peremükön feküdjenek fel.

A filc lemezalátét puha, könnyen rátehető a tányérra vagy eltávolítható onnan, és sokféle színben kapható. A filc könnyebb, mint más anyagok, és jól véd az esetleges karcolások és kopások ellen. Nagyobb valószínűséggel vonzza magához a szöszöket, a port vagy a sztatikus töltéseket, mint a merevebb anyagok, és előfordulhat, hogy a filc ragaszkodik a hanglemezhez. A filc lemezalátéteket a diszkósok „csúszószőnyegként” használják, hogy kisebb legyen a súrlódás, és könnyebb legyen a lemez szkreccselése. Amikor a diszkós masszírozza a lemezt, a csúszószőnyeg lehetővé teszi, hogy az alatta lévő tányér tovább forogjon, így nem bántja a lemezjátszót.

A parafa természetes anyag. Állítólag a parafa adja a legnagyobb hangzásbeli különbséget az összes lemezalátét közül. Ez a többnyire olcsó lehetőség kiválóan alkalmas arra, hogy zökkenőmentes kapcsolatot teremtsen a lemez és a tányér között, ami rendkívül egyszerűvé teszi a lemez szétválasztását használat után. Hátránya, hogy egyes parafa lemezalátétek idővel pelyhesedni kezdhetnek, ami azt jelenti, hogy apró parafadarabok beragadhatnak a hanglemez barázdájába. Gyakran nem olyan tartós, mint egy filcalátét.

A bőr lemezalátét tartós, hosszú élettartamú, „minőségi” megjelenésű, de drága.

A szilikon lemezalátétet a legjobbak között jegyzik, legalábbis a reklámok szerint. Rezgéselnyelő képessége igen jó, továbbá antisztatikus.

A szénszálas lemezalátét ritka jószág. Ezt a fajtát szintén úgy tervezték, hogy csökkentse a sztatikus kisülés esélyét, hiszen a szén viszonylag jó vezető.

Sokkal gyakoribb a plexiből készült lemezalátét, hiszen a plexi tányérnak is kiváló.

A lemeztányéron a lemez helyzetét a központosító tengelycsonk határozza meg. Ennek szabványosított átmérője 7,2 mm. Ennél nagyobb nem, kisebb viszont 0,9 mm-rel lehet. Mivel minden forgó tengely rumplit okoz, az a jó, ha minél kevesebb forgó alkatrész van a lemezjátszóban. Azonban az egyenletes forgatás érdekében a tányért csapágyazni kell. A csapágyról azt gondolnánk, hogy nincs nagy igény vele szemben, hiszen a sebesség alacsony, s a legtöbb esetben a lemeztányér súlya csekély. A tányér alsó csapágyazása rendszerint nem okoz különösebb zajt, többnyire egyetlen golyó. Ha a tányér súlyát megnövelik, hogy a motor fordulatszám ingadozását minimálisra csökkentsék, ezek a felfogatási megoldások nyilván komolyabb kivitelt kívánnak meg, a tányér súlyának függvényében. A csapágy is súrlódik, s ez zajjal jár. A súrlódási zaj annál erősebb, minél érdesebb a tengely. A súrlódás változása miatt a forgó tengely rövid időközökre fékeződik vagy felgyorsul. Mivel a tengely keresztmetszete nem tökéletes kör, a tengely kismértékű bolygó mozgást végez, s így lökéseket okoz. Olajkenésű csapágyakban az olajfilm az egyenetlen nyomás miatt helyenként megkeményedik, majd egyre inkább keményedve, végül bereped.

A tányércsapágyak készülhetnek hagyományosan bronzból és rézből, néhány évtizede már nylon és teflon csapágyakat is használnak.

A professzionális lemezjátszók egyik különleges fajtáját találta föl Simon Yorke mérnök és formatervező művész.

A fickó idén lett nyugger; így írt erről 2023. február 4-én:

„Sajnálom srácok, de egyszerűen nem tudom ezt tovább csinálni. Elakadnak az analóg ujjaim, elfelejtettem, milyen fontos feladatokat hajtottak végre egykor, ma már egy futballstadion világítására van szükségem, hogy lássak. Gyakran kell pisilni, mielőtt a ragasztó megköt, és veszélyessé vált a fingás. Ja és: Mit mondtál? Ebben nincs dicsőség. Egy férfi számára, aki több mint negyven éven át a kezét használta készülékek építésére, de már nem képes rá, a frusztráció lehangoló.

Az analóg embert az ő fizikai meghibásodása és sikeres digitalizálásának képtelensége miatt felmentették a feladatai alól. Az általa ismert és megértett világ olyan világgá változott, amelyhez nehezen tud viszonyulni. A kreativitás nem jöhet létre empátia nélkül, az összetartozás érzése nélkül, és a kreatív hajtóerő volt az, ami megtartotta őt. Még mindig csodálják alkotásait, de nincs étvágyuk többre. A technológia az analóg embert „a múlté” tette.

Helyette a digitális férfi/nő, a technológiailag függő, ma már automatizált biológiai lény jött létre. És az analóg ember bár érti a digitális hangzás alapelveit, nem tud kapcsolódni hozzá. Valahogy úgy érzi, veleszületett biológiáját átverik. Így az analóg ember elavult és nem kívánt; nem pipálja ki az összes szükséges négyzetet, megkérdőjelez dolgokat, kételkedik a hivatalos rizsákban.

Az analóg ember készített néhány érdekes gépet – olyan gépeket, amelyek megörvendeztették más emberek elméjét, táncra késztették őket, sírva fakadtak vagy archiválták az emlékeiket –, amelyeket nem ért volna el, ha követte volna „felettesei” diktátumait és az általuk követelt szolgai megfelelést. Ezek közül a gépek közül sok még mindig működik, még mindig gazdagítja a gazdagodásra nyitottak lelkét, még mindig átírják velük az „ókorból” származó lemezeket. És egy napon egy kisfiú áhítattal és csodálkozva fogja nézni ezt a lemezjátszási folyamatot, és örökre el lesz csábítva. Legyen áldott.

Az analóg embert zavarják a digitális világ gyermekei. Főleg a fiatal nőstények, akik úgy tűnik, most képtelenek élni, ha nincs valami kütyü, amely irányítaná őket. A pixeles, nárcisztikus látszat földjén élnek, ami megfosztotta őket eredeti énjüktől. Előre beprogramozottak, és készen állnak a kész ötletek lenyelésére, elveszve az emberiség számára. Ráadásul a zenéjük is gagyi.

Az analóg ember tehát lejárt.”

Azért idéztem ezt a zsenit ilyen hosszasan, mert az ő lemezjátszójából vásárolt meg hármat az USA kongresszusi könyvtára, a világ legnagyobb hanglemez gyűjteménye. Az árát ne kérdezd, nincs annyi pénzed. Az otthoni használatra módosított változat most még csak 30 ezer angol fontért kapható, de nyilván egyre drágábbak lesznek az eddig eladott darabok. A Simon Yorke Designs S7 Precision Analogue Disc Transcription System az angliai Durham megyében készült.

A lemeztányér „finoman kiegyensúlyozott lendkerék”, 30 mm-es lemezből mikrométer pontossággal megmunkálva, nem mágneses rozsdamentes acélból. A tömege meghaladja a 11 kg-ot, és Yorke szerint a tárolt kinetikus energia „garantálja a sebesség abszolút stabilitását fantáziadús elektronika igénybevétele nélkül”. A lemezalátét parafa-plexi kombináció. A tányér csapágya dupla golyós rendszer, amelynek egyik golyója a ház alján ül, a másik pedig a csapágytengely alján lévő mélyedésben. A két karbon/króm golyó (űrhajózási alkalmazásokból származó) pont-pont érintkezése azt jelenti, hogy kopás esetén a rendszer „új” állapotba hozása két viszonylag olcsó golyó cseréjéből áll, amelyek a teljes terhelést viselik. Yorke azonban azt állítja, hogy a kopás nem valószínű; úgy gondolja, hogy a csapágynak 50 évig ki kell bírnia folyamatos használat mellett, amíg a kenését nem hanyagolják el.

A hanglemez a tányéron nem mindig fekszik stabilan, ezért sokan azt ajánlják, hogy lemezleszorítót is használjunk a lejátszáshoz.

A lemezleszorító biztosítja a lemez és a tányér stabil kapcsolatát, csökkenti a zavaró rezonanciákat, segíti a megvetemedett lemezek lejátszását, s ha az alsó felülete filc, óvja a lemezcímkét. Aztán vagy módosítja a hangzást. Vagy nem. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy a lemezjátszó kialakítása elbírja a lemezleszorító súlyát, és nem borul-e föl a hajtómű mechanikai egyensúlya.