A hangkar a papuccsal más néven fejhéjjal, külföldiül headshell-lel, röviden shell-lel kezdődik vagy végződik, attól függ, hogy honnan nézzük.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szépséges királylány. A lány új cipőt szeretett volna, ezért magához rendelte a vargát. Azonban ahelyett, hogy a varga öreg és csúf lett volna, fiatal, szemrevaló és viszonylag okos legény volt.

A két fiatal azonnal egymásba szeretett. A varga szegény volt, a király viszont tehetős férjet szánt a lányának. A királylány szépsége hervadni kezdett a bánattól.

Ám a csávó kigondolta a megoldást. Kérte a csajt, hogy mondja meg az apjának, hogy ahhoz megy férjhez, aki a lépései köré ezerszínű virágmezőt varázsol. A király tehát pályázatot hirdetett, s egy napon rengeteg kérő lepte el a palotát a projektjével. Volt, aki a királylány léptei köré virágot festett a padlóra, volt, aki különleges virágszirmokat szórt a lábai köré, de egyik kérő sem teljesítette a királylány óhaját. Már minden herceg s lovag sorra került, csak egy kérő várakozott a palotában, a varga. A király nem értette, hogy egy ilyen ágról szakadt mit is kereshet a nemes emberek társaságában, ám a királylány addig-addig unszolta az édesapját, hogy tegyék őt is próbára, amíg elérte a célját. Több se kellett a vargának! Maga elé emelte a ládikáját, s mikor kinyitotta annak fedelét, elállt a királylány s nemkülönben a király lélegzete. A ládikában ezer színnel (nincs dokumentálva, hogy infravörössel és ultraibolyával is) hímzett, csillagos, bojtos, virágmezős, piros topán volt, s amikor a királylány fölpróbálta a pontosan a méretére varrott cipőt, még ragyogóbb lett a szépsége. Megkapta hát a varga a királylány lábát meg a kezét is, és vele a birodalom fele királyságát. Boldogan éltek, amíg a papucs jótállási ideje le nem járt.

A hangkarok papucsának nincs ilyen szép és minden bizonnyal igaz története, mint a hungarikumok közé választott szegedi papucsnak, sőt, az olcsóbb lemezjátszók papucsát nem is mindig lehet leszedni a karról, hiszen nem külön alkatrész.

Sokáig még akkor sem lehetett leválasztani a papucsot a kar többi részéről, amikor az már az önálló alkatrész jeleit mutatta. Szép példája ennek az 1972-ben gyártott SME 3009 MKII. egyik változata.

A rögzített papucs előnye, hogy a legjobb, legstabilabb kapcsolatot teremti meg a hangkar többi részeivel, ideértve az elektromos vezetékeket is. A hátránya viszont, hogy nem teszi lehetővé a hangszedő gyors cseréjét azonos típusra, amire rádióstúdiókban vagy diszkókban szükség lehet, hiszen meghibásodás esetén gyorsan kell intézkedni. Ugyancsak több, cserélhető papucsra van szükséged akkor, ha nemcsak mikrobarázdás, hanem normál gramofonlemezt is ugyanazzal a lemezjátszóval akarsz lejátszani. Ebben az esetben azonban nem is olyan egyszerű a csere, mert a kétféle hangszedőhöz, tűhöz más-más optimális beállítások tartoznak, és ezek értékeit föl kell jegyezned, hogy visszacseréléskor ismét be tudd állítani őket. Az audiofil lemezjátszók papucsa általában nem vehető le, sőt, olykor úgy alakítják ki a hangkar és a hangszedő kapcsolatát, hogy nincs is papucs. A sorozatban már többször emlegetett Jurecz László Miklós barátom végiggondolta, hogy mit is kell elszenvednie a hangszedő kijáratán kicsurgó jelnek, ha a papucs levehető. Ennek alapján készítettem el az alábbi ábrát.

Hány különböző anyag dicstelen orgiája ez? Mennyi érintkezési hibalehetőség? S ha igazán perverzek akarunk lenni, akkor még nagyobb szadizmussal boncolgathatunk, hiszen minden csatlakozás – dugó-hüvely aktus – részletezhető még: drót-forrasztás-belső aranyozás-réz-külső aranyozás, illetve belső aranyozás-réz-külső aranyozás-forrasztás-drót. Mivel viszont a kényelmes csere egyre fontosabbá vált, számos cég kezdett gyorsan cserélhető papucsokat gyártani. Ezek – pl. a Thorens, az Onkyo vagy a Denon – papucsai nem voltak egymással fölcserélhetők, főként a saját lemezjátszóik karjaihoz voltak csatlakoztathatók, viszont szabadalom védte őket.

Az angliai SME már 1958-ban gyártotta annak a papucsnak az elődjét, amely később iparági „szabvánnyá” vált.

1972-ben megjelent az SME 3009 Mk II. másik változata is, immár a végleges, H4 jelű papuccsal. A H a fejre (head) utal, a 4-es szám pedig azt jelzi, hogy a papucsnak négy „ujja”, csatlakozója van.

A következő képen a H4 papucs popsiját láthatod.

Ez meg a kar csatlakozó aljzata.

Az alábbi fotó azt bizonyítja, hogy számos cég számára lett vonzó az SME H4; legalábbis ami a kijáratot illeti. A jobboldali papucson nem látszik a felirat; ő egy Technics példány.

H4 csatlakozója van az Ortofon többször említett Concorde diszkós sorozatának, de a papucs más formájú, elkeskenyedő, kevésbé takarja el a tűt, s így pontosabban lehet beállni a barázda bármelyik pontjára.

De azért nem mindenki volt boldog. Az EMT például sokáig ellenállt. Hogyan is vette volna ki magát, ha egy echte német cég egyből becsicskul egy britnek?

Az SME H4 bajonettzáras. A bajonettzár ún. csőkötés, két elem stabil csatlakoztatására használják.

A következő videóban ugyan nem hangkar papucsról van szó, de jól mutatja a bajonettzár működését.

Az SME H4 papucs közismertebb neve félcollos papucs, ugyanis a hangszedőnek a papucsba szerelésére való két lyuk ½”-ra, 12,7 mm-re van egymástól. A két lyuk nem kerek, hanem ovális, hogy a hangszedő helyzetét be lehessen állítani. A csatlakozón kívül a többi méret bizonyos határok között a gyártóra van bízva, miként ezt az Ortofon adatlapja is mutatja.

A fenti animáció sorra vette a táblázat szerinti papucsokat, amelyeknek ára bizony, nagyon különböző.

Jóval olcsóbb papucsokat is vásárolhatsz, például ezt:

Az árak ekkora szórásának természetesen oka van; minden papucs másképp „szól”. A hangzásbeli különbségek oka pedig az, hogy a papucs része annak a rezgő rendszernek, amelyet a hangszedő, a papucs és a hangkar további elemei alkotnak. Az ideális papuccsal ellentétben a valódi papucsot úgy képzelheted el, hogy az ideális papucsba egy rugót teszel. Ennek a rugónak természetesen van saját rezonanciafrekvenciája.

De várj csak! Még szemléletesebb, ha azt képzeled el, hogy a lemezjátszó papucsa egy kalimba!

A kalimba vagy mbira, magyarul hüvelykzongora vagy ujjzongora afrikai eredetű idiofon hangszer (lásd a sorozat 164. részét), s ezen belül a lamellofonok családjába tartozik. A lamellofonok egy vagy több vékony rezgő lemezzel, úgynevezett lamellával vagy nyelvvel adnak hangot, amelyeknek egyik vége rögzített, a másik vége szabad. Amikor a zenész az ujjával vagy a körmével lenyomja szabad véget, majd hagyja, hogy az ujj lecsússzon, a kiengedett lamella rezeg.

A papucs esetében a rögzített vég a hangkar, a szabad vég ujja a hangszedő tűjén játszó barázda, ahonnan az energia a tűn, a tűszáron és a felfüggesztésen keresztül áramlik a papucsba, s onnan a hangkar további részeibe. Az egyik végén rögzített lemez alap rezonanciafrekvenciája és annak harmonikusai könnyen kiszámolhatók az un. Olson képlettel.

A számításhoz ismerni kell az anyag rugalmassági tényezőjét és sűrűségét, de most nem fogunk számolgatni, inkább csak a tapasztalatokat veszem sorra. A legáltalánosabb megállapítás az, hogy a papucs anyagának rugalmassági tényezője legalább százszorosa legyen, mint a felfüggesztés elasztomerének rugalmassága.

A papucsok túlnyomó többsége alumíniumból készül. Az alumínium jó megjelenéséről, könnyű gyártásáról és mechanikai szilárdságáról ismert. Sűrűsége 2 700 kg/m³, a rugalmassági tényezője 69 GPa. Az olcsóbb kategóriájú papucsok általában fröccsöntöttek vagy kovácsoltak. Ilyen pl. az Omnitronic 35 eurós papucsa, amellyel kétféle tűerő is beállítható.

A magnézium könnyebb, mint az alumínium, a sűrűsége 1700 kg/m³. Viszont lágyabb, 45 GPa a rugalmassági tényezője. A magnéziumból öntött alkatrészek falai vékonyabbak és a papucsok szűkebb méret-eltérésekkel gyárthatók. Ám az alumínium nem igényel annyi utómunkát, mint a magnézium és a kovácsolt alumínium erősebb, mint a kovácsolt magnézium. A képen látható papucs ára kb. 140 euró.

A magnézium sokkal képlékenyebbé válik, ha kis mennyiségű más fémmel, például alumíniummal ötvözik. A papucsok valójában magnézium-alumínium vagy magnézium-cink ötvözetből készülnek.

A szénszál-erősítésű polimerek (CFRP) erős és kis súlyú szálerősítésű műanyagok; rugalmassági tényezőjük igen nagy, 181 GPa. A szénszálas kompozitok sűrűsége hasonló a magnéziuméhoz; a CFRP egyesíti a magnézium sűrűségét az acél merevségével. A japán Oyaide HS-CF ára kb. 100 ezer Ft.

A kompozit anyagokat úgy állítják elő, hogy különböző, de valamilyen szempontból kellemes tulajdonságú anyagokat gyúrnak össze. Így mindegyik összetevő előnye érvényesül. Az alábbi képen a SteinMusic cég Ametrin-1 típusú, ötrétegű papucsát láthatod, amelynek középső rétege körtefából készült, ennek mindkét oldalára szénszövetet rétegeztek, a két külső réteg pedig rózsafa.

Ezt a számítógép vezérelte szerszámmal mart szendvicset gőz segítségével több napon keresztül a kívánt formára hajlítják, majd 400 C°-n 20 kilonewton erővel összegyúrják. A papucs ára kb. 400 euró.

Amikor a fát más anyagokkal keverik össze, a lehetséges anyagteljesítmény-tartomány szinte végtelenné válik. Ha merev anyagokkal kombinálják, akkor olyan kompozit gyártható, amely egyesíti a fa alacsony sűrűségét és például a CFRP merevségét. A fa egyébként önmagában is kompozit anyag, cellulózból és ligninből áll. A különböző fákból és fás szárú növényekből álló erdők a kompozit anyagok elképesztő választékát kínálják. A fa lemezjátszó papucs szép is. A fa tulajdonságai a 110 kg/m³ sűrűségű és 1,5 GPa rugalmassági tényezőjű balsafától az 1000 kg/m³ sűrűségű és 15 GPa rugalmassági tényezőjű eukaliptuszig terjednek. A tölgyre jellemző adatok: rugalmassági tényező 11 GPa, sűrűség 750 kg/m³. A következő fotón 130 eurós bambusz papucsban van a hangszedő.

Viszonylag ritka az olyan teszt, amely papucsokat mér össze. Ennek a legfőbb oka, hogy a papucsok a különböző hangkarokban egészen másként viselkednek: amelyik az egyikben jobb, az a másikban rosszabb. Egy érdekes tesztben a már említett Ortofon LH-2000 versenyzett az Audio-Technica HS 10-zel. Ez utóbbit jelenleg elég olcsón, kb. 12 ezer forintért vesztegetik, de amikor megjelent, alig került kevesebbe, mint az Ortofon.

A teszt szerint az Audio-Technica papucsa „Összességében nagyon egyenletesen és természetesen hangzik, és nincs olyan terület, ahol ne teljesítene jól. Amíg le nem cserélik az Ortofon LH 2000-re. Az Ortofon stabilabb és hangosabb, meggyőzőbb a középtartományban.”

1979 végén a Technics piacra dobta az SL-10 típusjelű, teljesen automata lemezjátszót.

Az SL-10 egyik újdonsága volt az EPC-310MC mozgótekercses hangszedő, az első T4P csatlakozójú bigyó.

A T4P előnye, hogy még a H4-nél is egyszerűbb a hangszedő cseréje. Csupán be kell dugni a T4P papájú jószágot a hangkar T4P mamájába, és egyetlen csavarral rögzíteni őt.

Feltéve, hogy a csavart nem ejtetted le, amilyen béna vagy. Pedig a T4P-t éppen azoknak szánták, akik olcsó vagy legfeljebb közepes árú lemezjátszókat akartak a lehető legegyszerűbben kezelni. A CD megjelenése azonban a nyolcvanas évek közepére ellehetetlenítette ezt a kategóriát, és csak mostanában éled újjá. Mindazonáltal szinte minden jelentősebb gyártó készít T4P-es hangszedőt is. Legtöbbjük tűje félgömb csiszolású vagy elliptikus. A jobbak közé tartozik a Grado Black 3P mozgómágneses átalakítóval kb. 110 euróért, de csodát ettől sem szabad várni.

A hangtechnika perverzitásai közé tartoznak a mindenből mindenbe átalakítók, hadd legyen még több hibaforrás és hangminőség rombolás! Talán olyankor van értelme, ha egy T4P-s hangszedőd túlélte a T4P-s hangkart. Többféle T4P-H4 átalakító kapható 4-8 ezer forintért, még piros színű is.

A fordítottjára – H4-T4P – nem találtam példát. Pedig milyen édi lenne egy T4P-H4-T4P-H4-T4P-H4 sorozat!