Az R-DAT előírás három olyan paramétert határozott meg, amelyet minden készüléknek felvételkor és a lejátszás során is tudnia kellett: a mintavételi frekvencia 48 kHz, a felbontás 16 bit, a hangfrekvenciás csatornák száma 2, vagyis sztereó. Ez azt jelenti, hogy az R-DAT-nak másodpercenként 48 000*16*2 = 1 536 000 bitet kellett rögzítenie vagy lejátszania. Ez azonban csak a hang, és csak akkor volna elég, ha soha nem keletkezne hiba, tehát nem volna szükség redundáns hibajavító eljárássokra (lásd a sorozat 95. részét), továbbá nem volna szükség kiegészítő metaadatok (pl. az egyes nóták kezdetét jelző információk) hozzáadására. Ezekkel együtt kb. kétmillió bit/s adatsűrűséget kellett elérni. A sorozat előző részében láthattad, hogy a DAT forgódobjára 90 fokos szögben tapad a szalag, a két fej viszont 180 fokra van egymástól. Ebből az következik, hogy a játékidő felében egyik fej sem érintkezik a szalaggal, tehát a bitsűrűséget a duplájára, 4 000 000 bit/s-ra kell növelni.

A fenti ábrán látható adatblokkok először egy digitális tárolóba kerülnek, ahonnan gyorsabban olvassák ki őket, mint ahogy belenyomták, vagyis nem lesznek szünetek. Ezt időkomprimálásnak hívják. Szintén a sorozat előző részében említettem, hogy a Sony a szalag gyors befűzésével kb. 7 másodpercre csökkentette a befűzési időt.

A kazetta a helyére süllyed, a védőajtó kinyílik, gumigörgő és a szalagvezető csapok a szalag mögé kerülnek, majd tovább mozdulnak a szalagtovábbító tengely és a fejdob irányába. Ennyi.

A későbbiekben készültek négyfejes R-DAT magnók is annak érdekében, hogy a felvétel azonnal (kis késéssel) visszahallgatható legyen, csakúgy, mint korábban a háromfejes stúdió- és igényesebb otthoni analóg magnók esetében. A parányi R-DAT-kazetta sem túl bonyolult szerkezet volt, viszont annak érdekében, hogy a szalag a portól védett legyen, zárt dobozt alkotott, amely – hasonlóan a korábbi videokazettákhoz – csak a magnóban tette lehetővé a szalaghoz való hozzáférést. Legalábbis normális használat esetén, ha nem akartál szándékosan belepiszkálni.

Ez a rajz nagy, a kazetta viszont kicsi, 73*54*10,5 mm.

A 3,81 mm széles metálszalag vastagsága 13 µm, az aktív metálpor réteg viszont csak 3 µm, s mivel a hordozó műanyag réteg átlátszó, az egész szalag is átlátszónak látnád, ha a reteszek nem akadályoznák meg a szalag kihúzását. Ebbe a kis kazettába kb. 60 méter hosszú szalag fért; erre normál sebességen 120 percnyi sztereó hanganyagot lehetett rögzíteni 48 kHz-es mintavételi frekvenciával és 16 bit felbontással. A hosszabb szalagok vékonyabbak voltak, ezekkel nem mindegyik készülék birkózott meg. A szalag normál esetben is lassan haladt, 8,15 mm/s sebességgel, de készítettek félsebességes változatot, meg dupla sebességeset is. Ez utóbbiból ráadásul kétfélét. Az egyik fajta a kétszeres sebességet arra használta, hogy a legnagyobb mintavételi frekvencia 96 kHz is lehetett. Ez volt a Pioneer D-07 és a D-05 típus. A D-07 jelent meg előbb, 1993-ban, 140 ezer jen listaáron, a D-05 egy évvel később, és 75 ezer jenért mérték. Az előbbi napjainkban kb. 380 ezer forint, a másik 204 ezer forint volna.

A dupla sebesség más esetben a felbontás növelését tette lehetővé 24 bitre. Ezt választották a Tascam DA45-HR magnóban.

Ezt a készüléket félprofi stúdiókba szánták, amit a hátlapi szimmetrikus analóg be- és kijáratok is bizonyítanak.

A 24 bites felbontást azonban csak felvételkor tudta a cucc, a belső DA átalakító ugyanis 20 bites volt, mert még nem tudtak igazi 24 bites DA átalakítót csinálni. Másolni persze lehetett 24 biten.

A 96 kHz-es Pioneernek is volt profivá masszírozott változata, a D-9601.

Ezek a készülékek kivételnek számítottak, az ócskapiacon nem is nagyon találkozni velük. Olyan R-DAT magnó nem készült, amely 96 kHz-es mintavételi frekvenciával 24 bit felbontást tudott volna; ehhez valószínűleg négyszeresére kellett volna emelni a szalagsebességet, ami negyedannyi műsoridőt jelentett volna, fokozott mechanikai igénybevétellel. Ám az élet és a technológiai korlátok csodákra képesek, létezett ugyanis még egy szalagsebesség. Ehhez emlékezz a fizikára, miszerint minél jobban föl van mágnesezve a szalag, annál nagyobb elektromos jel keletkezik a magnó fejében. De akkor is nagyobb a jel, ha a magnószalag sávjai szélesebbek, emiatt is szólnak szebben, kisebb zajjal a 2*félsávos felvételek, mint a 2*negyedsávosak. A digitális rendszerekben csak két érték van, a 0 és az 1. Nagyon nem kell vacakolni, a két érték egyikét a szalag telítésbe vezérlésével lehet rögzíteni, a torzítás nem lényeges – elvileg, és gyakorlatilag sem játszik különösebben. Ha még emlékszel rá, akkor a maradó mágnesesség mértékét koercitív erőnek hívjuk, pontosabban, ez az az érték, amivel szemben ellentétes erőt kell kifejteni, hogy a mágnesezettség megszűnjön. Ha nem emlékszel rá, akkor érdemes ismét elolvasnod a sorozat 326. részét. A ferromágneses anyagok egyik jellemzője a telítési koercitív térerősség, a koercitivitás. A Sony úgy gondolta, hogy nemcsak saját felvételre és annak lejátszására fogják használni az R-DAT magnókat, hanem gyári műsoros kazetták lejátszására is. Csakhogy a DAT-kazettákon a jeleket a nagy jelsűrűség miatt igen nagy frekvencián rögzítik, vagyis a gyorsmásolás nem lehetséges olyan módon, ahogy aza kompakt kazettáknál megoldható volt (lásd a sorozat 332. részét). Járható út volna, ha a másoló magnó kijáratára sok felvevő magnót kötnek, de ez igencsak kevéssé lenne termelékeny. Az kecsegtetőbbnek látszott, ha a felvételt tartalmazó anyaszalagot összetapasztják az üres fiúval. Ezt kontakt másolásnak hívják, s ilyenkor az anyaszalag átmágnesezi a fiút. Az eljárás csak akkor működik, ha az anya koercitivitása nagyobb, mint a fiúé, ennek következtében a magnó fejéről lejátszáskor kisebb jel jön le. Ezt úgy lehet ellensúlyozni, ha a mágneses sáv szélesebb, mint az otthoni R-DAT magnóval készített felvételé. Az R-DAT lényege, hogy kazettára a felvétel forgó fejjel történik, és a sávok ferde csíkok.

A fenti ábráról lesz még bőven szó, most csak azt képzeld el, hogy minél gyorsabban mozog a szalag a fej előtt, annál szélesebb egy-egy csík. A műsoros DAT-kazettákhoz a szalagtovábbítás sebességét 50%-kal, 12,225 mm/s-ra növelték. A magnó elektronikája érzékelte, hogy műsoros kazettáról van szó, és a szalagsebességet automatikusan átállította. Olyan nagyon azonban nem jött be ez a megoldás, kevés műsoros kazetta készült. Az elsőnek tekintett műsoros kazetta a brit poszt-punk együttes, a The Durutti Column nevéhez fűződik.

A következő a Wire együttes albuma volt.

A New Ordertől két kazetta is megjelent.

Kylie Minogue első felvételeit szintén ebben a formátumban adták ki először, 1988-ban. Egy ilyen kazi 2020-ban 456 dollár 20 centért kelt el egy aukción.

Ne hidd, hogy ez volt a legdrágább. Pl. Bob Dylan Dygnity cimű nótájának 1989-ben rögzített mesterkazettájáért 2019-ben 3 500 dollárt kértek. Ez persze nem számít műsoros kazinak.

A gyári műsoros kazetták végül hamarabb buktak el, mint maga az R-DAT rendszer. Ennek az volt az oka, hogy az R-DAT éppen a kis méretei miatt nagyon finnyás volt a fejdob és a fejek beállítására. Még az sem volt biztos, hogy egy felvételt ugyanazzal a magnóval le lehetett játszani, mint amelyikkel fölvették; egy másikkal, s főként másik típussal meg igazi lutri volt. Gyártottak néhány DAT-walkman fajtát is, amit például riporterek használtak, s gyakorta szívtak, amikor a stúdióbeli készüléken le akarták játszani a felvételt.

A magnók mechatronikai lelke a fejdob-fejegység volt.

A Sony azt javasolta, hogy ezt az egységet legalább 500 üzemóra után kalibrálják újból, 1000 óra után pedig ajánlatos cserélni. Ezt azzal indokolták, hogy a két fej nem kopik ugyanúgy, és ez jelkimaradási problémát okozhat a jelkövetés bizonytalanságai miatt. Ami pedig a jelkövetés módját illeti, nos, ez is kicsit szeplős. A VHS és Betamax képmagnók kazettáiban ugyanis a szalag szélén van egy sáv, ahová szinkronizáló jeleket vesznek föl; minden ferde csíkhoz egy-egy impulzust. Ha van a sufnidban képmagnód, egykor tapasztalhattad, hogy ha a szalag széle fodrosodni kezd, a kép is ugrabugrálással idegesít. A profi képmagnók ezt az ugrálást úgy védik ki, hogy időalap korrektor (TBC) van bennük, s ha a szinkronjel kimarad vagy gyönge, generálnak helyette másikat, sőt, a TBC folyamatosan váltja ki az eredeti sávkövető szinkronjelet. A szinkronjelet egyébként külön állófej rögzíti és játssza le. A VHS és a Betamax hibájából tanult a Philips és a Grundig, így az általuk fejlesztett Video2000 rendszer a videójelbe csempészi be a sávkövető szinkronjelet.

A Video2000 ugyan megbukott, mert a japánok kiütötték a nyeregből, de a Sonynak megtetszett a módszer, és kicsit módosítva, nehogy szabadalmat sértsen, felhasználta a Video8-ban és utódaiban. Az eljárás fő előnye ugyanis az, hogy nincs szükség allófejre. Eredetileg az R-DAT-ban is akarták használni, hiszen egy állófejnek nem lett volna helye, de kiderült, hogy baj van, ha egy régi felvétel helyére újat akarnak rögzíteni. Az R-DAT a csíkok e célból elkülönített részén rögzíti a szinkronjeleket, s ezek sűrűsége vezérli a fejdob és a szalagtovábbítás sebességét. Ezzel a módszerrel oldották meg, hogy a gép automatikusan sebességet is váltson. De ez már a kódolás része – na, az az igazi élmény.