A legtöbben úgy képzelték, hogy az R-DAT az otthoni Hi-Fi tornyok része lesz, s miként a CD-játszó egyre inkább kiebrudalta azokból az analóg lemezjátszót, az R-DAT magnók is előbb-utóbb ki fogják szorítani a kazettás deckeket, hiszen már az analóg kazettás rendszerek is a szalagosok helyére kerültek. Volt ennek az optimizmusnak alapja, hiszen a mágnesszalagos adattárolás már régóta elterjedt a számítástechnika nagygépeinek birodalmában. De míg a nagy szalagos tárak esetében az ár nem volt a legdöntőbb tényező, az otthonokban alapvető feltétel lett volna, hogy az R-DAT magnó ára is olyan gyorsan csökkenjen, ahogy a CD-játszóké. Az R-DAT magnó előnye a CD-játszóval szemben ugyanaz volt, mint a szalagos, a kazettás és cartrigde magnóé, vagyis, hogy nemcsak lejátszani, hanem fölvenni is lehetett vele. Ráadásul nem is kellett egy egész lemez anyagát rögzíteni, lehetett készíteni válogatás kazikat is, igaz, hogy CD-ről csak olyan módon, hogy a CD-játszó analóg kijáratáról veszik le a jelet, aztán újradigitalizálják. De egyrészt az így elszenvedett minőségromlás nem volt annyira tragikus a népség nagyobbik része számára, másrészt az SCMS másolásvédelem kiirtása nem sokáig jelentett problémát. Mivel a DAT-kazetta jóval kisebb volt, mint a kompakt kazetta, nem is szólva a cartridge-ről, kézenfekvőnek látszott, hogy sétálómagnók, walkmanok is lesznek, illetve az autókban is népszerűvé fog válni.

Így aztán a startvonalnál állt nemcsak az ötletgazda Sony, hanem a Matsushita (Technics, Panasonic), a Sharp, a Casio, a Hitachi, a Toshiba, a Denon, az Onkyo, a Mitsubishi, a Pioneer, a TEAC-Tascam, a Yamaha, s nem sokkal később a Fostex, az Otari, a JVC vagy a Marantz. Európai céget nem nagyon látsz köztük, noha 1991-ben még a Philipsnek is lett DAT-magnója, a DAT850, de ez ne tévesszen meg! Valójában ez a típus átcímkézett JVC XDZ-505 volt, s ennek egy változatát a Marantz is gyártotta DT-80 néven.

Jóval egyedibb a Studer D780, amelynek csak a négyfejes futóműve Panasonic RAA1001 típusú – az egyik legjobb DAT-mechanika –, a konstrukció elektronikai része már Studer tervezés. Mindent tud, amire egy profi stúdióban szükség lehet. Az 1992-től gyártott készülék AD átalakítója 1 bites delta-szigma, a DA átalakító 18 bites, 8-szoros túlmintavételezéssel. Természetesen rögzíthetett időkódot, van AES-EBU és SPDIF csatlakozója, a keverőasztalról késés nélkül indítható. 260-szeres sebességgel tudott gyorsan keresni. A listaára 8 500 NSZK márka (jelenlegi árfolyamon kb. 18 ezer euró) volt.

A legelső, kereskedelmi forgalomba is került R-DAT magnó az Aiwa Excelia XD 001 típusa volt.

A bele nagyon hasonlított a sorozat 440. részében említett Sonyhoz, aminek nem a véletlen az oka. Az Aiwa céget 1951. június 20-án alapították AIKO Denki Sangyo Co., Ltd. néven. Kezdetben mikrofonokat gyártott. A nevét 1959. március 10-én Aiwa Co. Ltd.-re (アイワ株式会社) változtatta, ami magyarul nagyjából azt jelenti, hogy „A szerelem köre”.

1969-ben a Sony megvásárolta az Aiwa részvényeinek 51%-át, 1982-re már 54,6%-os részesedéssel rendelkezett a cégben, így gyakorlatilag az történt, amit a Sony akart. 2002-ben az Aiwa teljes egészében a Sonyé lett, 2008-ban viszont a Sony megszüntette a márkát. Aztán még sokszor váltott gazdit az Aiwa, például 2020-ban alapították az Aiwa Vietnam leányzót, de most még 1987-ben vagyunk. A Sony úgy gondolhatta, hogy ha Aiwa márkaként dobja piacra az R-DAT magnóját, akkor kevesebbet kockáztat.

Az Excelia XD 001 hazánkban is vendégeskedett Budapesten, 1987. június 8-14. között az AUVIC Nemzetközi Szórakoztató Elektronikai kiállításon. Annak idején a Hi-Figyelő című rádióműsorban örömködtünk mi is, az akkoriban éppen Hi-Fi Mozaik álnéven megjelenő Hi-Fi Magazin munkatársai azonban szerencsésebbek voltak: ők kölcsön kapták a mintapéldányt néhány napra. Mielőtt tesztelték volna, Sólymos Antal, a kiadvány társszerkesztője így vélekedett: „Hangsúlyozzuk, hogy eszünk ágában sincs dicshimnuszokat zengeni róla, nem osztjuk kritikátlanul a reklámok optimizmusát - már óvatosságra tanított bennünket a hasonlóképpen, felelőtlen derűvel propagált CD-technika. De már most is meg vagyunk győződve róla, hogy a digitális magnó előbb vagy utóbb feltétlenül legyőzi az analógot. Ez csupán idő kérdése.” Akkoriban tökéletesen egyetértettem vele. A Hi-Fi Magazin mérései ugyanolyan szép eredményeket produkáltak, mint a mieink az immár Sony néven futó készülék esetén, a szubjektív tesztjeikben pedig az Aiwa ugyan nagyon jónak bizonyult, de kissé sterilnek tartották a hangját – ma már jól tudjuk, hogy ez nem véletlen, többször írtam e sorozatban én is, hogy a digitális hangtechnika elvileg sem tudhatja azt, amit az analóg felső kategóriája könnyűszerrel ível. Egy hibátlan (?) Excelia XD 001-et 3-400 euróért vesztegetnek az ócskapiacon. Az eredeti listaára kb. 2 000 dollár volt.

Akkor most szemezgessünk kicsit az egykori gazdag kínálatból!

A Casio DA1 volt az egyik első hordozható DAT-magnó. Aksi nélkül kb. akkora volt, mint 4 db, egymásra rakott normál CD-tok. Viszont mind a bejáratai, mind a kijáratai analógok voltak, 3,5 mm-es TRS csatlakozókon. Az AD-átalakítója is csak 15 bites volt, interpolálással lett 16 bites a felvétel.

A DA7 kb. 1 000 dollárért már sokkal jobb volt 1991-ben.

1987-es kiadású a Sharp RX-X100.

Lényegében az alapfunkciókat tudta 199 ezer japán jenért (ez most kb. 1 500 dollárt érne), viszont a távirányítója napelemes volt.

A Pioneer D-500 is csak alapszintű volt, de már félsebességen is tudott felvenni és lejátszani, természetesen csak 32 kHz-es mintavételi frekvenciával.

Ezt a készüléket a tesztek elég gyengének tartották. Az AD-átalakítója kétszeres, a DA-átalakítója hatszoros mintavételi frekvenciával szaporázott.

Az Onkyo Integra DT-901 már egybites DA és AD átalakítót tartalmazott. Egy hazai ócskapiacon nemrég 91 ezer forintért kínálták.

A fejlesztések kezdetben – ne feledd, az egész történet rövid időszakot ölelt át – az otthoni készülékek minőségének javítását célozták. Nemcsak az AD- és a DA-átalakítók lettek sokkal jobbak, hanem egy csomó új megoldás is született. A Sony például bevetette az SBM (Super Bit Mapping) elnevezésű csodafegyverét. Ezt egykor a CD készítéséhezhez találta ki annak érdekében, hogy a korongok szebben szóljanak a halk hangok tartományában is. A digitális hangtechnika rákfenéje – mint már többször említettem – ez a tartomány. A digitalizás során ugyanis a halk hangok vagy eltűnnek, vagy a legalsó kvantálási szinthez kerekítődnek, tehát csúnya, torz négyszögjelekké válnak, sok, az eredeti jelben nem levő felharmonikussal. Ennek enyhítésére a digitalizálás során zajt kevernek a hasznos jelhez, és ez a zajmodulált jel cserébe már kevésbé kockásodik. A zaj hozzáadását nevezik ditherezésnek, részletesebben a sorozat 26. része szól erről. A ditherezett jel zaját úgy módosítják, hogy a zaj a magasabb tartományba kerüljön. Az alábbi ábrán egy 750 Hz-es jel 48 kHz-es órajellel történt, digitalizált változatának spektrumát láthatód. A felbontás 4 bit volt, hogy a változás erőteljesebb legyen.

A következő képen hozzáadtak egy kis zajt.

Végül zajformázták. Látható, hogy a zajminimum 4 kHz körül van, ahol a legalacsonyabb a hallásküszöb, legérzékenyebb a hallórendszer.

Az SBM először 20 bit felbontással vesz mintát; a mintavételi frekvencia 44,1 kHz vagy 48 kHz lehet, aztán a legalsó négy bitet elhagyja, és az ebből a csonkolásból származó kvantálási zajt eltolja a magasabb frekvenciák tartományába, ahol a hallórendszerünk hallásküszöbe magasabban van. Hogy az SBM mennyit javít vagy esetleg éppenséggel rontja-e a hangképet, maszatol, az esetenként dönthető el. Mindenesetre napjainkban is használják a CD-gyártásban, az SBM Direct pedig a blu-ray kép élességén javít, állítólag. Az első SBM kütyü, az SBM-1 még önálló készülék volt, és riporter DAT-magnókhoz ajánlották.

Az első magnó, amibe beépítették, a DTC 2000ES volt. Japánban 1993 novemberétől volt kapható 190 ezer jenért és négyfejes fejdobbal.

Ekkor már sejthető, mi több, bizonyos volt, hogy az R-DAT nem varázsolta el az emberek lelkét, mert még mindig túl drága volt, az audiofilek szerint pedig még mindig túl vacak, és az akkor már egyre jobban terjedő írható CD meg a CD-író mindent vert. A Sony viszont még egyszer be akarta bizonyítani, hogy tud házi használatra is nagyon jót gyártani – hogy attól kezdve aztán egyre ócskábbakkal, de akkor sem elég olcsókkal rémissze meg a tesztelőket.

Noha a Sony kezdetben nem a profi felhasználókat vette célba, az R-DAT iránt a hangstúdiók világában nagyobb volt az érdeklődés, mint az otthoni felhasználóknál. Enya 1988-ban megjelent második nagylemezének, a Watermark (Vízjel) címűnek a felvételei a londoni Orinoco stúdióban készültek.

A két hónapig tartó felvételi folyamat során az alapfelvételeket két darab, egyenként 32 sávos, Mitsubishi állófejes digitális magnóval (lásd a sorozat 436. részét) készítették, a végső keverést, amelyről az analóg lemez és a CD is készült, Sony R-DAT-ra vették. Sajnos, a hangmérnök azt nem árulta el, hogy melyik típusra. Azt viszont igen, hogy szíve szerint a digitális soksávosok helyett szívesebben használt volna analógokat Dolby SR zajcsökkentővel (lásd a sorozat 354. részét), mert azoknak melegebb a hangjuk és a kompesszálásból-expandálásból származó torzításokat nagyon kedvelte.

A Sony – és persze mások is – igyekeztek betörni a professzionális vagy legalább a félprofi világba. A Sony még digitális szerkesztőt is kifejlesztett. A PCM 7000-ben két DAT-magnó is helyet kapott.

Voltak azért jóval kulturáltabb kinézetűek is; ezekbe a magnókat nem rakták be a szerkesztővel közös házba. Ezeket a változatokat – a PCM 7010, 7030, 7040, 7050-eket – rádióállomásoknak szánták felvételhez, adáslebonyolításhoz, diszkózáshoz. A magnók természetesen négyfejesek, időkódosak, csupacsodák.

Miközben a stúdiók sokasága használt R-DAT-ot, a műsoros hanghordozókat kiadók továbbra sem lelkesedtek a DAT-ért, és ez annak az évekig tartó pöcsölésnek tudható be, ami a másolásvédelem körül zajlott. A Magyar Rádióban kb. 3 000 DAT-kazettára rögzítettek műsort, s a közmunkások által végzett újradigitalizálásakor ezek 90%-át sikerült megmenteni. A Sony 1995-ben jelentette be, hogy piacra dobja az utolsó fejlesztését, a TCD-D100 DAT-walkmant. Ez se volt nagy dobás, inkább amolyan haláltusa.

Új konstrukciót már nem készített, de néhány régit még 2005-ig gyártott a cég. A Sony az idők során 47-féle típust kínált, s összesen 600 ezer darabot sikerült értékesíteni 18 év alatt. Noha a végjáték sokáig tartott, néhány cég még egy ideig nem adta föl. Közéjük tartozott a Tascam is, amelynek magnóját 1998-tól vehetted volna meg. A DA-302 típus két egyenértékű DAT-magnóból állt. Az átkozott SCMS természetesen kikapcsolható volt, sőt, inkább csak bekapcsolható, mert alaphelyzetben le volt tiltva.

Több ilyen készülék is összefűzhető, így DAT-másolda is kialakítható lett volna, annál is inkább, mert a másolás dupla sebességgel is történhetett, az egyszerre történő indítást pedig a közös távirányító tette lehetővé. De mégsem volt teljesen baba a dolog, mert a dupla sebességes másolás csak egy gépen belül volt lehetséges. A két részt hurokba is lehetett kötni. Ez azt jelenti, hogy ha az egyik részben már fogytán a szalag, a másik részben folytatódhatott a felvétel. Eközben az egyik részbe betehettél egy üres kazit, és így tovább. Noha ez a cucc stúdiócélúnak látszik, mégsem volt analóg szimmetrikus be- és kimenete. A DA-302 alig volt drágább, mint egy egyedi TASCAM DAT-magnó, 1,5 ezer akkori fontért mérték. Ma kb. a duplája volna.

A StellaDAT II. viszont minden szempontból profi magnó, sőt, nemcsak magnó, mert négycsatornás, mikrofonszintet is fogadó keverőt is tartalmazott. A StellaDAT II-ből mindössze 200 példány készült, nem is nagyon kapható az ócskapiacon. A listaára 17 ezer dollár volt 1998-ban.

Az 1955-ben, Svájcban alapított Stellavox sokáig a szintén svájci Nagra vetélytársának számított. A hordozható magnóik azonosan magas színvonalat képviseltek, de a Stellavox inkább a mozgófilmesek világában aratott. A StellaDAT I-et még az eredeti cég kezdte fejleszteni, de 1989-ben mindent leállítottak, és a Stellavox összes jogát megvette egy másik kis cég, a Sonosax. A StellaDAT II. már az ő termékük volt, és lényegesen különbözik az elődjétől. A StellaDAT II egyedisége a 4 sávos felvételi és lejátszási üzemmód, így az utómunka során egy 4 sávos DAT-felvétel lejátszásához Stelladat II szükséges. Ez egyben azt is jelenti, hogy mégis létezett olyan DAT-magnó, amellyel kvadró felvételeket is lehetett készíteni, igaz, csak 32 kHz-es mintavételi frekvenciával. Sztereót viszont akár 96 kHz-essel is. A műszaki adatok közül akkoriban kiválónak számított, hogy az időkód esetleges csúszása egy képkocka volt tíz óra alatt.

A Sony R-DAT buktájának ugyan nem a legfőbb oka volt maga a kazetta, de hozzájárult, mert az ennyire kis méretek és a kis szalagsebesség miatt számos olyan kompromisszumot kellett kötni, amit például a Video8-at és annak utódait használva nem kellett volna. A Tascam rá is jött erre, és 1993-ban dupla vagy semmi alapon megkörnyékezte a félprofi piacot a DTRS (Digital Tape Recording System) kódolású, nyolcsávos, forgófejes magnókkal. A DTRS magnók Hi8 kazettával működtek, a kazettát az első felvétel előtt pár percig tartó formázással kellett megszelidíteni. A formázás kialakította a sávrendszert a szalagon. A DTRS kódról semmilyen információt nem sikerült begyűjtenem azon kívül, hogy ugyanolyan sávkövető rendszert (ATF) használ, mint a Sony R-DAT, de az ismereteim hiánya azért szerencsés, mert a teljes kódolás biztosan bonyolultabb, mint a Sony R-DAT-é, így aztán nem tudlak fárasztani vele.

Az első modellek (DA-88, DA 38, DA-98) még csak 16 bit felbontást tudtak, 44,1 és 48 kHz mintavételi frekvenciával.

Nehogy kimaradjon ebből a buliból, a Sony benevezett a PCM 800 magnóval. A PCM 800 kódja kompatibilis volt a DTRS-sel, de nem volt teljesen ugyanaz. A listaára 5995 dollár volt.

A soksávos magnókkal szembeni egyik követelmény, hogy bármelyik sávba bármikor be lehessen lépni, illetve ki lehessen jönni onnan, s ez programozható legyen. A DTRS magnók természetesen tudták ezt. Ahogy azt is tudták, hogy 16 magnót párhuzamosan lehetett kötni, vagyis akár 128 sáv is volt egyidejűleg használható.

A Tascam DTRS az Alesis ADAT rendszer (lásd ismét a sorozat 436. részét) konkurense akart lenni. Olyan cégekkel szemben folyt a meccs, mint például a Fostex. 1995-ben a TASCAM DA-88 elnyerte a kiváló műszaki megoldásért járó Emmy-díjat.

1999-ig több, mint 60 ezer DA-88-at adtak el, ez a Tascam történetének egyik legnagyobb sikere. Azért ez érdekes, nem? Évi 10 ezer a Tascamnál hatalmas siker, évi 33-34 ezer a Sonynál óriási bukta. Akkora, hogy a Sony első ötven évéről szóló reklámkiadvány meg sem említi az R-DAT-ot. Igaz, nem akkora a bukta, mint pl. az ElCaseté (lásd a sorozat 325. részét). S ez még akkor is elgondolkodtató, ha a Tascam DTRS-ek átlagára jóval magasabb volt, mint a Sony gyártású R-DAT magnóké.

A későbbiekben egyre nagyobb tudású DTRS magnókat gyártott a Tascam. A DA-98HR-rel (HR = high resolution, nagy felbontás) és kistesójával, a DA-78HR-rel már 24 bit lehetett a felbontás, sőt, a DA-98HR képes volt 2-2 sáv egyesítésével 88,2 és 96 kHz-es, 4-4 sáv egyesítésével 176,4 és 192 kHz-es órajellel mintát venni.

A Tascam DTRS magnók külön megvásárolható midi rögzítésvezérlővel (lásd a sorozat 260. részét) is irányíthatók voltak. A DTRS rendszerek ára típustól és kiépítettségtől függően 3 ezer és 60 ezer dollár között mozgott.

Ami az Alesis ADAT és a Tascam DTRS versenyét illeti, kiütéses győzelemről nem beszélhetünk. A forgófejes digitális hangrögzítés megszűnésével elhalt a DTRS kód is, de hivatalosan csak 2012-ben szűnt meg. Az ADAT formátumú hangrögzítés azonban tovább élt merevlemezes változatban, az ADAT átviteli protokoll pedig még a 21. században is sokáig létezett digitális hangrendszerek közötti kapcsolat formájában, és csak az ún. Dante hálózati hardver- és szoftverrendszer tette teljesen elavulttá 2006-tól indulván, szépen, lassan.