1981. április 15-én Herbert von Karajan sajtótájékoztatót szervezett az osztrák közszolgálati rádió, az ORF salzburgi körzeti stúdiójában, hogy bemutassa a világnak a forradalmian új médiumot. Ezen az eseményen még nem kiforrott CD-játszókkal dicsekedett a két cég.

A rendezvényen részt vett még Joop van Tilburg és Richard Bush is. A többiek a sorozat előző részeiből ismerősök lehetnek, Bush a Philips lemezkiadó cégének, a Polygramnak volt az ügyvezető igazgatója.

Az 1981-es Audio Fair kiállításon a Sony már a továbbfejlesztett, de még nem végleges CD prototípust mutatta be. A három bonyolult, LSI integrált áramkör csak néhány nappal korábban készült el. A CD-játszó függőlegesen forgatta a lemezt, amit nem volt könnyű megoldani, és a nem szép gép a "Goronta" nevet kapta, ami a japán goron (terjedelmes, kínos) szóból származik.

A függőleges változatból elegánsat a Bang & Olufsen mutatott be 10 évvel később.

1981-ben a Philips is elkezdte fejleszteni a saját lejátszóját.

Ezt követően több bemutatót tartott a két cég közösen. Ezeken a látványpékségeken a még mindig nem teljesen kész prototípusokkal villogtak. 1981. május 17-én New York Cityben, a Plaza Hotelben a Philipsszel közösen tartott bemutatón az egyik, az újságírók szeme elől elrejtett mérnök legfontosabb feladata az volt, hogy a gépet folyamatosan egy japán legyezővel próbálja védeni a túlmelegedéstől.

S akit az alábbi fotó sem győzött meg, azt már semmi és senki nem volt képes.

Szintén a sorozat előző részeiből ismerős Norio Ohga úgy döntött, hogy a CD kereskedelmi indulása 1982. októberében lesz. Addig a gyártáshoz szükséges eszközöket is elő kellett állítani. A jeleket leolvasó rendszer nem volt megfelelő. Nem volt még olyan lézerdióda sem, ami a CD olvasásához alkalmas fénynyalábot elő tudja állítani; nem találtak olyan lencsét, ami a lézerből a fényt a lemez felé irányítja, és a kéttengelyű eszköz is hiányzott, ami mozgatja a lencsét, ezáltal a fényt a forgó lemez megfelelő részére irányítja. Úgy kellett a fénynyalábot irányítani, hogy az 1,6 µm széles „barázdába” préselt 0,5 µm széles gödrök, angolul pitek, érzékelhetők legyenek. Egy 120 mm átmérőjű lemezen nagyjából kétmilliárd pit van. A korábban videólemezeknél használt egyetlen alkatrész sem volt alkalmas ilyen feladat elvégzésére. A lencsének ugyanolyan picinek kellett lenni, mint egy mikroszkóplencsének, és több, mindössze néhány mm-es üveglencséből összeállított eszközt kellett egy egységként mozgatni az olvasandó pithez. A lencsék felületét úgy kellett csiszolni, hogy a vastagságuk 0,2 µm legyen. A megfelelő lézerdiódát végül megtalálták a Sharp kínálatában. A Sony egyik részlege által kifejlesztett optikai leolvasó rendszer kisebb volt, mint a többi hasonló eszköz. A félvezető részlegnek pedig sikerült a DA átalakítót egyetlen IC-be sűríteni, így 300 000 japán jenről (1 200 akkori USA-dollárról) 10 000 jenre (40 akkori dollárra) csökkent az előállítási ára. Ez jelentősen csökkentette a lejátszó árát is. Az egyik leghíresebb Sony prototípus fényképén az is látszik, hogy hogyan nem szabad a CD-t megfogni.

1981 májusában Athénban rendezték meg a Billboard International Music Industry Conference-t (IMIC), a Billboard magazin által támogatott nemzetközi zeneipari találkozót. A Billboardot a könnyűzene kedvelői leginkább a slágerlistákról ismerik, azt kevesen tudják, hogy milyen befolyása volt a nemzetközi zeneiparra.

Lee Zhito, a Billboard akkori főszerkesztője szerint az IMIC „olyan helyet biztosított az iparágnak, ahol ennek a rendkívül ingatag, folyamatosan változó üzletágnak a döntéshozói összegyűlhetnek a világ távoli sarkaiból, véleményt cserélhetnek a kulcsfontosságú kérdésekről, és közösen fedezhetik fel a holnap kihívásait és lehetőségeit.”

Ohga a Sony USA-beli részlegének elnökével, Michael Schulhoffal érkezett az IMIC-re, továbbá vitt magával Goronta CD-játszót és a Karajan által vezényelt Berlini Filharmonikusok digitális felvételeit. A valóban világ minden tájáról összegyűlt hanglemezipari véleményformálók és vezetők egyáltalán nem ájultak el a gyönyörtől. Szerintük a CD két készülékgyártásban érdekelt cég agymenése, akik semmit nem tudtak a lemeziparról. Az új formátum hatalmas pénzügyi befektetést igényelne, és a CD az üzlet szívét, az LP-t fenyegeti. A Philips későbbi igazgatója, Hans Timmer emlékei szerint "Ohgát biztosan nagyon megrázták a reakciók, de nem mutatta ki. Nyugodt volt és folyamatosan bizonygatta, hogy a CD sosem karcolódik meg, és hogy a hangzás kiváló. De lehurrogták." Jerry Moss, az A&M records elnöke azt kiabálta, hogy a CD megöli az ipart, mert a tökéletes digitális felvételt adja a vásárlók kezébe, és ez az illegális másolók malmára hajtja a vizet.

Egy idő után a lemezipari vezetők felálltak a teremben, és elkezdték kántálni, hogy "Az igazság a barázdákban van! Az igazság a barázdákban van!". Még Timmer is, aki amúgy nagyon higgadt volt, aggódni kezdett: "Azt hiszem, nem álltunk messze a tettlegességtől." Jellemző, hogy még a CBS/Sony közös vállalat is ellenállt, mert a CD sorozatgyártásához semmilyen korábbi berendezést nem lehetett használni. A közös vállalat miatt a Sonynak jóvá kellett hagyatnia a CBS-szel, hogy a CBS/Sony a szükséges forrásokat biztosíthassa egy új üzem építéséhez. Végül a CBS megtört, és felépült az új üzem. A gyár gépsorai 1982. áprilisában indultak el. Aztán amikor 1987. november 17-én a Sony Corporation of America kétmilliárd dollárért felvásárolta a CBS Recordsot, az egyik első intézkedés az analóg hanglemezgyártás maradékának a leállítása volt. 1982. augusztus 17-én a PolyGramnál is megindult a tömegtermelés, és a Philips cége azt ígérte, hogy az első 500 napon 500 ezer korongot fognak gyártani. Az indulást bejelentő esemény sztárvendége Claudio Arrau zongoraművész volt.

Arrau első CD-jét is ekkor mutatták be, amin különböző keringők feldolgozását játszotta.

Csakhogy ezeket a nótákat 1979 márciusában rögzítették Svájcban analóg berendezéseken, és 1980-ban digitalizálták.

A Nippon Columbia (Denon) gyára szintén 1982-ben készült el, a Toshiba-EMI CD-üzeme pedig 1983 áprilisában.

De térjünk vissza a CD hivatalos kereskedelmi közös indulásához, amit a Philips és a Sony 1982 októberére tervezett. 1982 elején egyértelművé vált, hogy a Philips lemaradt az új CD-játszó tervezésével. A bemutató elhalasztásáról a Sony hallani sem akart, de beleegyezett abba, hogy a Sony októberben bemutathatja a lemezeket és a lejátszókat Japánban, ahol a Philipsnek nincs részesedése (ettől még a PolyGram már forgalmazhat CD-ket a japán piacon), a világszintű premierre pedig fél évvel később, 1983 márciusában kerül sor, mindkét cég részvételével.

1982. augusztus 31-én Tokióban bejelentették, hogy a Sony, a CBS/Sony, a Philips és a PolyGram közösen kifejlesztették a CD-rendszert, amelynek ősszel kezdődik a belföldi forgalmazása. 1982. október 1-jén a Tokyo Hi-Fi Show-val egyidőben valóban megkezdődött a CD árusítása Japánban. Meg lehetett vásárolni a világ első, sorozatban gyártott CD-játszóját, a Sony CDP-101-et.

A CDP-101-et 168 000 jenért mérték, ami ma 2 100 dollárnak felel meg. Az ugyanekkor megjelent Hitachi DAD-1000 és a Japán Columbia lejátszó ára 189 000 jen, a Sharpé 165 000 jen, az Onkyo és a Yamaha CD-játszók 250 000 jenbe kerültek. Napjainkban a CDP-101-et 100-250 ezer forintért mérik az ócskapiacon.

A CDP-101-nek emlékeim szerint jellegzetes „japán Hi-Fi” hangja volt, de ez lényegében az összes későbbi olcsó vagy közepes kategóriájú Sony CD-játszóról elmondható. Ez azt jelenti, hogy a középmagas hangok kissé kiemeltek, noha ez a specifikációból nem derül ki, ugyanis néhány tized dB emelésről van szó, ám éppen abban a tartományban, ahol a legérzékenyebb a hallásunk.

A megállapodásnak megfelelően 1983. márciusában zajlott le a CD európai premierje, s tulajdonképpen ekkor szakadt meg egy időre a Sony és a Philips együttműködése. Ebből az alkalomból dobták hivatalosan piacra a Philips CD-100 típusú lemezjátszót, amelyet az előző év novemberében mutattak be. Az ára 1 995 goulden, kb. 900 euró volt. Az Ebay-en 300-700 ezer forint a kikiáltási ára.

Valami egészen véletlen miatt hasonlíthatott hozzá kívülről a Marantz CD63, amit már egy évvel korábban kezdtek árusítani Japánban és az USA-ban. Ha valaki mindkét készüléket szétszedte, belülről is olyannyira hasonlítottak egymáshoz, hogy ha nem tudnánk, hogy a Marantz abban az időben a Philips tulajdona volt, nagyon meglepődnénk.

A Philips CD-100 kis helyen is elfért.

Néhány műszaki adatát az alábbi táblázat tartalmazza.

A CD-100 hattagú formatervezői csapata Hugo Vananderoye vezetésével dolgozott. Ilyen neveket persze nem tanul meg az ember.

Ma már a CD-100 külalakja nem tűnik különlegesnek, de 40 évvel ezelőtt azonnal elismerték az egyedi kialakítását. A gép ezüst színű volt, ami kifinomult és csúcsminőségű megjelenést kölcsönzött neki. A vezérlőgombok elöl ferdén helyezkedtek el, a ledek mellett, amelyek jelezték a lemezen lévő műsorszámok mennyiségét, az éppen lejátszott műsorszámot és a programozott műsorszámokat. A Philips 1982 és 1984 között gyártotta a CD-100 CD-lejátszót, kezdetben a hollandiai Eindhovenben, majd a belgiumi Hasseltben. A CD-100 eredetileg az F8421 típusjelzést kapta a Philipstől, de a cég úgy döntött, hogy ezt CD-100-ra cseréli, közvetlenül a termék piacra dobása előtt. A „100” valószínűleg azt jelezte, hogy a lejátszó a Philips CD-játszó választékának csúcsmodellje. Igaz, nem is volt még más.

A CD-100 nemcsak formatervezési siker volt, hanem technológiai bravúr is. A Philips CD-játszókban használt első meghajtó a Philips CDM-0 volt, amely nagyon megbízhatónak és stabilnak bizonyult, részben a lézer feletti lencsék üvegének köszönhetően. Az optikai lencseblokk felőli oldalon egy pótsúly (kiegyensúlyozó súly) elhelyezése lehetővé tette, hogy viszonylag minimális energia felhasználásával állítsa be a súlyelosztást és mozgassa az optikai rendszert. Megnövelte a szerkezeti pontosságot, és ami talán még fontosabb, lehetővé tette a teljes mozgás szabályozását a rendkívül sokoldalú analóg vezérlő áramkör segítségével.

Lázár Tibor honlapjára bökve megvizslathatod a CD-100 belét.

https://lazarbibi.hu/index.php/muzeum/231-philips-cd100

A készülékben nem található semmilyen távolkeleti alkatrész, akkoriban még nem szervezték ki a gyártást Kínába.

Felületszerelt alkatrész is alig volt még benne.

A sorozat 462. részében már volt szó arról, hogy a Philips még nem tudott 16 bites DA-átalakítót gyártani, emiatt ebben a szerkezetben a 14 bites TDA 1540 egyik változata repesztett.

A saját egykori tesztjeim szerint a Philips CD-100 lényegesen szebben szólt, mint a Sony CDP-101. A Magyar Rádió Hi-Figyelő című műsorában kezdetben ezzel mutattuk be a CD-ket. Nem visított, meleg, dinamikus, stabil hangja volt. Természetesen a lecsengés legvége itt is hiányzott, de ez a digitális technika alapvető baja. A CD-100-at ma sem kell szégyellni, de persze nem audiofil ketyeréről van szó. Ha netán van ilyened, nehogy eladd, egyre értékesebb, és nem csupán a retró miatt. Viszont valószínű, hogy a kiszáradt elkókat ki kell cserélni benne, és nem biztos, hogy a házilag írott CD-ket szereti.

A CD-100-ból készült egy érdekes prototípus, a CD-100S. Kár, hogy soha nem gyártották.

Hogy melyik volt az első kereskedelmi forgalomba került nem szomorúzenei CD, arról ahány legenda, annyiféle változat van, de valamiféle közmegegyezés alapján Billy Joel énekes-dalszerző 1978-ban fölvett hatodik stúdióalbumát, a 52nd Street címűt tartják annak.

Az mindenesetre gyanús, hogy ez az album is analóg mesterszalagról digitalizált változat, és annál is inkább lehet kételkedni, mert amikor a Sony 2018-ban ismét kezdett vinil LP-ket gyártani, ez a felvétel volt a nyitány.

A PolyGram első popzenei CD-je az Abbától a The Visitors volt.

A CD-vel szembeni kezdeti idegenkedés nem tartott sokáig. A kereslet annyira gyorsan nőtt, hogy a PolyGramnak nagy erőfeszítéseket kellett tennie a robbanó kereslet kielégítése érdekében. A gyár 1982-ben 400 000 lemezt gyártott, ami a következő évben 6 millióra, 1984-ben 13 millióra, 1985-ben pedig 25 millióra nőtt, s 1986-ban ez is megduplázódott. Ekkor a világon gyártott lemezek nagyjából egyharmadát a PolyGram gyártotta, a második helyen a CBS/Sony állt.

Az első CD, amelynek eladott példányszáma meghaladta az egymilliót, a Dire Straitstől Brothers in Arms címen jelent meg.

Bitang jól szólt.

1985-ben nagyjából 5 millió CD-játszót adtak el, a következő évben pedig már a dupláját. Egyre több gyártó lépett be a piacra és ez a lejátszók túltermeléséhez vezetett, de a CD-re magára ez nem volt igaz. A lemezgyártók még 1986-ban is képtelenek voltak lépést tartani a növekvő kereslettel annak ellenére, hogy világszerte már 60 millió lemez készült. Újabb és újabb gyártók jelentek meg, és 1987 végére érte utol a kínálat a keresletet. Az LP-vel eközben ennek pont az ellenkezője történt. Japánban 1984 végén a CD-k mennyisége nagyjából az LP-termelés egytizede volt, de 1986-ban a CD már 45 millió darabra emelkedett, túlszárnyalva az LP-t. 1988-ban 100 millió CD-t gyártottak évente, ami megegyezett az LP termeléssel annak fénykorában. 1992-re a CD termelés elérte az évi 300 milliót. 1989-ben a CD eladások a teljes hanghordozók 80%-át tették ki, az LP pedig 12%-ra csökkent. A Sony után a Deutsche Grammophon is megszüntette az analóg hanglemezek gyártását. A Hungaroton viszonylag korán, 1983-ban mutatkozott be a világpiacon néhány szomorúzenei CD-vel, de csak a felvételek készültek itthon, a lemezeket bérmunkában a PolyGram gyártotta, amíg a Videoton gyára el nem készült. Az 1983-as őszi Hungaroton Hanglemez Heteken hivatalosan megvásárolhatóak lettek a magyar CD-k itthon is. 14 lemez volt a választék, mindegyik digitális felvétel U-Matic-kal.

 A fenti fotón látható CD-t nem én készítettem, de azért ezt választottam, mert a fiatal Kocsis Zoltánnal dolgozni egészen különleges élmény volt. Ő nem sumákolt, nem lehetett azt mondani neki, hogy jólvanazúgy. Gyakran akkor is ragaszkodott az ismétléshez, ha a zenei rendező szerint már tökéletes volt a felvétel, s valóban, Kocsis Zoltán még jobbat tudott produkálni.

Miért terjedt el ilyen gyorsan a CD? Szerintem a legfontosabb oka az volt, hogy míg korábban az otthoni lemezhallgatás kicsit macerás volt, és néhány sikertelen próbálkozástól eltekintve, az analóg hanglemezt nem játszhattad le az autóban vagy az utcán, a CD használata kényelmes, és a lemez meg egy idő után a hordozható CD-játszó szinte mindig kéznél lehet. Ez ugyan a magnókazettára is érvényes, de annál meg vitathatatlanul szebben szól. Na jó, akad, aki vitatja. A gépi zenehallgatás funkciója is módosult: nem feltétlenül az a cél, hogy elmélyülj a nótában vagy táncolj rá, hanem az, hogy mindig szóljon valami, és – ellentétben a rádióval – mindig az, amit te akarsz hallani. Emiatt a CD kilőtt, vagy legalábbis sokáig háttérbe szorított minden korábbi hordozót.

Lehet és kell is máshonnan nézni, nem érzékeny lelkülettel, hanem piaci módon. „A CD tulajdonképpen a zeneipar aranykora volt, mert a CD előállítási költsége nagyon gyorsan leesett, piaci ára azonban nagyon magasan maradt hosszú időn keresztül. Ami a zeneiparban az elmúlt negyven évben történt, az egy abnormális, történelmileg egyedülálló jelenség: Nagyon kevés energiával őrületes, egészségtelen méretű bevételekre lehetett szert tenni.” - állította Robert B. Henke, német komputermuzsikus 2019-ben.

Az alábbi animáció a CD felfutását és hanyatlását mutatja 2010-ig.

A következő grafikon csak a CD-t mutatja majdnem napjainkig.

A 21. században a CD eladások meredeken csökkentek, valószínűleg tudod, hogy a tömörített hangformátumok elterjedése, majd a fájlcserélők és különösen sztrím szolgálatások hódították el a vásárlókat, hiszen ezek még kisebb befektetés mellett még nagyobb hasznot hoznak, és olyan muzsikát hallgathatsz bármikor, amilyet csak akarsz. A Sony 2024-ben abba is hagyta a gyári műsoros CD-khez való hordozók gyártását. Azonban a fenti ábra jobb szélén látszik, hogy még ha ingadozik is, a CD agonizálása lelassult, sőt, ami nem látszik, 2023-ban az USA-ban kicsit nőtt is az eladás. Nem annyira, mint a vinil lemezeké, de nőtt. A kompakt kazettáké is nőtt kicsit, a retró tehát ezt a területet is meglegyintette, továbbá kazettán és CD-n egyre inkább exkluzív tartalmak jelennek meg.

Az audió CD, vagyis a CD-DA csak az első változata volt a CD alapú digitális optikai tárolónak. Később egy egész család lett belőle: CD-Text, CD + Graphics, CD + Extended Graphics, CD i, CD-i Ready, Photo CD, CD ROM, Video CD, Super Video CD, Enhanced Music CD, CD+R, CD-R, Music CD-R, Music CD+R, CD+RW, CD-RW.

Mivel a CD még egy ideig nem fog kihalni, továbbá az összes későbbi optikai tároló a CD továbbfejlesztése, érdemes alaposan kivesézni a CD-t mindenféle szempontból. Szóval, jól elleszünk ezzel tán még jövőre is.