Rejtő Jenő hőse a „Piszkos Fred, a kapitány” című regényben azt követően tárta az olvasó ezt a bölcsességet, miután maláj ellenfele jobbról várta az ütést, de balról kapta.

Valahogy így lehetnek ezzel a zeneművek, számítógépes programok és más alkotások kiadói is, amikor az illegális(nak mondott) másolások, másolatok ellen próbálnak védekezni. Erre már láthattál példát a sorozat 438. részében (CopyCode, SCMS), ám most ássunk mélyebbre!

A könyvek, zenei felvételek, filmek közkincsek. Korlátlan mennyiségben fogyaszthatók anélkül, hogy elfogynának, és nem kizárólagosak, azaz nehéz megtiltani, hogy az emberek hozzáférjenek. Ez a két tulajdonság az, ami miatt az alkotói tevékenység kevés hasznot hozhat egy művész számára, mivel az alkotásához bárki, bármennyiszer hozzáférhet anélkül, hogy kártalanítania kéne a művészt.

A másolás elleni védelem sokáig föl sem merült. Sőt, a másolás dicsőség, kevesek kiváltsága volt, hiszen a kódexek másolásához a kézügyességen és türelmen kívül írni-olvasás tudás is szükségeltetett.

A középkori-koraújkori céhekben a céhlegények az inaséveiket már letöltött, szakmájukat legalább alapszinten ismerő, de mesterré még nem avatott, tehát nem önállóan, hanem a teljes jogú mesterek műhelyeiben dolgozó iparostanulók voltak. A legények kiképzésének módját, idejét a céhek szigorúan szabályozták; munkaidejük rendszerint napi 13-15 óra volt. Az inasévei után a céhlegény többnyire vándorútra indult, hogy más műhelyekben, más mestereknél, gyakorta külföldön tökéletesítse tudását — ez az időszak volt a legényvándorlás, az ilyen legény volt a vándorlegény. A hivatalos vándorkönyv útlevélként szolgált.

A vándorlás során tehát a vándorlegény megtanulta, elleste mások szakmai fogásait, és ez egyáltalán nem volt bűn, mi több, dicsőségnek számított, ha valaki jól tudta másolni a mestereit, a mesterei alkotásait, az meg még inkább, ha a másolat jobb volt, mint az eredeti, hiszen a tudást bizonyítandó mestermunka gyakran volt másolat.

A másolás elleni védelem, a szerzői jog és az ahhoz ún. kapcsolódó jogcsoport (előadói jog, kiadói jog) a magántulajdon védelmének egyéb formáihoz képest viszonylag késői fejlemény, noha az ókori zsidó jognak már része a szerző erkölcsi jogainak, valamint a szerző gazdasági vagy tulajdonjogainak elismerése. Európában a jogi védelem elsősorban a kiadók óhaja volt, s a kiadók napjainkban is szeretik kizsigerelni a szerzőket, megvágni a felhasználókat. A szerzői jog modern koncepciója, amely a szerzőket helyezi előtérbe, Angliából származik.

Stuart Anna angol királynő 1710. április 5-én a parlament által elfogadott statútumát (szabályrendeletét, törvényét) tekintjük az első lépéseknek ebbe az irányba, amely a művei feletti vagyoni jogokat 14 évre biztosította a szerzőnek. Hosszú út vezetett idáig, mert az 1403-ban alapított, kiadói monopóliummal rendelkező és egyben cenzúra hatóságként működő Worshipful Company of Stationers and Newspaper Makers (Írógépek és Újságkészítők Istentisztelő Társasága) évtizedekig ellenállt.

Az európai kontinens jogrendszerei az angol joghoz képest lemaradtak. A forradalmi francia jogalkotás volt az első, amely – a többi feudális előjoggal együtt – eltörölte a szerzői művek korábbi jogi védelmét (gyakorlatilag a kiadók és más felhasználók érdekét) szolgáló privilégiumokat, és egy 1793-as törvénnyel általános formában ismerte el a szerzők tulajdonjogát a művük felett. Az európai országok többsége csak az 19. század második felében alkotott korszerű, mai értelemben vett szerzői jogi törvényt. Ennek oka az volt, hogy még a könyvnyomtatás elterjedése sem sértette nagyon sokáig a szerzők és kiadók jogait, hiszen a példányszám gyors növelése hosszú időn át technikailag korlátozott volt.

A szerző vagyoni jogainak védelme mellett érdemes szólni a szerzői személyiségi (nem anyagi) jogok oltalmának kései kialakulásáról. A 18. századig gyenge lábon állt még a legelemibb jog, a szerző nevének feltüntetésére vonatkozó jog elismerése is. A 13. és 14. századból ismerjük például az első olyan zenemű kéziratokat, amelyeken szerepel a szerző neve. Ez a gyakorlat is csak lassan, szokásjogi úton vált általánossá, elsősorban a reneszánsz szellemiség hatására és a zeneszerzés világias jellegének erősödésével. A mások szerzői művének az illető nevének említése nélküli felhasználása ennek ellenére egészen a 18. századig általános gyakorlat maradt. Zenei művek esetében ezt a szokást az a tény is erősítette, hogy egyes zenei műfajok más szerző dallamának felhasználását és feldolgozását kívánták meg. A gyökeres fordulatot e tekintetben is a felvilágosodás eszmei áramlatai váltották ki, mindenekelőtt a kor zseni-felfogása. E nézetrendszerrel már nem fért össze az idegen tollakkal ékeskedés gyakorlata. A névtelenség azonban lehetett határozott kívánság is. Petőfi például még 1843-ban is kifogásolta, hogy – kifejezett kérése ellenére – Garay János a Regélő című kiadványban nem nevének feltüntetése nélkül, hanem Petőfi neve alatt közölte egy versét, és „írói jogtapodást” követett el: Ezt írta Garaynak:

Ugyanakkor a kiadói jogokat illetően a 16. századtól kezdődően a szerző is törekedett arra, hogy az alkotásának sokszorosítása és terjesztése az ő kizárólagos joga legyen. A legelsők egyike, akinek ez sikerült, a jó üzleti érzékkel megáldott Albrecht Dürer volt.

Ő Miksa császártól kapott kizárólagos jogokat saját metszeteinek sokszorosítására és árusítására, és élt is az így nyert jogokkal. Az 1502-ben alkotott „Das Marienleben” („Mária élete”) című fametszet-sorozatát könyvben jelentette meg. Az 1511-es nürnbergi kiadásában az esetleges jogtalan másolókat a következőképpen fenyegette meg: „Félre csaló, félre tolvaj, idegen ötlet és munkateljesítmény eltulajdonítója; eszedbe ne jusson, hogy mocskos kezedet e műre tedd! Mert vedd tudomásul: Miksa, a Római Birodalom dicsőséges császára adta nekünk a privilégiumot, miszerint senki sem másolhatja, nyomtathatja vagy árusíthatja a Birodalom területén ezeket a képeket. Ha mégis figyelmen kívül hagynád a tiltást, vagy bűnös kapzsiságból szembe helyezkednél vele, számolj azzal, hogy művedet elkobozzák, és a legszigorúbb büntetésben részesülsz.”

Dürernek jó oka volt, hogy a császári privilégiumra ilyen drasztikus formában hivatkozzon. Metszeteit és nyomatait Európa-szerte keresték és vásárolták, és éppen kelendőségük miatt hamisították is. A jogosulatlan másolók ellen védekezett jellegzetes, stilizált monogramjával is. A tehetséges mesteri hamisítók, mint például 1506-ban a velencei Marcantonio Raimondi művész és sokszorosító számára mindez persze nem jelentett akadályt.

Dürer beperelte őt a privilégiuma megsértése miatt. A velencei bíróság azonban csak a szignó alkalmazását sérelmezte, annak eltávolítását rendelte el. A bírók úgy érveltek, hogy Raimondit emelnék Dürer színvonalára azzal, ha a másolatot düreri nívójúnak tekintenék. Dürer pedig tekintse hízelgőnek, hogy a műveit másolják. A metszetek másolását a velencei bíróság azért sem tartotta jogellenesnek, mivel azok nem tökéletes hasonmásai az eredetieknek, hanem csak kiváló utánzásai azoknak. Raimondi ezt a bírói álláspontot azzal támasztotta alá, hogy tudatosan néhány alig észrevehető eltérést „rejtett el” Dürer metszetén.

A 20. században a jogvédelem egyre inkább kiteljesedett. 1906-ban fogadta el a brit parlament a zenei szerzői jogi törvényt, miután sok akkori zeneszerző nyomorúságosan nyiffant ki a bandák kiterjedt kalózkodása miatt, a századeleji kottakalózkodási válság idején. A bandák teljes áron megvásárolták a kotta egy példányát, azt lemásolták és továbbértékesítették, gyakran az eredeti árának feléért. Az 1920-as évektől megjelentek az otthonokban a rádiókészülékek és a rádióműsor szolgáltatás, amely a hallgatók számára „másolta” a zenét és irodalmi műveket, színházi előadásokat. Mindezt úgy tették, hogy egy új példány létrehozása, azaz egy-egy újabb hallgató bekapcsolódása nem járt többletköltséggel a rádióállomás számára. 1938-ban az USA háztartásainak 80%-ában volt rádiókészülék. Ebben az évben a zeneipar bevétele a korábbi 75 millió dollárról 26 millió dollárra csökkent. Ezután a rádiótársaságoktól jogdíjat kezdtek szedni a kiadók. A rádiók valójában nem voltak a hanglemezek vetélytársai, hiszen ahhoz, hogy valaki bármikor, bármennyiszer meghallgathasson egy felvételt, kénytelen volt megvásárolni az eredeti terméket. Az első valódi ellenség az analóg magnó, s különösen a kazettás magnó volt. Az olcsó magnókazettákra történő otthoni másolás ellensúlyozására vezették be a kriptográfiai díjat, ami aztán minden üres hordozóra, köztük a fénymásoláshoz, otthoni nyomtatáshoz használható papírra is kiterjedt.

Érdemes elolvasnod a jelenleg hatályos, az EU jogi szabályozásával harmonizáló magyarországi szerzői jogi törvény bevezetőjét: „A technikai fejlődéssel lépést tartó, korszerű szerzői jogi szabályozás meghatározó szerepet tölt be a szellemi alkotás ösztönzésében, a nemzeti és az egyetemes kultúra értékeinek megóvásában; egyensúlyt teremt és tart fenn a szerzők és más jogosultak, valamint a felhasználók és a széles közönség érdekei között, tekintettel az oktatás, a művelődés, a tudományos kutatás és a szabad információhoz jutás igényeire is; gondoskodik továbbá a szerzői jog és a kapcsolódó jogok széles körű, hatékony érvényesüléséről.” Nos, ami az egyensúlyt illeti, az bizony hátrányos helyzetbe hozza a felhasználókat és a széles közönséget. Gondolj például arra, hogy ha egy kiadvány már nem kapható, és gyűjteményben, pl. könyvtárban sem férhető hozzá, akkor is tilos lemásolni egynél több példányban, vagyis csakis saját célodra szabad. Különösen sérelmesnek tartom, hogy a szerző anyagi jogai örökölhetők, és az örökösök zsebébe a szerző halálát követő 70 évig ömlik a lé, anélkül, hogy tettek volna érte bármit is, s ugyancsak 70 évig megtilthatják a mű nyilvános terjesztését vagy feldolgozását. Hogy lehetőleg ne is tudj másolni, egyes szoftverkészítő cégek és lények a kiadók ösztönzésére számos másolás elleni védelmi módszert találtak ki.

A digitális technológia térhódításával gyakorlatilag megszűntek a másolatkészítés költséges anyagi korlátjai. Hiszen az analóg időkben minden másolathoz szükség volt az adott médiatípushoz illeszkedő technikai háttérre, valamint a megfelelő, nyers adathordozóra. Nagyobb példányszámban lehetetlen volt otthoni berendezésekkel gyorsan másolni. Ebben a korszakban a másolás kötelező velejárója volt a minőségromlás is, ami különösen a másolatok másolatainak elkészítésekor okozott problémát. Szintén nehezítette a "kalózok" dolgát, hogy lemásolni csak egy valóságosan birtokolt adathordozót lehetett. A digitális technológiának köszönhetően egyetlen, szinte mindenki számára rendelkezésre álló eszközzel, a számítógéppel, az eredetivel csaknem tökéletesen egyező másolatot lehet készíteni szinte bármilyen digitálisan tárolt tartalomról. Nem csoda tehát, hogy a tartalomszolgáltatók igyekeznek megakadályozni ezt a fajta cselekedetet. A CD másolás elleni védelmeinek az volt az oka, hogy a kufárok szerint a másolatok csökkentik a hasznukat. Ez azonban így nem teljesen igaz. A kufárok, kiadók és kapcsolt részeik úgy kalkulálják a hasznukat, mintha ugyanannyian vennék meg a CD-t pénzért, mint amennyien ténylegesen megveszik, valamint azok is mind megvennék, akik másolják. Ez nyilvánvalóan nem így van, hiszen sokan akkor sem vennék meg a kiadványt, ha azt semmilyen módon nem lehetne másolni. Tehát a kufároknak nem a tényleges hasznuk csökken lényegesen a másolások miatt, hanem a számított, de nem realizált hasznuk. (A nem realizált haszon közgazdasági fogalom; a könyvelők egyik álma.)

Audió CD esetén persze lehet a CD-játszó vagy a számítógép analóg kimenetéről is másolni, de mint említettem, ez jól hallható minőségromlással jár, nem is szólva a további másolatokról.

A másolás megakadályozása azonban nem könnyű, sőt, végső soron lehetetlen feladat egy olyan közegben, ahol minden az adatok másolásán alapul. A Neumann János által kidolgozott elvek szerint működő számítógépben az adatok folyamatos másolása zajlik a memória, a processzor, az aritmetikai (számítási) egység és a logikai egység között.

Sok-sok megoldás született a másolás elleni védelemre, azonban valódi célját csak nagyon kevés érte el. A megoldások gyakran társadalmi és technológiai problémákat okoztak, és az emberek megítélése rendkívül rossz ezekről. Gyakran előfordul, hogy a másolás elleni védelmi rendszerek a tartalomnak azon tulajdonságát korlátozzák, amely korábban analóg adathordozón tárolva magától értetődő volt. Ilyen tulajdonság például a kölcsönözhetőség. Az esetek túlnyomó többségében a védelmek megakadályozzák a biztonsági másolatok elkészítését is. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a jogalkotók elfogadták és támogatják ezeket a korlátozásokat.

A korai másolás elleni védelem hatékonyságára példa az 1988-ban megjelent, eredetileg csak Commodore 64-en játszható Zak McKracken and the Alien Mindbenders esete. Ha a módosítás nélküli másolt programmal játszottál, egyszer csak azt láttad a monitoron, hogy dutyiba kerültél, és egy rendőr figyelmeztetett, hogy másolni tilos. Én szerencsés voltam, mert hozzám már egy lelkiismeretesen feltört változat jutott el.

A CD jogosulatlan használatát sem csak a másolás elleni védelem akadályozhatja. Operációs rendszereket, felhasználói programokat, számítógépes és konzolos játékokat akár bitről-bitre is másolhatsz, mégsem használhatod, ha nem ismered a használat engedélyezéséhez szükséges kódot, vagy néhány különösen elvetemült esetben nincs ún. hardverkulcsod egy pendrájvon. Viszont, ha kicsit vársz, szinte minden esetben szociálisan érzékeny lelkületű emberek feltörik a programot, közzétesznek kódokat, sorozatszámokat, kulcsgenerátorokat (keygen) vagy a védelmet felülíró kis program módosításokat (patch). A feltört szoftver azonban már nem másolata az eredetinek, és nem mindig az a cél, hogy neked jó legyen, hanem az, hogy kémkedjenek, ellopják a személyes – legtöbbször a banki – adataidat. A vírusírtó programok a kulcsgenerátorokat és a foltokat vírusnak tekintik és törlik, tehát a letöltésük után, használatuk előtt a vírusírtót és a tűzfalat ki kell kapcsolni, aztán lesz, ami lesz.

A másolás elleni védelem eszközei a digitális jogkezelés (DRM) technikái. Ilyen a CD-n levő filék egymáshoz képesti helyzetének ellenőrzése; a lejátszást megzavaró hamis filék; a tartalomjegyzék megbolondítása, a CD túlírása; a fizikai hibák; a hibás szektorok. Ezek a módszerek azt használják ki, hogy a CD másolása során a hibafelismerő és -javító algoritmusok megpróbálják kijavítani a szándékosan okozott hibát, s ha ez nem sikerült, a másolás leáll,  ha pedig "sikerült", a másolt CD nem indul el.

A CD Cops (CD zsaruk) volt az első, CD-n alkalmazott DRM eljárás, amit CD-ROM-on kiadott szoftverek, különösen enciklopédiák, szótárak, illetve játékok másolás elleni védelmére alkalmaztak. 1996-ban találta fel a dán Link Data Security. A lemez tartalmaz egy CDCOPS.dll filét, ami hozzáadódik a CD fő végrehajtható .exe filéjéhez. Lejátszáskor az ellenőrző program csak a CD első és utolsó elérhető logikai blokkja közötti fizikai szöget ellenőrzi. Ennek a szögnek az értékét egy nyolc számjegyű kód tartalmazza. Másoláskor ez a kód megváltozik, mert a másolt program filéi más távolságban helyezkednek el egymáshoz képest (pl. amiatt, mert nem teljesen azonos az írható vagy újraírható CD adatkapacitása az eredeti lemezével), tehát a másolt program nem indítható el. A CD Cops védelmet használták pl. a korabeli Nintendo CD-k. Természetesen készültek hozzá feltörő programok, amelyek a másolás során eltávolítják a CDCOPS.dll filét.

Az audió CD-k egy része valójában kevert CD-ROM (Enhanced Music CD, lásd a sorozat 477. részét). Az asztali CD-játszók és a CD walkmanok – az egészen korai készülékek kivételével – csak a zeneszámokat ismerik föl, a program-részeket átugorják. Ha egy másolás ellen védett, kevert CD-t másolni akartak, a számítógép CD-meghajtója a program-részek értelmezésével kezdte, és ettől meg is vadult. Egy ilyen jellegű védelmi módszerhez fűződik a másolás elleni védelem legnagyobb botránya.

A történet 2000 augusztusában kezdődött.

„Az ipar minden szükséges lépést megtesz, hogy megvédje magát. Nem fogja elveszíteni a bevételi forrásait. A Sony agresszív lépéseket fog tenni a kalózkodás megállítására. (...) Ezeket a módszereket keményen fogjuk alkalmazni, mert túl sok forog kockán.“ – mondta Steve Heckler, a Sony Pictures Entertainment alelnöke az USA-beli információs rendszerek konferenciáján.

Európában a BMG, amely kiadónak 50%-os tulajdonosa volt a Sony, kisebb botrányt kavart 2001-ben, amikor megjelent Natalie Jane Imbruglia második, White Lilies Island című albuma.

Semmilyen szöveg nem figyelmeztette a vásárlót, miszerint a CD másolás ellen védett. Ezen az albumon a Cactus Data Shield (CDS) nevű eljárást használták. Ez az eljárás, amit az izraeli Midbar Technologies cég fejlesztett ki, szándékosan sérülten rögzített adatokra és a lemezen történő navigáció összezavarására épít, ha a korongot számítógépes CD-meghajtóba teszik. Egyébként annak idején a néhai magyar VTCD is be akarta vezetni a CDS-t 2002-től, de aztán gyorsan letett róla, annál is inkább, mert a CDS-t elég hamar hatástalanították a másoló szoftverek. A White Lilies Island CD-ket végül kicserélték, ha a vásárló kérte.

Egy 2002 végi jelentés jelezte, hogy minden Európában értékesített Sony BMG CD tartalmazni fog valamilyen másolásvédelmet.

2005. október 31-én egy Microsoft alkalmazott, Mark Russinovich teljesen véletlenül észrevette, hogy a számítógépe rootkittel fertőződött meg.

A rootkit technológia lényege, hogy eltüntet alkalmazásokat és az alkalmazásokhoz tartozó beállítások minden jelét a felhasználó szeme elől úgy, hogy azok a valóságban továbbra is a számítógépén maradnak. Míg egy vírus, trójai faló vagy féreg futtatható állománya és működésének nyomai megtalálhatók a fertőzött rendszeren, addig egy rootkit technológiával felvértezett szoftver a felhasználó számára láthatatlan. A modern vírusirtók – pl. kedvencem, a G-Data – már fölfedezik és jó esetben irtják is a rootkiteket, de ez 20 évvel ezelőtt nem így volt.

Mark Russinovich sikeresen eljutott a szoftver gyökereihez, és kiderítette, hogy az a nemrégiben megvásárolt zenei CD-jéről másolódott fel számítógépére, az ő tudta nélkül.

A lemez kiadója a Sony BMG volt. A CD végfelhasználói licencszerződésben egyetlen szó sem esett arról, hogy rootkit szoftver fog települni a számítógépre. Az XCP nevű program folyamatosan figyelte a számítógép fájljait és az optikai meghajtókon keresztül történő műveleteket. A rootkit minden olyan fájlt, beállítást láthatatlanná tett, aminek a nevében a „$sys$” karaktersor szerepelt. A szoftver az elkendőzést nem csak a saját filéin hajtotta végre, hanem bármilyen filén, ami a HDD-n megfelelő névvel szerepelt. Egy olyan számítógépes bűnöző, aki ártó szándékú programjának nevébe ezt a karaktersort írta be, el tudta érni, hogy a felhasználó gépén titokban futó Sony rootkit program a bűnöző kártékony programjának jelenlétét is láthatatlanná tegye. Russinovich számos problémát fedezett fel az XCP-vel kapcsolatban. Biztonsági réseken keresztül az XCP-t kihasználhatják olyan rosszindulatú szoftverek, mint pl. a férgek vagy a vírusok. Az XCP folyamatosan fut a háttérben, és zabálja a rendszer erőforrásait, lelassítva a felhasználó számítógépét, függetlenül attól, hogy védett CD-t játszik-e le. Nem biztonságos eljárásokat alkalmaz az indításhoz és leállításhoz, ami a rendszer összeomlásához vezethet. Ekkoriban még sokan használtak Windows 98-at, ami szeretett hencegni a kék halállal. Az XCP-n nincs eltávolító, és oly módon van telepítve, hogy az eltávolításra irányuló szakértők kísérletei miatt az operációs rendszer nem ismeri fel a meglévő meghajtókat.

Nem sokkal Russinovich első nyilvános posztja után több trójai és féreg jelent meg az XCP teremtette biztonsági réseket kihasználva. Néhányan csalásra is használták a sebezhetőségeket pl. a World of Warcraft internetes játékban.

2005. november 3-án a Sony közzétett egy javítást, amely a már bevallottan másolás elleni védelmi feladatokat ellátó szoftvernek kikapcsolja a rootkit tulajdonságát, azaz láthatóvá tesz mindent, amit addig eltitkolt. A javításhoz csak interneten keresztül lehetett hozzáférni, és minden fertőzöttnek az e-mail címével kellett jelentkeznie a Sony honlapján. Azok a vásárlók, akiknek nem fértek hozzá az internethez, nem juthattak hozzá a javításhoz. Russinovich arra is rájött, hogy a DRM program a lejátszott CD-k azonosítóját rendszeresen elküldi a Sony-hoz, bár a licencszerződés ezt nem említette, és később a Sony vezetői tagadták. (Az ilyesféle szokás napjainkban is virágzik; fogalmunk sincs arról, hogy a számítógépeinkben kik és hogyan matatnak.) Russinovich arról számolt be, hogy a javítás csak súlyosbította a biztonsági problémákat, és további aggályokat vetett fel a magánélet védelmével kapcsolatban. Megjegyezte, hogy az eltávolító program csupán leleplezte a rootkit által telepített rejtett fájlokat, de nem távolította el a rootkitet. Arról is beszámolt, hogy a Sony további szoftvereket telepített, amelyeket nem lehetett eltávolítani.

2005. november 15-én a Sony BMG kihátrált a szoftveréből, visszahívta az eladatlan CD-ket az összes üzletből, és lehetővé tette a vásárlók számára, hogy az érintett CD-ket szoftver nélküli verziókra cseréljék. Ugyanakkor a Sony BMG ragaszkodott ahhoz, hogy a kalózkodás elleni technológiával nem jártak biztonsági kockázatok.

2005. november 18-án a Sony BMG egy "új és továbbfejlesztett“ programot adott ki az XCP rootkit összetevőinek eltávolításához.

2005. november 29-én a New York-i főügyészség egyik nyomozója megállapította, hogy a november 15-i visszahívás ellenére az XCP-vel felfegyverzett Sony BMG CD-ket még mindig árulták néhány New York-i zeneboltban. „Elfogadhatatlan, hogy több mint három héttel a súlyos sebezhetőség feltárása után ugyanazok a CD-k még mindig a polcokon vannak, az év legforgalmasabb, karácsony előtti vásárlási időszakában. Nyomatékosan felszólítok minden kiskereskedőt, hogy vegye figyelembe az ezekkel a termékekkel kapcsolatos figyelmeztetéseket, azonnal vonja ki őket a forgalmazásból, és szállítsa vissza a Sonyhoz!” Másnap Massachusetts államügyésze bejelentette, hogy a Sony BMG CD-k XCP-vel továbbra is elérhetők Bostonban. Azt tanácsolta a zenekedvelőknek, hogy ne vásárolják meg a Sony BMG CD-ket, és bejelentette, hogy vizsgálatot folytat a Sony BMG-vel szemben.

Egy másik blogger, Alex Halderman más Sony BMG CD-ken is talált addig ismeretlen másolásvédelmi szoftvereket, amelyek szintén adatokat közöltek a felhasználóról a Sony számára.

Egy finn kutató kiderítette, hogy a Sony javítása számtalan hibát hagy hátra a felhasználó számítógépén, és ezt bizonyítandó készített egy olyan weboldalt, amelynek pusztán meglátogatása is képes újraindítani a „javított” számítógépet. Továbbá az is kiderült, hogy a Sony DRM rendszere egy nyílt forráskódú szoftverből lopott kódrészleteket, s mivel a Sony a licencfeltételeknek nem felelt meg, így jogsértést követett el.

2005. november 21-én a texasi főügyész, Greg Abbott beperelte a Sony BMG-t.

2005. december 21-én Abbott új vádakkal egészítette ki a pert, arra hivatkozva, hogy megsértették az állam kémprogramokra és megtévesztő kereskedelmi gyakorlatokra vonatkozó törvényeit, mert a szoftver akkor is települt a számítógépre, ha a felhasználó elutasította a licencszerződést. Abbott kijelentette: „Folyamatosan fedezünk föl további módszereket, amelyeket a Sony használt a texasi fogyasztók megtévesztésére, akik azt hitték, hogy zenét vásároltak. Texasiak ezrei potenciális áldozatai ennek a megtévesztő disznólkodásnak, amelyet a Sony a saját céljaira játszott a fogyasztókkal.” A számítógépes kémprogramok elleni fogyasztóvédelemről szóló 2005. évi törvény megsértése mellett, amely 100 000 dolláros büntetéssel sújt minden egyes törvénysértést, a módosított perben megjelölt további jogsértések szabálysértésenként 20 000 dolláros büntetést vontak maguk után. A Sony-t arra kötelezték, hogy fizessen 750 000 dollár (mai árfolyamon kb. 1 200 000 dollár) perköltséget Texas államnak, fogadja el az érintett CD-k visszaküldését, feltűnő módon tegyen közzé részletes leírást a honlapján, figyelmeztesse a fogyasztókat a Google-n, a Yahoo-n és az MSN üzenetküldőn megjelentetett hirdetésekkel, fizessen 150 dollárt sérült számítógépenként, és fogadjon el más jogorvoslatokat.

New York-i és kalifornai csoportok is nyújtottak be kereseteket, és Olaszországban is indultak perek. A legtöbb esetben egyezséggel végződtek a jogi eljárások. Számomra a legkeményebb figyelmeztetésnek az USA Belbiztonsági Minisztériumának a Sony vezetőihez intézett nyilvános üzenete tűnik: „Vegyétek tudomásul, hogy a CD tartalma a szellemi tulajdonotok, de a számítógépek nem a tiétek!”

2007. január 30-án az USA Szövetségi Kereskedelmi Bizottsága is állást foglalt: „A biztonsági kockázatokat okozó titkos szoftverek telepítése tolakodó és jogellenes. A fogyasztók számítógépei a fogyasztóké, és a vállalatoknak nyilvánosságra kell hozniuk a termékeik vásárlói használatára vonatkozó váratlan korlátozásokat, hogy a fogyasztók megalapozott döntéseket hozhassanak a tartalom megvásárlásával és telepítésével kapcsolatban.“

Nagyon érdekes a Philips döntése, ugyanis az audió CD kötelező specifikációját tartalmazó Vörös Könyvet közösen hagyták jóvá a Sonyval. A másolás elleni védelem bizonyos fajtái, így különösen az XCP, sérti a Vörös Könyv előírásait. A Philips erre hivatkozva megtiltotta, hogy az ilyen védelmet tartalmazó lemezeken használják a Compact Disc logót és elnevezést.

Állítólag 22 millió CD-n volt rootkit program.

Lássuk hát, mit tehetsz, ha másolás ellen védett CD-t akarsz másolni. Azzal kezdem, hogy szoftvereket általában nem érdemes, hiszen ami egykor CD-n megjelent, az vagy nem fut modernebb, 64 bites operációs rendszeren, vagy általában gondosan feltörve megtalálható a neten. Audió CD-t azonban érdemes lehet másolni, hogy ha netán elfüstöl az eredeti, enyhüljön a gyász. Másolásra több program is alkalmas, ezek természetesen feltörik vagy figyelmen kívül hagyják a másolás elleni védelmet, de ha becsszó megígéred, hogy csak önmagadnak és ismerőseidnek másolsz, és csakis ingyenesen, akkor mutatom, hogy honnan töltheted le a becsületesen feltört változatokat.

A CloneCD kicsit elavult már, az Alcohol 120 pöppet lassú, az IsoBuster nagyon baba, de macerás a beállítása. Ez utóbbi szoftvert alapértelmezésben a C:\Program Files (x86)\Smart Projects\IsoBuster mappába telepíti a Windows. Én megszívtam, mert föl sem tételeztem, hogy ott található meg.

Egyebekben kövesd az ncore leírásában szereplő utasításokat, rendszergazdaként! A hangfiléket .wavba bontsd ki a HDD vagy SSD tárolódba, és írj CD-t pl. a sorozat kettővel ezelőtti részében említett AnyBurn programmal!