Mint már tudod, nem ezt történt; a filmesek kis része újból felfedezte a hagyományos film szépségeit, és ehhez hozzájárult korábban a Fuji, a mai napig pedig a Kodak (lásd sorozat 522. részét). A különleges analóg filmek két formátumot használnak. Az egyik a hagyományos, függőlegesen futó, a másik a vízszintesen vetítendő IMax. Mindkettőnek digitális a hangja, de a megoldása egészen más.

Az egyszerűbb, vagy talán általad ismertebb alapokon nyugszik a DTS-70 nevű eljárás, ami a függőlegesen futó film hangja.

A DTS-70 abban hasonlít az eredeti DTS-hez, hogy a digitális hanganyag nem a filmen, hanem speciális CD-ROM on (a DTS-70 esetén általában HDD-n vagy SSD-n) van. A tömörítési arány mindkét esetben 4:1, a kódolás-dekódolás módja ugyanaz, az olvasófej a vetítőgép tetején foglal helyet.

Az egyik különbség az, hogy az időkód nem a kép mellett, hanem a film szélén, a perforáció mellett található.

A következő táblázat összehasonlítja az eredeti DTS-t (DTS-6-ot) a DTS-70-nel.

Az első eredetileg is DTS-70 hangú játékfilm az 1996-ban bemutatott Kenneth Charles Branagh rendezte Hamlet volt.

A film a színmű teljes szövegét tartalmazza, látványos, de nem igazán elmélyült alkotás, amolyan látványpékség.

A teljes filmet az alábbi linkekre kattintva nézheted meg, magyar szinkronnal.

https://videa.hu/videok/film-animacio/wshamlet-1996-cd1-hamlet-shakespeare-AvuL5hqesUzX401N

https://videa.hu/videok/film-animacio/wshamlet-1996-cd2-hamlet-shakespeare-Ks7FZaORRV4DrEIl

https://videa.hu/videok/film-animacio/wshamlet-1996-cd3-hamlet-shakespeare-2mr7n1O2E9Qtbcb5

Az IMAX poliészter alapú, a Kodak által fejlesztett, ESTAR márkájú kópiáin sem digitális hangfilék, sem vezérlő kódok nincsnek, minden szabad helyet a vízszintesen futó, 70,41 mm * 52,63 mm-es kép foglal el. Ezt a rendszert IMAX 15/70-nek is hívják, mert egy-egy kockához a 70 mm széles film mindkét szélén 15 perforáció tartozik. Az alábbi ábrán láthatód, hogy az IMAX képe majdnem négyzet alakú, tehát ha egy IMAX-ban forgatott filmet hagyományos 70 mm-eresre akarnak másolni, a kép alját és tetejét levágják. Akinek tehát nincs lehetősége IMAX moziba menni, megcsonkított filmet láthat csak.

Ebben a rendszerben a hang és a kép közötti szinkront a vetítőgép motorjának tengelyén elhelyezett precíziós forgó jeladó segíti, amely a mechanikai mozgást közvetlen digitális órajellé alakítja a külső hanglejátszó rendszerek, például a DDP (Digital Disc Playback) és a DTAC (Digital Theatre Audio Control) számára. Az IMAX 15/70 rendszerekben a poliészter bázisú film használata kritikus mérnöki döntés volt, amelyet a formátum fizikai igénybevétele kényszerített ki.

A 15 perforáció szélességű, vízszintesen futó 70 mm-es filmkockák tömege és a vetítési sebesség olyan mechanikai feszültséget generál, amelyet a korábbi cellulóz-triacetát alapú filmek nem voltak képesek elviselni szakadás nélkül. Állítólag egyetlen ESTAR kópia 8 000 vetítést bírna ki. (Az IMAX negatív egyébként Kodak Vision 3 (lásd a sorozat 522. részét).

Az ESTAR rendkívüli szakítószilárdsága és stabilitása ugyanakkor lehetővé tette a gördülő hurok elnevezésű filmtovábbítási mechanizmus alkalmazását, amelynél a film hullámszerű mozgással, nagy sebességgel (102 m/perc) halad át a vetítőkapun.

Az első IMAX filmet „Tigrisgyerek” címmel az 1970-es oszakai világkiállításon a Fuji pavilonjában mutatták be, ezt tehát még nem Kodakra forgatták. A film hossza 17 perc volt.

Ezt a változatot még multivisionnak hívták, és diavetítéssel kombinálták.

Mivel ekkor még csupán az első lépéseket tette meg a digitális hang, a későbbi IMAX-hoz hasonlóan nem volt hangsáv a kép mellett, így a filmgyártásban használt, 35 mm-es perforált mágneses filmszalagról játszották le a hat hangcsatorna jelét, 45,7 cm/s szalagsebességgel. Ez a sebesség az analóg stúdiómagnók 38 cm/s-os és 76 cm/s-os értéke között van. Ez a szalag tehát olyan celluloid alapú, mint a film, de a hordozón teljes egészében mágnesezhető réteg van. Állítólag semmiféle zajcsökkentőt nem használtak, ám hogy mégsem volt – szintén állítólag – zavaró zaj, annak az volt az oka, hogy egyetlen pillanatra sem volt csönd a filmen, a zene és a beszéd hangereje elfedte a zajt.

A vetítőgép és a magnó között szinkronmotoros kapcsolat volt, tehát amennyit az egyik motor forgott, ugyanannyit a másik is.

Az IMAX 15/70 digitális hangját a cég mérnökei a Sonic Associates közreműködésével alkották meg.

Ez a döntés azonban felvetette a szinkronizáció kérdését: hogyan biztosítható, hogy a különálló digitális lejátszó egység µs-os pontossággal kövesse a vetítőgép sebességingadozásait? A szinkronizáció szíve egy forgó jeladó, amely a vetítőgép mechanikai ciklusait elektromos impulzusokká alakítja. Ez a technológia nem időkód-alapú (mint pl. az SMPTE), hanem impulzus-figyelésen alapuló kényszerkapcsolat. A jeladót általában a rotor tengelyére rögzítik, amely egy fordulat alatt meghatározott számú képkocka jelét továbbítja.

A működési elvhez tartozik, hogy a jeladó által kibocsátott impulzusokat nem számolja, s ha erre szükség van, pl. tudni akarjuk, hogy hányadik kockánál tart a vetítés, külön kockaszámláló is kell. A jeladók egyik fajtája optikai módszerrel potyogtatja az impulzusokat.

Képzelj el egy tárcsát, amelyen rések vannak. A fényforrás (pl. LED) által folyamatosan kibocsátott fény áthalad egy-egy átlátszó résen, és a tárcsa ellentétes oldalán fényérzékeny eszköz (pl. fototranzisztor) érzékeli a tárcsán átjutó fényt. A tárcsa forgása megszaggatja a fénysugarat, melynek intenzitását a fényérzékeny eszköz érzékeli. A fényérzékeny eszköz kimenetén keletkező jelet a jelformáló és erősítő fokozat szabályos négyszögjellé alakítja. Az olyan inkrementális forgójeladó, amelynek csak egyetlen impulzuscsatornája van, elég korlátozottan használható, mivel csak a jeladó tengelyének forgási sebességét tudja érzékelni.

Az IMAX jeladó két csatornán (A és B) bocsát ki négyszögjeleket, amelyek között 90°-os fáziseltolódás van. Ezt nevezik kvadratúra kódolásnak. Ez a kétfázisú jelrendszer alapvető fontosságú az IMAX 15/70-ben, mivel lehetővé teszi a vezérlőrendszer számára a forgásirány és a sebesség egyidejű meghatározását. Az impulzusok frekvenciája közvetlenül arányos a motor fordulatszámával. Ha a vetítő gyorsul, az impulzusok sűrűsödnek, amit a hangprocesszor azonnal követ a digitális hang-órajel módosításával. Ha a motor az óramutató járásával megegyező irányba forog, az A csatorna jele siet a B-hez képest. Ha a vetítőgép visszafelé forog (például befűzéskor vagy teszteléskor), a B csatorna válik vezetővé.

Mivel a forgó jeladók kimenetén csak impulzus sorozat jelenik meg, szükség van egy referencia pozíció rögzítésére, amely kalibrálja a jeladót és a továbbiakban minden elmozduláshoz referenciaként szolgál. A referencia pozíciót általában egy kapcsolójel és a C csatorna jelének együttes jelenléte adja.

Nem biztos, hogy az IMAX-ban optikai módon működött a jeladó, de már annyi mindent kérdeztem a sorozatban többször is említett Rácsik Dezső virtuális barátomtól, hogy nem merek többet, úgyis az elv a lényeg.

A 90°-os fáziskülönbség egyébként segít a zaj kiszűrésében is. Ha mindkét jel egyszerre változik, a rendszer tudja, hogy elektromos zavar van, nem tényleges elmozdulás.

A 24 képkocka/másodperc sebességű vetítés mellett a rendszer gyakran 240 Hz-es kétfázisú jelet használ, ami azt jelenti, hogy minden egyes filmkockára 10 teljes kvadratúra ciklus jut. Ez a felbontás lehetővé teszi, hogy a hangrendszer ne csak képkocka-pontos, hanem mintapontos legyen, azaz a szinkronhiba még a film felgyorsulása vagy lassulása közben is elhanyagolható marad.

Az 1980-as évek végén bevezetett DDP (Digital Disc Playback) rendszer volt az első, amely a CD technológiát használta fel az IMAX hang kiszolgálására. Az alábbi fotó abból az időből származik, amikor az IMAX a 3D-vel kísérletezett 1995-ben.

A kódolása tömörítetlen, lineáris PCM. A DDP rendszer három CD-t használt egy film hangsávjához. Minden lemez két csatornát tárolt, így jött létre a klasszikus 6 csatornás IMAX hangkép. Bár a CD-Audio vörös könyv (lásd a sorozat 464. részét) 44,1 kHz-es mintavételi frekvenciát ír elő, az IMAX DDP rendszere képes volt 48 kHz-es üzemmódra is, amennyiben a hardver ezt támogatta. A DDP felbontása 16 bit, a CD-játszók közötti szinkront a TAC-86 (Theatre Audio Control) célszámítógép teremtette meg a forgó jeladó segítségével.

A DDP filérendszer tartalmazza a hangfolyamot (.DAT), a szubkód leírókat (PQDESCR) és a térkép-filét (DDPMS), amely meghatározza, hogy az adatok hol helyezkednek el a lemezen. Ez a struktúra biztosította, hogy a lejátszás során ne legyen szükség közbülső tárolóra, ami késleltetést okozhatna a vetítőhöz képest.

Magyarország első és egyetlen IMAX mozija a kezdeti években DDP rendszert használt, és 3D-s filmek vetítésére is alkalmas volt. Az alábbi videó a flancos megnyitó fogadáson készült, amelyre valami elképesztő hanyagságból engem nem hívtak meg, igaz, nem is lett volna odaillő báli nagykosztümöm. Viszont láthatod benne Rácsik Dezsőt a mostanihoz képest 20 évvel fiatalabbnak, aki a mozi – mit mozi, filmpalota – beüzemelője, főgépésze, lelke és szíve volt.

A digitális technika fejlődésével a DVD-ROM és a merevlemezes tárolás vette át a CD-k helyét. A DTAC rendszer bevezetése lehetővé tette a 10 vagy 12 csatornás hangformátumok kezelését is, amelyek az IMAX 3D és a modern lézeres rendszerek alapját képezik. A DTAC rendszerekben a hangadatokat szigorú keretrendszer tartalmazza. Minden keret pontosan egy filmkockának felel meg. Ez a szinkronizáció legfelső szintje, mivel a hang-órajel közvetlenül a mechanikai impulzusokból származik. A minták számát 48 kHz-es mintavételi frekvencia és 24 kocka/s vetítési sebesség esetén egy DTAC audio keretben egyetlen képkockára és egy csatornára úgy kapod meg, hogy a mintavételi frekvenciát elosztod a másodpercenkénti filmkockák számával: 48 000 : 24 = 2 000. Egy DTAC hangkeret tehát 2 000 hangmintát tartalmaz csatornánként. Ez a következő adatmennyiséget jelenti egyetlen képkockára vetítve egy 6 csatornás rendszerben 24 bites (3 bájtos) felbontásban: adatmennyiség/keret = 2 000 minta * 3 bájt * 6 csatorna = 36 000 bájt.

A DTAC fájlok metaadatai (.DTAC vagy hasonló kiterjesztésű konténerekben) tartalmazzák a film azonosítóját, a kezdőpontokat és a hangsugárzó-konfigurációt. A rendszer egyik legnagyobb előnye, hogy képes kezelni a vetítőgép sebességének dinamikus változásait: ha a motor mondjuk 23,976 kocka/s-ra lassul, a TAC-86 azonnal újraszámolja a mintavételi frekvenciát, hogy elkerülje a hang elcsúszását, miközben az algoritmusok megőrzik a hang magasságát. (Ez utóbbi napjainkban már nem akkora csoda, hiszen régóta letölthetők a netről olyan ingyenes bővítmények, amelyek ugyancsak ingyenes hangmunkaállomásokba – pl. az Audicitybe – töltve néhány kattintással tudják.)

Az IMAX hangrendszerének központi egysége tehát a TAC-86 számítógép vagy annak valamelyik utóda. Ez nem csupán egy lejátszó, hanem egy komplex jelfeldolgozó processzor, amely híd a mechanikus vetítő és a digitális hanglánc között. A TAC-86 fogadja a DDP vagy DTAC egységből érkező digitális jeleket, majd elvégzi a teremakusztikai korrekciókat. Az IMAX hangrendszerek egyik különlegessége – szerintem hatásos, de megtévesztő csalása –, hogy nem alkalmaz valódi szubbasszus csatornát a keverés során a stúdióban. Ehelyett a TAC-86 a „bass management” elvét követve minden diszkrét csatornából kinyeri az alacsony frekvenciás információkat (általában 80-100 Hz alatt), és azokat a 12-15 kW összteljesítményű erősítő rendszerből a szubbasszus hangsugárzó sor felé irányítja.

Az eredeti IMAX csatornakiosztása rendhagyó. Ugyanis a szubbasszus helyett a 6. csatorna a vászon fölé helyezett hangsugárzó egységre küldi a jelet, amolyan mennyei hangként. Hiszen a vászon és a kép nemcsak széles, hanem magas is, legtöbbször kb. 22*16 méter.

A TAC-86 fő feladatai közé tartozik, hogy folyamatosan értelmezze a forgó jeladó kétfázisú jeleit; egyharmad oktávos digitális szűrőkkel korrigálja a hangszórók átvitelét a terem adottságainak megfelelően; automatizáltan kezelje a függönyöket és a világítást a metaadatok alapján.

Az IMAX eredetileg inkább természeti jelenségek dokumentálására és a „jaj, de izgi” élményvilág bemutatására készült, illetve koncerteket is IMAX-ra rögzítettek. Az viszont biztos, hogy az „Odüsszea″ című film 2026-ban nagy siker lesz nem csupán abban a néhány tucat  moziban, amelyben 15/70 IMAX van. 250 millió dollárból forgatták.

Hát igen. Az IMAX 15/70 és hangrendszere monumentális, ámulatba ejtő – ha működik. De mi van, ha nem? Ha például elszakad a film? Ennek legtöbbször nem az ESTAR poliészter hordozó az oka, hanem az, hogy valami rendetlenkedik a roppant bonyolult vetítőgépben. Akkor hogyan jön létre automatikusan a szinkron? Elárulom, hogy a mozigépész nevű bioautomata közreműködésével. A mester a filmből kivágott részt fekete filmszalaggal pótolja, hiszen a kép nem tud ugrani a hanghoz. A ragasztás után addig babrál a hangvezérlővel, amíg a kép és a hang egymásra talál. Ez bizony elég primitív megoldás volt a digitális IMAX korszakáig, amelynek viszont a képe sokkal rosszabb, mint az IMAX 15/70-é. Az IMAX 15/70 képfelbontása ugyanis 16-18K-nak felelt meg, a digitális IMAX felbontása viszont csak 4K, ami már egy 2 m képátlójú tévén is gyengécske. Mind a ChatGPT 5.2, mind a Gemini 3 bizton állította, hogy létezett olyan IMAX változat, amikor már volt a film szélén időkód, a DTS-hez hasonlóan. Erről azonban sehol nem volt egyetlen kép sem, és a kódolás szerkezetét sem találtam. Így megkérdeztem… Mit gondolsz, mégis, kit kérdeztem meg? Naná, hogy Rácsik Dezsőt, mert amit ő mond, az hétszentség. Ő pedig azt állította, hogy sosem volt ilyen. Aztán rájöttem, hogy a két mesterséges intelligencia bedőlt annak, hogy egy videóban egy IMAX-szakember elmélkedett azon, hogy mit lehetett volna javítani az IMAX-on. Ezt az eszmefuttatást számos másodlagos forrás tényként kezelte. A mesterséges intelligenciáknak pedig nincs olyan barátjuk, mint nekem Rácsik Dezső. És nincs olyan lehetőségük sem, hogy megkérdezzék őt.