Merre arra? Ha úgy folytatja, hogy „ott van balra”, még nem biztos, hogy megtalálom, amit keresek. Tőlem balra? Tőle balra? A bejárat felől nézve balra? Ugyanaz a hely különböző irányokban lehet attól függően, honnan és mihez viszonyítjuk. A térbeli helymeghatározáshoz hozzátartozik a vonatkoztatás: annak megadása, hogy mihez képest állítunk valamit. A koncertek esetén pl. az a bal, ahogyan a karmester látja a zenekart. A színházi világban ez a rendezői bal.

A tér ebben az összefüggésben a lehetséges helyek és térbeli kapcsolatok kerete. A hely azt fejezi ki, hol található valami ebben a keretben. Az irány azt mondja meg, merre van egy hely a kiindulási helyhez és választott tájoláshoz képest. Az irány önmagában nem határozza meg a helyet: ugyanabban az irányban lehet a közeli lámpa és a távoli épület is. Ha pontos helyet akarunk megadni, az irány mellett a távolságra vagy további térbeli kapcsolatokra is szükségünk van. A hétköznapokban természetesen ritkán használunk szögeket és méterben megadott távolságokat. A „szemüveg az asztalon, a könyv mellett van” sokszor hasznosabb helymeghatározás, mint három számszerű koordináta. A vonatkoztatás azonban ebből sem hiányzik: az asztal és a könyv segít kijelölni a keresett helyet.

Az „iránylátás” szót ebben a sorozatban a következő fogalomként használom: a látásra támaszkodó észlelésnek azt az összetevőjét jelöli, amellyel megállapítjuk, hogy valami egy választott vonatkoztatási rendszerben merre helyezkedik el.

Például azt észleled, hogy a pohár tőled jobbra van, a kilincs az ajtó bal oldalán található, vagy a kijárat a terem túlsó végében nyílik. A meghatározásban szándékosan látásra támaszkodó észlelés szerepel. A saját magunkhoz viszonyított irány megállapításához a látórendszernek a retinális kép mellett a szem helyzetére vonatkozó információt is fel kell használnia. A képnek a retinán elfoglalt helye önmagában nem árulja el, hogy a tárgy a fejünkhöz képest merre van.

Az külön kérdés, hogy merre fordul egy tárgy, illetve merre mozog. Az autó lehet tőled balra, állhat az orrával jobbra, és közben tolatva haladhat balra. Itt három különböző dolgot írtunk le: a helyének az irányát, a tájolását és a mozgás irányát. Ennél is alapvetőbb azonban, hogy mihez viszonyítunk. A vonatkoztatás három, számunkra különösen fontos módja:

A saját testhez kötött vonatkoztatást a szakirodalom gyakran énközpontúnak nevezi; tudod, te vagy a világ közepe. Karl Ewald Konstantin Hering a 19. század második felében fogalmazta meg, hogy a saját magunkhoz viszonyított irányokat úgy ítéljük meg, mintha egyetlen, a két szem között elhelyezkedő képzeletbeli szemből néznénk. Vagyis a „világ közepe” elég pontosan lokalizálható: nagyjából az orrnyereg mögött van. (A pasi nevével már találkozhattál a sorozat 508. részében; ő az ellenszín-elmélet atyja.)

A megfigyelőn kívüli tárgyakra és környezetre alapozott vonatkoztatásokat sok tanulmány közös csoportba sorolja. A felosztások és elnevezések azonban nem teljesen egységesek; ezért itt mindig meg kell mondani, mi szolgál viszonyítási alapul.

A saját test sem egyetlen, merev vonatkoztatási rendszer. Másfelé nézhet a szemed, másfelé fordulhat a fejed és másfelé a törzsed. Ha előrefelé néző testtel jobbra fordítod a fejedet, az előtted látott tárgy a törzsedhez képest jobbra lehet. Az „előtted” tehát jelentheti azt, hogy a tekinteted irányában, de azt is, hogy a mellkasod előtt. A kutatásokban ezért megkülönböztetnek többek között retinához, fejhez és törzshöz kötött vonatkoztatást. Ezek eltérő szerepét olyan kísérletekkel lehet vizsgálni, amelyekben külön változtatják a tekintet vagy a fej helyzetét.

A különbség egy egyszerű megfigyeléssel is érzékeltethető. Nézz a szobában egy mozdulatlan lámpára, majd fordítsd a tekintetedet a mellette levő polcra! Ha csak a szemed mozdult, a lámpa iránya a fejedhez és a törzsedhez képest sem változott, csak a tekintetedhez képest. A lámpa képe más helyre kerül a retinán, mégsem következtethetsz ebből arra, hogy a lámpa elmozdult. A tekintethez képest megváltozott az iránya, a szobához képest megmaradt a helye. Erich von Holst és Horst Mittelstaedt 1950-es modellje szerint minden mozgásparancsból (külföldiül efferencia) marad egy másolat a központi idegrendszerben, amely rögzíti a mozdulat célértékét. Ehhez vetik össze a beérkező jelet. Amit a saját szemmozgásunk okoz, azt a rendszer „kiszámítja”, és nem észleli a tárgy elmozdulásaként.

A másik tárgyhoz viszonyításnál különösen könnyű észrevétlenül visszacsempészni a megfigyelő nézőpontját. „A labda a szék bal oldalán van” kétféleképpen is érthető. Jelentheti, hogy a látványban a széktől balra látod; ekkor a saját nézőpontod határozza meg a balt. De jelentheti a szék saját bal oldalát is, amelyet úgy azonosítasz, mintha benne ülnél. Már a táblázat példája is ilyen.

Egy autónál ez könnyebben tisztázható: az autó saját bal oldala ugyanaz marad akkor is, ha elölről, hátulról vagy oldalról nézed. Egy jelöletlen gömbnek viszont nincs ilyen magától értetődő eleje vagy bal oldala. A tárgy saját szerkezete, rendeltetése és az adott helyzet egyaránt befolyásolja, milyen vonatkoztatást használunk. A térbeli leírásokat vizsgáló kísérletekben a megfigyelőhöz, a tárgy saját tengelyeihez és a környezethez kötött irányokat ennek megfelelően különítik el.

A környezethez viszonyítás tartósabb támpontokat adhat, mint a pillanatnyi testhelyzet. Ha megfordulsz egy szobában, ami addig előtted volt, mögéd kerülhet. Az ablak melletti asztal azonban továbbra is az ablak mellett marad. A szoba falai, egy folyosó hossztengelye vagy az utcák elrendezése olyan keretet kínálhat, amelyhez a saját mozgásunk közben is viszonyíthatunk.

Ez a térbeli emlékezetben is kimutatható. Shelton és McNamara kísérleteiben a résztvevők egy adott helyiségben elhelyezett tárgyak helyét tanulták meg, majd elképzelt nézőpontokból kellett megadniuk azok irányát. A teljesítményt befolyásolta, hogyan illeszkedett a tanulás nézőpontja a környezet feltűnő tengelyeihez. A térbeli elrendezés emlékezeti szerveződésében tehát a látott nézőpont és a környezet szerkezete egyaránt szerepet kapott.

A környezethez kötött irány sem feltétlenül égtáj. A „folyosó vége felé” vagy „a folyó mentén lefelé” ugyancsak használható vonatkoztatás. A földrajzi észak pedig tájékozódási alap: attól, hogy egy irányt a szakirodalom valamely felosztása „abszolútnak” nevez, még nem válik minden lehetséges megfigyelőtől és fizikai rendszertől független iránnyá. Ha még emlékszel rá, az általános iskolában versikét is tanultunk: „Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a Nap nyugszik, jobbra pedig kél.”

Persze, ez a versike és a dal eléggé csacsi, hiszen attól függ, hogy merre állok, és a gyerek könnyen rögzített tényként tanulja meg, hogy mindegy, merrefelé áll. A jobb tanítók erre felhívták a figyelmet. Ráadásul a Nap csak a napéjegyenlőségek körül kel pontosan keleten. Magyarországon (kb. 47,5° északi szélesség) nyári napfordulókor nagyjából 54°-nál, azaz északkeleten kel, téli napfordulókor kb. 126°-nál, délkeleten. A vers tehát még akkor is csak az év egy részében „igaz”, ha észak felé állsz.

Mellékszálként a mágneses és a földrajzi észak sem esik egybe; az eltérés Magyarországon jelenleg nagyjából 5° kelet felé, és lassan növekszik.

A Max Planck intézet tübingeni kutatói 2012-ben publikálták azt a kísérletet, amelynek lényege az volt, hogy saját városuk virtuális modelljében mutattattak irányokat tübingeni bennszülötteknek.

A résztvevők akkor voltak a legpontosabbak, amikor észak felé néztek, és a hiba annál nagyobb lett, minél jobban eltértek ettől.

A szerzők szerint ez az északra tájolt keret valószínűleg a térképekből rögzült, nem a városban tett mindennapi sétákból és utazásokból, pedig a résztvevők sokkal több időt töltöttek a városban, mint a térképek fölött.

Ugorj Kínába! Egy ottani, 2023-as tanulmány szerint a mandarin anyanyelvűek beépült vonatkoztatása „elöl észak, hátul dél, balra nyugat, jobbra kelet”, a mongol anyanyelvűek viszont kétféle mintát használnak: az egyik ugyanez, a másik „elöl dél, hátul észak, balra kelet, jobbra nyugat”. A mandarin résztvevők következetesen északi előnyt mutattak, a mongolok viszont az „elöl dél” elrendezésben déli előnyt. (Kínában 3-4 millió ember valamelyik mongol nyelvjárást tekinti az anyanyelvének; főként a Belső-Mongólia Autonóm Területen élők.) A magyar versike tehát pontosan a mandarin „alapbeállítást” rögzíti, de létezik olyan kultúra, ahol az alapállás dél felé néz.

A fent és lent további tanulságot kínál. Jelentheti a kép tetejét és alját, a fejünk búbja és lábunk felőli oldalt, vagy a nehézségi erőhöz igazodó függőleges két irányát. Ezek rendszerint összeillenek, de fekvő testhelyzetben vagy megdöntött képnél eltérhetnek. A függőleges észlelésekor a látvány és az egyensúlyérzékelő rendszer információi együtt hatnak; egy megdöntött látott keret a függőleges megítélését is eltolhatja.

A hétköznapi tájékozódásban mindez összekapcsolódik. A „kijárat a terem északi végében van” a környezethez rögzíti a célt. A „fordulj jobbra” a testedhez viszonyított cselekvést ír elő. Hogy az elsőből a második következzen, azt is tudnod kell, hol állsz és merre fordulsz. Egy hely ismerete, a felé mutató irány és az odajutáshoz szükséges mozdulat három összefüggő, de különböző tudás.

Az európai ember iránymeghatározó és -észlelő sajátosságai számunkra egyértelműek. Menjünk megint Kínába! Az északi városokban, például Pekingben, ahol az utcák rendezett, derékszögű hálózatot alkotnak, az emberek szívesen adják meg az irányt égtájakkal, és az épületek kapuit is Keleti, Nyugati, Déli és Északi Kapunak nevezik. A sok vízfolyással tagolt, egyenetlen terepű déli városokban inkább a fel-le és a bal-jobb a szokás.

2024-ben ezt kísérletileg is kimutatták a virtuális valóságban. Az északi résztvevők a környezethez kötött vonatkoztatást igénylő feladatokban voltak jobbak, a déliek a saját testhez kötöttben. A különbség nemcsak a megszokott vonatkoztatás preferenciájából fakadt, hanem abból is, hogy milyen rugalmasan tudtak váltani a rendszerek között. Amikor a déli résztvevőknél a feladat előtt „felélesztették” a környezethez kötött vonatkoztatást, a teljesítményük jelentősen javult.

És rögtön bele is futottunk egy gyakori problémába: melyik irány is a bal? Tudod, hogy az egyik kezed és lábad inkább balra van, mint jobbra, mégis gyakran irányt tévesztesz. Ez az iménti meghatározást is pontosítja: egy irány észlelése, az irány megnevezése és a megnevezésnek megfelelő cselekvés különböző teljesítmény. Előfordulhat, hogy pontosan látod, merre kéne menned, mégis az ellenkező irány nevét mondod ki. Ráadásul a kezed példája is rejt egy csapdát. A bal kezed akkor is bal kéz marad, ha a tested jobb oldalára teszed. A „bal kéz” anatómiai azonosságot jelöl, a „balra levő kéz” pillanatnyi helyzetet.

Keresztbe tett kézzel éppen a jobb kezed lehet balra. Ugyanakkor egy kísérlet szerint az, hogy a résztvevők keresztbe tették a karjukat vagy letakarták a kezüket, nem befolyásolta az eredményt; szerintük ilyenkor elsősorban a saját testünkről rögzült tudásra támaszkodunk. Vagyis a „bal kéz” valóban testsémabeli azonosság, nem a pillanatnyi helyzetből látszik.

A hétköznapi bal-jobb tévesztésben legalább háromféle nehézséget érdemes különválasztani.

Az első a térbeli oldal és a szó összekapcsolása. Látod, melyik oldalon van az ajtó; rá is tudsz mutatni, de amikor meg kell nevezned, megtorpansz vagy rosszat mondasz. Fordított irányban is jelentkezhet a nehézség: hallod, hogy „balra”, és ezt kell gyorsan egy mozdulatra lefordítanod. Sholl és Egeth kísérletei azt mutatták, hogy bizonyos feladatokban kifejezetten az irányokat megnevező szavak használata idézte elő a bal-jobb megkülönböztetés nehézségét. Ezért a tévesztés nem magyarázható pusztán a térbeli különbség észlelésének zavarával.

A második a vonatkoztatás kiválasztása. Amikor a szemben álló ember bal kezét kell megmutatnod, az ő testének bal oldalát kell azonosítanod, amely a saját nézőpontodból jobbra látszik. Ilyenkor a saját oldalaid biztos ismerete mellé nézőpontváltás is szükséges. Kísérletekben az emberalakok bal és jobb oldalának azonosítása nehezebbnek bizonyult elölnézetből, mint hátulnézetből, amikor az ábrázolt alak oldalai egybeesnek a megfigyelőéivel.

Az orosz neuropszichológiai vizsgálatokban klasszikus feladat az ún. „пробы Хеда”: a vizsgált személynek a vele szemben ülő vizsgáló kézmozdulatait kell utánoznia, például „bal kezed a jobb füledhez”. A nehézség pontosan az, amit gyakran tapasztalsz: tükrözve utánozza-e a mozdulatot, vagy át tud-e állni a másik ember testéhez kötött vonatkoztatásra?

A harmadik a saját test két oldalának azonosításához használt támpontok kérdése. A két oldalunk külsőleg eléggé hasonló. A fent-lent különbségéhez a nehézségi erő, az elöl-hátul különbségéhez például az arcunk és érzékszerveink elhelyezkedése ad feltűnő támpontot. A bal-jobb megkülönböztetéséhez sokan külön kapaszkodót hívnak segítségül: „amelyikkel írok”, „amelyiken az órám van”.

Az egyik leggyakoribb kapaszkodó az L betű formálása a hüvelyk- és mutatóujjal. Legalábbis azokon a nyelvterületeken, ahol az L a bal szó kezdőbetűje (left, links). Mindkét kezedet magad elé tartod, a kézfejed feléd néz, a tenyered tőled elfelé. A mutatóujjad felfelé áll, a hüvelykujjad oldalra nyúlik. A bal kezednél a hüvelykujj jobbra, a test közepe felé mutat, így a két ujj egy rendes, olvasható L betűt formál. A jobb kezed ugyanígy tartva ennek a tükörképét adja, egy fordított L-t. Amelyik kéz „helyes” L-t mutat, az a bal. Megjegyzem, hogy egy magyar nyelven beszélő ember számára a jobb kézzel mutatott J-szerű betűje lehetne segítség, de erre nem találtam példát.

Ehhez kapcsolódik egy fontos felismerés is: az olvasni nem tudó vagy olvasási nehézségekkel küzdő emberek a tükörképpárokat (pl. b és d) is sokkal rosszabbul különböztetik meg. A tükörkép-megkülönböztetés tehát részben az írásbeliség terméke, ezért ez a fogás csak olvasó embernek működik. A b-d hibát sokáig a diszlexia (olvasási nehézség) tünetének tekintették, ma már azonban árnyaltabban értékelik. A látórendszerünk alapbeállítása a tükörinvariancia: a tükörképeket ugyanannak a tárgynak tekinti. A természetben ez hasznos, hiszen a balra és a jobbra néző tigris ugyanaz a tigris.

A tükrözéses hibák (b helyett d, R helyett Я) gyakoriak a kezdő olvasóknál, és a diszlexiásoknál gyakran meg is maradnak a tükörinvariancia miatt, amely evolúciósan ősi észlelési hajlam. Az olyan írásrendszerekben azonban, ahol vannak csak irányukban különböző betűk (d, b, p), a hatékony olvasás nem engedi meg a tükörinvarianciát. Az olvasástanulásnak tehát egy ősi látási „szokást” kell felülírnia, a betűk körében.

Egy 2009-ben végzett vizsgálatban az erősebben kifejezett testi és kézhasználati aszimmetria kevesebb bal-jobb tévesztéssel járt együtt. A vizsgálatban 62 nő vett részt. Ez mutat valami összefüggést, de önmagában nem ad teljes magyarázatot.

Az „irányt tévesztett” megállapítás önmagában keveset árul el. Lehet, hogy valaki rosszul nevezte meg a helyesen észlelt irányt; lehet, hogy a hallott szót kapcsolta rossz mozdulathoz; és lehet, hogy más nézőpontjából értelmezte az utasítást. Az iránylátás tárgyalásában tehát külön kell venni az oldal észlelését, a bal-jobb megnevezést és a vonatkoztatási rendszerek közötti átváltást.

Kezdő autóvezetőknél ez különösen kritikus, ha tolatni kell. Ugyanis tolatáskor a bal-jobb megkülönböztetéshez az autó mozgásának irányítása és előjelzése is társul. A kezdőnek azt is el kell képzelnie, hogy a kormány elfordítására az autó melyik része merre mozdul majd. Az autóhoz rögzített irányokat használva: balra kormányzott első kerekekkel hátrafelé haladva az autó hátulja balra kanyarodik, miközben az eleje jobbra lendül ki. Tehát a „merre megy az autó?” kérdéshez már azt is hozzá kell tennünk: melyik részét figyeljük? Közben a vezető többféle nézetből tájékozódhat: hátrafordulva, tükrökből vagy a tolatókamera képéből. Ha hátra fordulsz, az autó bal oldala a látómeződ jobb felére kerül. A tükörben az autó mögötti világ úgy jelenik meg, hogy ami az autótól balra van, az a tükörkép bal oldalán látszik, ugyanúgy, mint előre nézéskor. A tolatókamerák képét ezért szándékosan tükrözve jelenítik meg, hogy a tükrökkel egyezzen.

A látott helyzetet össze kell kapcsolnia az autó saját oldalaival és a szükséges kézmozdulattal. Hátrafordulva például a tekintet és a törzs előre iránya jelentősen eltérhet. Ezért itt többféle tévesztés vezethet hasonló eredményhez: Ha vezettél már, biztosan jártál úgy, hogy félreértetted, melyik oldalra kellene kerülnöd; helyesen azonosítottad az oldalt, de rosszul képzelted el az autó mozgását; jól képzelted el a mozgást, mégis ellenkező kormánymozdulatot végeztél. Ráadásul közben rád dudáltak, és nem túl sűrűre becsülték az agyad barázdáltságát. A helyes irány megmutatása tehát még nem jelenti azt, hogy a hozzá vezető mozdulatot is helyesen választjuk ki. A tolatás különösen szemléletes példája annak, hogyan kapcsolódik össze a térészlelés, a nézőpontváltás és a cselekvés.

A bal-jobb csere életveszélyes változata, amikor balra indexelsz és jobbra kanyarodsz. Ilyenkor az iránytévesztés más ember cselekvését is félrevezeti: a másik közlekedő a balra jelzés alapján számít a jármű mozgására, miközben az jobbra fordul. Ebből azonban még nem tudjuk, hol történt a hiba. Eltéveszthetted az irányjelző működtetését, meggondolhattad magad vagy bekapcsolva felejthetted a korábbi jelzést. A jelzett szándék és a végrehajtott mozdulat eltérése önmagában nem bizonyítja, hogy a vezető összekeverte a balt a jobbal. A veszélyhez viszont elegendő, hogy a többiek a jelzésnek megfelelő mozgásra készüljenek.

A mögötted haladó autó anyádat emlegető vezetője a kocsi mozgásából már szinte azonnal látja, hogy te ténylegesen mit művelsz: a jelzésből várakozást alakít ki, a tényleges mozgásból pedig folyamatosan módosítja ezt. A jobbra forduló autóról többnyire akkor is rögtön látja, merre tart, ha közben balra villog az irányjelzője. Ez jól megmutatja a különbséget: a mozgás irányának felismeréséhez nem kell magunkban kimondanunk, hogy „jobbra”. Már követhetjük a másik autó pályáját, és igazíthatjuk hozzá a saját mozgásunkat, mire szavakba öntjük: „Ez balra jelez, de jobbra kanyarodik!” A veszélyt az okozza, hogy a villogó irányjelzés előre tájékoztatna, a mozgás viszont csak a már megkezdett manővert árulja el. A téves várakozás helyesbítésére így kevesebb idő marad.

A balra indexelő, de jobbra kanyarodó autónál nem feltétlenül a mögötte egyenesen haladó van a legnagyobb veszélyben. Sokkal inkább az, aki a balra jelzés miatt jobbról előzni kezd: a KRESZ szerint a balra bekanyarodó és ezt jelző járművet jobbról kell megelőzni. Az ő pályáját vágja el a jobbra kanyarodó autó, és neki van a legkevesebb ideje a helyesbítésre. Ugyanígy veszélyben van a sarkon váró gyalogos, aki a jelzés alapján indul el.

A hétköznapi bal-jobb tévesztésnek van kóros, agysérüléshez kötött formája is.

Ha gyalogolsz, futsz vagy kerékpározol, az irányváltáshoz kicsit kell mozdulnod vagy mozdítanod. Autó esetén nagyot kell tekerni a kormányon. Amikor én tanultam vezetni, előtte segédmotoros bicajjal (Babetta) száguldoztam.

Kerékpáron, motoron a kormányzás a test megdöntésével is összekapcsolódik. Amikor az oktatóm fordulást kért, a megszokott módon csak kicsit tekertem a kormányon. Nem véletlenül mondta az oktatóm, hogy pedagógiai munkásságának tetőpontja volt, amikor megkaptam a jogosítványt.

Ez újabb különbséget emel ki: a kívánt irányváltozás és az azt létrehozó mozdulat nagysága nem ugyanaz. Gyalogláskor a testtartásunk és a lépéseink módosításával fordulunk, járművön pedig annak szerkezetéhez kell igazítanunk a mozdulatainkat. Az autóban a kormánykerék és a kormányzott kerekek között áttétel van: a kormánykerék nagyobb elfordításához a kerekek kisebb szögelfordulása tartozik. Ezért parkoláskor akár több fordulatot is tekerünk rajta.

Nagy sebességnél már kis kormánymozdulat is jelentős pályaváltoztatást eredményezhet. Kerékpáron viszont a kormányzás a test és a kerékpár megdöntésével is összekapcsolódik. A „merre akarok menni?” mellé tehát meg kell tanulnunk a „mit és mennyit mozdítsak ehhez?” kapcsolatát is. A kezdő autóvezető helyesen láthatja a kívánt útvonalat, miközben még bizonytalan abban, mekkora kormánymozdulattal tudja követni. Ráadásul autó esetén a testünk helyben marad. Ez tovább bonyolítja az észlelés és a cselekvés kapcsolatát: előre nézek, oldalra szeretnék eljutni, és ehhez a kezemmel forgató mozdulatot végzek. Tolatáskor pedig akár hátrafelé is nézhetek, miközben a törzsem továbbra is az autó eleje felé fordul. A vezetés megtanulásához így az is hozzátartozik, hogy a jármű mozgását összekapcsoljuk a saját mozdulatainkkal, noha azok alakja és iránya jelentősen eltérhet egymástól.

Még tovább bonyolítja a helyzetet, ha a távolságot is belevesszük. Ugyanakkora oldalirányú elmozdulás nagyobb távolságból kisebb látószögváltozást okoz. Ha valaki tíz méterre tőled egy métert oldalra lép, a látóirányának változása körülbelül 5,7 fok; száz méterről ugyanez mindössze 0,57 fok. kis szögeknél a látószög nagyjából a távolsággal fordított arányban csökken.

Ez az autós példát is pontosítja: a távolabb haladó jármű oldalirányú kitérése kisebb változást okoz a látványban, ezért nehezebb lehet észrevenni, hogy az előttünk levő gépjármű megkezdte a kanyarodást. Közben az autó saját elfordulása is támpontot adhat: változik, mennyit látunk a hátuljából és az oldalából.

Tehát két változást különböztetünk meg: merre látjuk az autót, és milyen tájolásúnak látjuk. Az első szögváltozása a távolsággal csökken; a másodiknál maga az autó látszik egyre kisebbnek, így a tájolását jelző részletek is nehezebben vehetők ki.

Az autó vezetése alaposan próbára teszi az érzékszerveinket, ideértve különösen a látásunkat. Az, hogy a látásból származó ingerülettel, majd az észleléssel mit kezd az agyunk, milyen parancsokat ad a cselekvésre, az emberi teljesítő képesség határán táncol. Ez az oka annak, hogy még a jó vezetők is sokat hibáznak, nem véletlen, hogy az egyik vezető halál-ok a közúti közlekedés következménye. Világszerte a 12. helyen áll a közúti baleseti halálozás az összes halál-ok rangsorában, a WHO 2019-es adatokra épülő összehasonlítása szerint. Az 5-29 évesek között viszont az első helyen. Autóban ülve néhány apró mozdulattal nagy tömeget és sebességet irányítunk. Ezt megtanulhatjuk, akár kiválóan is. A megtanult ügyesség azonban együtt él a figyelmünk, az észlelésünk és az ítélőképességünk korlátaival. Ebből következik egy tervezési elv is: az ember várható tévedéseihez kell méretezni a sebességet, az utat, a kereszteződést és a védelmet. A „mindenki mindig figyeljen és tartsa be a szabályokat” követelmény önmagában kevés egy embereknek készített rendszerhez.

A halálozási rangsor önmagában ezt még nem bizonyítja. De nagyon indokolttá teszi a kérdést: mennyi alkalmazkodást követelhetünk az embertől a géphez, és mennyit kellene a közlekedési rendszertől az emberhez?