1881-ben Clement Ader mutatta be a Theatrophone-t.

Ezzel az eszközzel közvetítették az első „adásokat” a párizsi operaházból úgy, hogy a színpad két oldalán állítottak föl két mikrofont, és ezek jelét nyomták a fejhallgatókba.

Alig egy év múlva már a budapesti Nemzeti Színházat is ilyen módon kötötték össze a Vígadóval.

Ez az eljárás abból indult ki, hogy azért érzékeljük a bal és a jobb oldal közötti hangforrások irányát, mert két fülünk van. S noha se a színpad közepén nem volt mikrofon, se a hallgató fején középső „fejhallgató”, azt tapasztalták, hogy ha halkabban és bizonytalanabbul is, de a középirány szintén lokalizálható. Ezzel aztán évtizedekig jól megkavarták a hallás lélektanával foglalkozókat.

Egy másik, 30 évvel későbbi kísérlet abból indult ki, hogy nem is az irányok felismerése, hanem a hallgató térbe helyezése, a jelenlét érzete a fontos. A színpadon is volt egy mikrofon, és a színpadtól távoli, zengő térben, ahol a hangenergia többsége a falak visszaverődéséből származik, egy másik. A hangközvetítés során a hallgató előtt volt az egyik, mögötte a másik hangsugárzó.

Noha ez a rendszer egyáltalán nem terjedt el, a bal-jobb és az elől-hátul sztereó előnyeit összegző első otthoni hallgatásra szánt eljárás, a négy csatornát (bal első, jobb első, bal hátsó, jobb hátsó) alkalmazó kvadrofónia kb. 40 évvel ezelőtt elindult – kicsit korai – hódító útjára.

S aztán a többiek: az 5.1, a 7.1, az Atmos és társai.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy az összes mai rendszerből hiányzik valami, hiába helyezünk el a szobánkban egyre több hangdobozt. Például az tűnhet föl, hogy a hangsugárzók alkotta terület belseje hangüres, vagyis ott nem szólal meg semmilyen hang sem. A fejhallgatós rendszerekben pedig szinte minden a fejünkön belül, illetve, hátulról szól; ráadásul, ha elfordítjuk a fejünket, forog vele a hangzó világ is.

Különösen az előző 20 esztendőben fejlődött sokat a pszichoakusztikának az a része, amelyik a hangforrások irányának megállapításával, vagyis a lokalizációs képességekkel, illetve a hangtérbeli tájékozódással, a tér nagyságának, jellemzőinek hallás alapján történő észlelésével foglalkozik. S igazán büszkék lehetünk azokra a – részben fiatal – magyar kutatókra, akiket nemzetközileg is jegyeznek. A következőkben gyakorta fogok puskázni tőlük. Csupán néhány név: Kovács Balázs, Vidovszky László, Szigetvári Andrea, Wersényi György, Vas Bence, Honbolygó Ferenc, Csépe Valéria, Győry Miklós, Ragó Anett.

Hogy a probléma furcsaságát megértsed, érdemes a látást és a hallást összehasonlítani.

A látás során a szem optikai berendezése képet vetít a látó ideghártyára (retinára, recehártyára).

Ha a szemet kioperáljuk – továbbra is szeretünk boncolni –, ezt a képet akár láthatnánk is, és azt tapasztalnánk, hogy a feje tetején áll.

Ez azt jelenti, hogy a látórendszernek egy – pontosabban két, mert két szemünk van – kétdimenziós, létező képet kell feldolgoznia, vissza kell fordítania a talpára, és a két képből egyet előállítva, térbeli információvá kell alakítania. Ráadásul már bármelyik kétdimenziós kép tartalmaz olyan torzításokat – pl. a párhuzamosok összetartanak –, amelyek feldolgozása során nemcsak vízszintes és függőleges, hanem mélységi információkat is kapunk.

A hang esetében nincs ilyen közvetlen transzformáció, sehová sem vetődik hangkép. S itt máris ellentmondásba ütköztünk. A hangjelenségek, hangművészeti alkotások megnevezése során sokszor olyan szavakat használunk, amelyek a látáshoz kötődnek: hangszín, hangszobor, hangmagasság, stb. Mintha a hallás a látás alárendeltje lenne. Holott az egyes érzékelések – a modalitások – összefüggnek egymással, még akkor is, ha az információk többségét a látás segítségével szerezzük.

Nana.

Feltéve persze, ha például a beszédről elfeledkezünk. Sőt, ha a látásunkat veszítjük el, a hallás és a tapintás segítségével sokkal jobban tudunk tájékozódni, mintha megsiketülünk, és nem észleljük, mi történik a hátunk mögött. Az sem véletlen, hogy a mozgófilm oly gyorsan megkövetelte a hangot, a zeneművek rögzített változata azonban napjainkban is jól megvan kép nélkül, s valahogy a videotelefonálás sem túl népszerű, noha a Skype és társai nagyot lendítettek a dolgon.

A talán leglényegesebb különbség, hogy a hallásunk a teljes térből vesz mintákat, a látásunk viszont csak onnan, amerre a fejünket fordítjuk, de még onnan is csak egy szűkebb tartományból.

Ám ha a hangképet nem közvetíti a fülünk, akkor mit használ föl a hallórendszerünk?

Képzeld el, hogy egy tó partján állsz. A tóban kacsák és hattyúk úszkálnak, a távolban vitorlások siklanak a vízen, és a tó felszínét szél fodrozza.

A tó partján két keskeny csatornát ásunk. Ezek mindegyike néhány méter hosszú, néhány centiméter széles, és pár méterre vannak egymástól. Félúton mindkettőbe egy zsebkendőt helyezünk, és odaerősítjük őket a csatorna széléhez.

Ahogy a tó hullámai elérik a csatornákat, megmozgatják a zsebkendőket. Ezek után kizárólag a zsebkendők mozgásából kell a tavon történő eseményeket kitalálnod: hány hajó van a tavon, hol vannak, melyik van közelebb, és merre úsznak a kacsák meg a hattyúk.

Annak ellenére, hogy ez a feladat tökéletesen ostobának tűnik, a hallórendszerünk mégis képes hasonlót megoldani: csupán a dobhártyánkat érő hanghullámok alapján vonunk le egy sor következtetést, és – a látáshoz képest pontatlanul, de a szervezetünk számára kielégítően pontosan – leképezni a hallott világot.

Na, azért álljon meg még egy kicsit a menet! Nézd meg a következő két képet!

A bal oldali a Művészetek Palotája Bartók Béla hangversenyterméről, a jobb oldali a Zeneművészeti Egyetem nagyterméről készült fotó. Lehetetlen összekeverni, ugye? Ha még jártál is bennük, bármikor, ránézésre meg tudod különböztetni a kettőt egyetlen pillanat alatt. sőt, el is tudod mesélni, melyik milyen, miben különböznek egymástól. Ha viszont ugyanazt a zeneművet ugyanazoktól az előadóktól hallgatnád meg, és a következő alkalommal behunyt szemmel kéne megállapítanod, hol vagy, elég bizonytalan lennél, noha jelentős akusztikai különbségek vannak közöttük.

Ennek az az oka, hogy a hangtér térjellemzőire vonatkozó memóriánk nagyon gyönge. Valószínűleg azért, mert a természetben – a szabad térben – nem jellemző, hogy a visszaverő felületek közel vannak hozzánk, amikor pedig a fáról leszenvedett őseink barlangokba költöztek, azok akusztikája oly mértékben különbözött a szabad tértől, hogy még akkor sem volt nehéz felismerni, ha sötét volt.

Apropó, sötét. Az ember nappali élőlény. A sötétség ellen a törzsfejlődés során nem a hallásának finomításával küzd – holott ez is egy megoldás lehetett volna, lásd a vakoknak az átlagosnál jobb hallását –, hanem azzal, hogy világosságot teremt.

Remélem, hogy sikerül majd a tér- és irányhallás sajátosságait, meghökkentő érdekességeit és annak okait is világossá tennem a számodra.