Carl: Vágjunk is a közepébe. Arra keresem a választ, hogy egy csinos hölgy hogyan jut el odáig, hogy az Earth Wind and Fire-nek írjon dalokat.

Allee Willis: Ez csodálatos és nagydolog volt. 1978 elején Patti Labelle meghallgatta néhány dalomat. Elhívott San Franciscóba, hogy a stúdiójukban készítsünk néhány demó felvételt. Mivel én akkor nagyon szegény voltam, nem volt pénzem repülőjegyre, Patti fizette az utam. Bemutatott Herbie Hancocknak, aki szintén feljátszott próbaként néhány szerzeményem. Akkor találkoztam Verdine White-al is, az Earth Wind and Fire basszusgitárosával. Hirtelen nem is tudtam, hogy a rám szakadt lehetőségek közül mit válasszak. Patti, Herbie, vagy a szintén kiváló dalszerző Verdine? Maurice, Verdintől hallott rólam és az egyik reggel csörgött a telefonom. Allee Willis? - kérdezte a hang. Igen –válaszoltam. Maurice White vagyok és szeretném, ha eljönnél és a következő nagylemezünkre írnál dalt – mondta.

Már a következő nap elkezdtük írni a September-t a Greatest Hits albumra. Nagyon szerettem Őket. Ők a kedvenc zenekarom és mindig is azok maradnak. Imádtam nekik írni. Az akkor soron következő nagylemezükre, az „I am”-re is került két dalom társszerzővel. Ez nagy áttörés volt a zenekar részéről a fehér rajongók felé is.

Carl: Mesélnél nekem a September című dal keletkezéséről?

Allee Willis: A zenekarnak volt egy általam addig ismeretlen, de fontos szempontja a dalszerzést illetően. Rendkívüli módon, erősen kötődtek a keleti filozófiák útmutatásaihoz. Nagyon pozitív életszemléletet képviseltek –mint azt dalaikban is hallhatjuk - ami akkoriban különösebben nem volt jellemző a soul zenét játszó együttesekre. Azon a bizonyos első napon, amikor befejeztük a munkát és hazafelé indultunk, Maurice ajánlott nekem egy könyvet. A könyv címe az volt, hogy a „The Greatest salesman in the world” (A világ legjobb értékesítője) és elküldött a Bodhi Tree-be, ami Los Angeles talán legspirituálisabb könyvesboltja volt akkoriban. Ott az említett könyvön kívül az eladóhölgy még ajánlott másik könyveket is, amiket elhoztam. Egy rendkívüli komplex felfedezés részese lettem a könyvekben találtak által. Bár volt több olyan dolog, amit először nem értettem.

Maurice azt mondta, hogy én egy nagyon spirituális személy vagyok. Azért küldtek ide (a Földre), hogy kommunikáljak. Ezen nagyon elgondolkodtam. Ha Maurice ezt mondta nekem, akkor bizonyára oka volt és ehhez tartanom kellett magam. A következő hónapokban ezeket a könyveket bújtam és próbáltam minél jobban megérteni az írásokat. Vágytam rá egyre jobban, hogy megértsem a tanításokat. Azt hiszem, örökre megváltoztattak ezek a dolgok engem. A Maurice által mutatott Úton maradtam az óta is.

A September egy nagyon fantasztikus és izgalmas munka volt. A dal bevezetőjét Ők készítették, már sokkal előbb megvolt. Én bementem a stúdióba, hogy megismerkedjem mindenkivel. Amikor beléptem a stúdióba meghallottam a dal gitár bevezetőt és azt gondoltam:- ó Istenem, hogy engedhetted meg, hogy ez történjen velem? Ezek a srácok miért velem akarják ezt megcsinálni?- Annyira nyilvánvaló volt ebből a bevezető részből, hogy ütős lesz. Én vagyok az, aki ezt az örömzenét megírhatja. Minden más, amit előtte valaha megírtam, az semmi ehhez képest. Amikor az emberek meghallják majd, azt fogják mondani, hogy én írtam –ez járt e felemben akkor-. Ó Istenem. Később, az emberek, amikor megtudták, hogy én írtam, állandóan emlegetik, hogy milyen boldogok lesznek minden alkalommal, amikor meghallják.

Carl: Boldog vagyok, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez.

Allee Willis: Én is így érzek, amikor meghallom a rádióban. Nem érzem úgy, mintha ezt a dalt én írtam volna.

Carl: Mi a szeptember 21. éjszaka jelentése a dalban?

Allee Willis: Semmi. És bármelyik ember, aki ezt kérdezi tőlem, nem akarja elhinni. Maurice találta ki az első sort, és amikor meghallottam, megkérdeztem tőle, miért 21? Azt mondta, hogy egyszerűen nagyon jól hangzik, és mindenki tudni szeretné majd a dalszöveg további részéből, hogy mi a jelentősége. De igazán semmi jelentősége. Csak egy dolog, amit nagyon jó énekelni a szavak dallama miatt.

Én azt mondanám, hogy a leckét nagyon jól megtanultam az Earth Wind and Fire-ből, különösen Maurice White-tól. A szöveg soha nem mondhat ellent a zenei dallamnak és a ritmusnak. Ez az a kapcsolat, ami a legfontosabb egy dalban. A szavak dallama és a zene, ha kiválóan kiegészítik egymást, mindenki érezni fogja azt, amit kell. Emlékszem kipróbáltuk másik dátummal, de egyikkel sem volt olyan jó, így maradt a 21., amit fantasztikus ráénekelni a zenére.

Carl: Arról beszélsz, hogy a szöveg, soha nem állhat a dallam útjába. Az oda beillesztett szavak igazából nem is szavak, hanem dallamos hangok?

Alee és Maurice White

Allee Willis: Pontosan. Én, előtte soha nem foglalkoztam olyan szövegekkel, amelyek értelmezhetetlenek voltak, olyan versszakokkal, melyek nem alkottak rendes mondatot. Ma már nagyon boldog vagyok, hogy változtattam ezen a hozzáállásomon. Említettem Maurice-nak, hogy nem tudok olyan refrént benne hagyni, mint „ba de ya”, annak jelentenie kellene valamit ott. Erre Ő azt mondta, hogy ez nagyszerű, így kell maradnia. Ez az, amire az emberek emlékezni fognak. Elvetettük ezeknek a hangoknak (olykor értelmetlen szavaknak) a megváltozatást, mivel bármire cseréltük nem volt olyan jó, mint ami maradt. – ó, köszönöm Istenem-.

Carl: Igen, valóban. Azt hiszem, az emberek értelmezik ezeket a „ba de ya” hangokat.

Allee Willis: Igen, ezeket hallgatva csak egy jó partira gondolnak.

Carl: A szövegben hallható „blue talk” (kék beszéd)-nak mi a jelentése?

Allee Willis: Azt hiszem, valami olyasmire gondolhatunk, mint szexi szavak, de nem tudom, hogy másoknak is ez jut az eszébe, amikor meghallja. Tudod a September-el egy nagyon jó dalt akartunk írni, ami mindenkit megérint. Egy mindenki számára pozitív érzést szerettünk volna sugározni. Azt mondom, hogy soha nem voltam olyan esküvőn, rendezvényen, ahol nem hallottam volna ezt a dalt. Úgy hogy azt hiszem elértük, amit akartunk vele, mindenki érti a jelentéseit.

Carl: Ok. rendben, beszélnél a Boogie wonderland-ről?

Allee Willis: A 70-es évek második felében munka kapcsolatba kerültem Jon Lind-el, aki néhány évvel korábban megírta a Sun goddess című dalt, az Earth Wind and Fire-nek. A találkozásunk idején már javában tartott a diszkó zene korszaka, és túl sok dal szólt a „boogie”-ról. Mi nem boogie-ról akartunk írni, csak valami jó dalt készíteni a táncparkettre. Az egyik nap megnéztem a Looking for Mr Goodbar című filmet (Magyarországon Nappalok és éjszakák címmel jelent meg VHS kazettán – a szerk.-) Diane Keaton főszereplésével. A történet egy, az életével elégedetlen tanítónőről szól, aki a drogokban és az éjszakai életben vezeti le unalmát és főleg minden este másik pasival van, egyéjszakás kalandokban kerül. Az egyik éjszaka találkozik egy vietnami veteránnal (Richard Gere alakította), aki megöli a lányt. Ez a filmdráma kezdett inspirálni a későbbi Boogie Wonderland megírására. Írni szándékoztam arról, hogy a tánc, az ember kétségbeesésében mekkora segítséget képes nyújtani. Láttad a filmet?

Carl: Sajnos azok közé tartozik, amiket nem láttam.

Allee Willis: Egy bámulatos film. Azt hiszem, mindenkinek látnia kell. Egy nőről szól, aki minden éjszaka, klubokba jár táncolni, hogy a nyomorult életét feledni tudja. Későbbi slágeremnek, a Neutron dance-nek (Pointer Sisters) is ez a mondanivalója. Ha az életed nem működik, akkor emeld fel a segged és változtass rajta. Minden rajtad múlik.

Amikor láttam a Mr Goodbar-t elkezdtek foglalkoztatni azok az emberek, akik a klubokba jártak minden éjszaka, akiknek szét volt esve az életük. Az éjszakában éltek igazán, de nem vitte előre egyiket sem. Ha meghallgatod a Boogie Wonderland szövegét, az a Septembertől eltérően egyáltalán nem egy boldog dal. Ez a dal igazán azokról szól, akik az önrombolás határán járják az éjszakai klubokat. Remélik, hogy megoldást találnak a problémáikra. Remélik, hogy találnak valamit, vagy valakit, aki kihúzza őket a szakadékból. Egy olyat keresnek, mint az igazi szerelem, ami megmentheti őket. Jellemzően soha nem emlékszem a szövegeimre, de erre az egyre, mivel annyit emlegettem, nagyon. 

A dal kezdő sorait magyarul talán így fordítanánk: „Midnight creeps so slowly into hearts of men who need more than they get Daylight deals a bad hand to a women who's laid too many bets „ „Lassan kúszik be az éjjel az éhezők világába, a nappal balszerencsét hoz a reménykedők számára” (ford. Nagy Miklós NC)

Ezek a sorok önmagukban eléggé sivárnak hatnak, de a ritmus született meg először - és később a dallam, amely úgy hangzott a hozzáképzelt kórussal, mint egy kiváló musical a Broadway-n, … mint a Mary Poppins.

Egy menő éjszakai klubról akartuk elnevezni a dalt és elkezdtük forgatni a telefonkönyvet, klubok nevei után kutatva. A találatunk alapján, a kórus, a refrén eredetileg úgy szólt volna, hogy „Come to Johnnys Casino Lounge”, amit nem találtunk elég jónak. Rájöttünk, hogy, volt egy nagyon fontos szó a „boogie”, melyet bele kell szőnünk a refrénbe, de azt nem használhattuk első szóként. Ezért átváltoztattuk „dance”-re. Végül eljutottunk a „Dance, boogie Wonderland” refrénig és azután azzal dolgoztunk.

A dal kórusában már megjelennek a pozitív, Earth Wind and Fire-re jellemző érzelmes dolgok, mint: „a világban lévő szeretet nem tűnhet el”
A „boogie wonderland” beleivódik az elmédbe, és hatással lesz rád, amikor körbevesz a zene és táncolsz. Remélhetőleg megkapod azt nappal is, amit az éjszaka nyújtott. Ez ennek a dalnak az üzenete.

Carl: Az Earth Wind and Fire egy másik felvételről készítette a Boogie Wonderlandet?

Allee Willis: Nem. .. vagyis az volt az első alkalom, hogy meghallottam ezt a dalt. Miért kérdezed ezt?

Carl: Azért, mert az Earth Wind and Fire számomra az a zenekar volt, akik kiválóan játszották, az utánozhatatlan soul zenét és a diszkót. A kettő közötti határvonalon voltak.
Allee Willis: Igen

Carl: Én 1971-ben születtem, és nem tudnám megmondani, hogy az Earth Wind and Fire a tökéletes diszkó zenekar volt, vagy olyan csoport, akik –főként- abban az időben lázba hozták a hallgatókat.

Allee Willis: Nem teljesen. Egyértelműen megvádolhatom őket azzal, hogy diszkó zenekar voltak, de ez egy olyan dolog, amivel nem tudok mit kezdeni. Viszont abban az időben a diszkó ment mindenhol és meg kell hagyni, hogy jó volt.

Így szerintem nekik ez inkább olyan dolog volt, amit ösztönösen csináltak. A „Boogie Wonderland” egy teljesen másféle diszkó zene. Sokkal erőteljesebben hangszerelt, az akkord struktúrák mások és szövegben is meglehetősen eltértek másoktól. Szóval az én véleményem szerint boldogok voltak, hogy valami olyanjuk van, ami belefért ebbe a stílusba, mégsem tartoztak annyira hozzá a stílushoz.

Másrészt azt kell mondanom a dalról, hogy eredetileg mikor Jon és én elvittük Mauricenek, ő először nem adta oda a zenekarnak. Egy másik csapatot futtatott éppen, a Curtis the Brothers-t, és az Earth, Wind and Fire később kapta meg és átírták a zenét (hangszerelését), szóval ez ugyan az a szám, de más énekelt rajta. Jon és én, ezért magunkon kívül voltunk, mert az Earth, Wind and Fire egyszerűen jobb volt, miközben a másik, ismeretlen csapat egy átlagos munkát végzett, de mindketten tudtuk, hogy hogyan fog Maurice White hangzani miközben énekli a szöveget. Így hát töltöttünk pár idegtépő hetet miközben azért könyörögtünk, hogy tartsa meg a számot magának. Végül megtartotta, két héttel később ki is adtuk a dalt.

Carl: Wow. Az „In The Stone,” az a szám, amit David Fosterrel írtál, igaz?

Allee Willis: Daviddel és Maurice-szal.
Allee Willis: Az egy igazán érdekes darab, amire az elmúlt évek során más szemmel nézek. Az első napon mikor találkoztam a The Color Purple stábjával (Broadway musical, melyet Allee Willis szerzett Brenda Russell-el, később mozit is készítettek belőle Quincy Jones-al), mikor először végig vettük a számokat, nálam voltak azok a slágereket tartalmazó CD-k , melyeket mindenkinek osztogattam. Az „In The Stone” rajta volt, de sem „Boogie Wonderland” sem a „September”, sem bármely másik dal, mely fekete stábbal készült, nem. Úristen dehogyis. Nem is én írtam ezeket a számokat. „September” és a „Boogie Wonderland” voltak a fehér közösség kedvencei, míg a feketék az „In The Stone-t” szerették.

Legemlékezetesebb pillanatom arról a számról, hogy volt egy eredeti melódiája, és aztán meghallottam magát a felvétel. Teljesen felcseréltek benne mindent. A háttér melódia lett a kórus, aztán az igazi melódia a háttér lett később. Arra emlékszem, hogy először mennyire csalódott voltam a hangzás csere miatt, mivel számomra ez a hihetetlen muzsika, egy érzés volt.

De amit szeretek az „In The Stone”-ban az az, hogy egyszerűen imádom a lendületes zenekari hangzást. A diszkó bandák dalai között ez a kedvencem. Valószínűleg azért, mert nagyon vidám, jó érzést keltenek. Az „In The Stone” egyszer csak klasszikussá vált ebben a műfajban és a YouTube-on, hallhatjuk minden változatát. Szóval… a YouTube egyszer csak egy kincses láda lett, és az „In The Stone” masírozós zenekaros változatainak mennyisége elképeszt. Egyszerűen fantasztikus.

Carl: Nos, megemlítetted a „Neutron Dance”-t korábban és azt, hogy mennyire vidám is az a szám. Most azon gondolkozom, hogy hogyan kerülhetett a Beverly Hills-i Zsaruba a szám. Hozzá készült?

Allee Willis: Ó igen, az is egy jó szám. Eredetileg viszont nem a Beverli Hills-i zsaruhoz készült. Egy másik filmhez íródott, a Streets of fire-hez (hazánkban: Ha eljönnek a bomberek címen vetítették). Ez egy olyan film volt, ami jött aztán el is ment. Mondták, hogy van egy jelenet a várost elhagyó buszon - miután megtörtént a nukleáris holokauszt-, és egy, az 50-es évek béli fekete doo-wop csapat lesz a busz hátuljában, amelyen a főszereplő páros menekült. Ehhez a részhez kellett írni dalt. Akkor találkoztam Danny Sembello-val először- Ő volt annak a Michael Sambellonak a fiatalabbik öccse, aki a „Maniac” című számáról volt híres abban az időben.

Ezen a ponton nem igazán izgatott a dalszerzés, mert egy gyerekkel kellett dolgoznom, akinek még sosem volt felvétele, szóval csak le akartam tudni a dolgot. Egy nagyszerű billentyűs volt a fiú, és csak ennyit mondtam neki: „játszd a legátlagosabb 50’-es évek béli zenei basszust amennyire tőled telik”. És ekkor elkezdte játszani a „Neutron Dance” énekének dallamát. Én olyasféle ember vagyok, aki akár egy asztalra leeső kanálhoz is képes dalt írni, így hát először elénekeltem a dalt. Először leénekeltem miközben ő követett és pont eltalálta a hangokat, aztán mondtam neki, „Gyorsan írjuk le ezt a dalszöveget”. Mivel én már tudtam, hogy a városban mindenki azért versengett, hogy bekerülhessen a filmbe, így hát nem igazán bíztam benne, hogy pont mi leszünk azok.

Egy eléggé életrajzi dalszöveg lett, arról, ami éppen velem történt abban az időben. Nem igazán lelkesedtem a dalszerzésért, úgy éreztem nem tudtam igazán kifejezni magam vele, mivel én az embereknek írtam, és végső soron azt mondod, amit ők akarnak, hogy mondd. Mivel én mindig eléggé vizuálisan fogtam fel a dolgokat, így zenét készíteni, vagy akár csak dalszöveget írni is frusztráló volt mivel az ötleteket több rétegben és színben, formában és hasonló módokon láttam magam előtt. Szóval csak gyorsan túl akartam esni ezen. Ekkor mondtam, hogy „Még fél órát dolgozunk a dalszövegen és készen is vagyunk.”

Ezek a dolgok mind az életemből jöttek:

I don't want to take it anymore
I'll just stay here locked behind the door
Just no time to stop and get away
Because I work so hard to make it every day

Nem akarom ezt tovább csinálni
Inkább maradok a zárt ajtó mögött
Nincs idő megállni és menekülni
Mert a holnapért keményen kell dolgozni

Egy ilyen szöveg, ami leírja mindazt, ami épp széthullik az életedben, és te tisztában vagy ezzel, egyszerűen összehoz és megváltoztatja az életed. Ez igazából egy személyes döntés. Volt egy kicsi rózsaszín 1962-es Corvair márkájú autóm és miközben írtuk a szöveget kinéztem az ablakon. Ott volt valaki a ház előtt, aki éppen próbálta feltörni az ajtaját. Kirohantam a stúdióból és közben minden fel lett véve. Nem viccelek. Minden. Hallhatod, ahogy rohanok ki a szobából és közben üvöltöm „Valaki ellopta a vadonatúj Chevroletemet!”, és ez volt az a bizonyos rész. Aztán mikor később az elő-vetítésen megnéztem a filmet, ami sok szempontból elképesztő volt számomra, de elsőként azért, mikor meghallottam a „Neutron Dance”-t úgy kezdődni, hogy, „Valaki ellopta a vadonatúj Chevroletemet!”, aztán az a dohányszállító teherautó, aminek hátuljába Eddie Murphy be van zárva, kiabál miközben haladnak Detroit utcáin és belemennek abba a Chevroletbe. Aztán „Én csak égek, csinálom a Neutron Dancet”, ami annyit jelentett nekem, hogy valaki megnyomhatta volna a gombot tegnap, és mi mint füstté váltunk volna, ha változtatnunk kell. Abban a részben egy autó felrobban. Úgy értem, akkor sem tudtam volna jobb dalt írni, ha számítottam volna rá. De ami nekem igazán tetszik az egész Beverly Hills-i Zsaru és a „Neutron Dance” dologban – volt egy másik dalom is benne, a „Stri It Up” Patti LaBelletől – az az, hogy az egész film alatt Eddie Murphy egy olyan pólót hord, amire az van írva, „Mumford”. Ebbe a középiskolába jártam Detroitban.

Ekkor kecmeregtem ki az első silány időszakomból a zenét illetőleg mivel annyi munkát kaptam, hogy már nem is érdekelt a dolog többé. Ez úgy történik, hogy először kihúzod magad a munkák alól, de később mások lesznek azok, akik nem számítanak rád, ha nem vagy jelen. Szóval sosem gondoltam volna, hogy lehet még sikerem, és végül mégis, méghozzá a középiskolám is részese ennek. Aztán később ez lett a középsuli hivatalos dala.

Az Orosz kormány az egyik legveszélyesebb embernek tartott engem az Egyesült Államokban, mivel félre fordították a címet „neutron bomb” azaz neutron bombára. Az első versszakot így fordították: „egy hatalmas nukleáris robbanás közeleg, mindenkit meg fog semmisíteni; kit érdekel, hogy van-e autód, pénzed vagy állásod, csak táncolj, táncolj, táncolj.” Ez egy hatalmas cikk lett a Pravda-ban, pedig a BMI kiadóval szerettem volna Oroszországba menni, de nem engedtek be az országba. Úgy értem, őrültség volt az egész. De a nagyobb dolog mégis a kapcsolat volt az iskolámmal úgy, hogy én semmit sem tudtam róla. Végül úgy alakult, hogy Jerry Bruckheimer (többek közt a Flashdance és a Beverly Hills-i zsaru producere –szerk-) is ugyan ebbe az iskolába járt. Épp másfél hónapja, hogy először visszalátogattam oda, ahol 1965-ben leérettségiztem és hihetetlen élmény volt. Allee Willis Nap volt. Négy órát töltöttem az iskolában a zene és a művész tagozattal, mindegyikőjükkel, mindazon gyerekekkel, akik nekem mutatták be előadásaikat.

Egy másik dolog. Mindig ellene voltam a lineáris dalszerzésnek. Ez egy kimondatlan dolog volt egészen 1990-ig, mikor is felfedeztem az internetet. Az emberek szerint mi is az interaktivitás? Letöltés. Igazából, ez nem interaktivitás. Számomra, ha egy dal felkerül, az internetre bárki befolyásolhatja azt. Több lehetőségnek is kellene lennie a „megveszem/nem veszem meg” választásokon kívül. Így hát megszállottja lettem egy tömeges online együttműködésnek. Amit először tenni fogok a Mumfordos tanulók százaival, -ami Detroit legjobb iskolája és 100%-ban feketék tanulnak benne-, hogy írni fogok egy dalt, készítünk egy videót, egy reklám kampányt, bármit, amit csak egy ilyen dal kíséretében meg lehet tenni ezen a napon. Ebben a korban, és online fogok szervezkedni a gyerekekkel, hogy ezt véghezvihessük. Szóval igencsak fel vagyok lelkesülve ezzel kapcsolatban. Ezt az egész ötletet a Beverly Hills-i Zsaru adta. Így hát el sem tudom képzelni másképpen az életem, mint ezt a vonalat követve.

Carl: Ez vezetett téged egyik dologtól a másikig, amiket eddig életedben csináltál?

Allee Willis: Valóban. Sok mindent csinálok és sosem azért, mert elvesztem az érdeklődésem az előző dologból. Valami teljesen újba akarok fogni. Én csak egyszerűen ilyen vagyok, hogy mindig kiveszem a jó dolgokat abból, amit csináltam és beleteszem valami másba, amit talán 30 év múlva is csinálni fogok.

A 90-es években sok támogatást kaptam és végül elismernek. A salon.com-on volt egy cikk, ami végre elismerte, hogy én voltam az első ember, aki előállt a szociális média ötletével 1992-ben. Abban az időben mindenki azt hitte az internetről, hogy valami dilis, bogaras dolog, de nekem nem az. Ha képes vagy ilyen nagyszerű környezetet kreálni online és embereket gyűjteni hozzájuk, akkor a lehetőségeid megnyílnak a zene és művészet irányába. Ez az, amiről a digitális médiumok szólnak, ezek a véget nem érő, szerteágazó dolgok, amik egy kis magból nővik ki magukat.
Carl: Egy gyors kérdés: beszéltünk a „Neutron Dance”-ről és arról ahogyan Danny Sembello játszott miközben te leénekelted a dalt.

Alle Willis: Igen.

Carl: Mit értesz ez alatt, hogy éneklés, ebben az esetben? Abban a pillanatban formáltad a szavakat?

Allee Willis: Ebben az esetben igen, – és ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor a szavak jöttek a zenével – de tudod, nem írok vagy játszok zenét így ez nálam nyögdelés és dobogás az asztallapon, aztán lassan, az elektronika segítségével, ezt mind rögzíteni is tudom. Szóval én eljátszok bármit bármin, de sohase tudnék leülni és eljátszani egy bevezetőt, ha ezt kellene tennem. Mikor hallok valakit játszani és tetszik, olyankor rögtön egy dalt hallok és mindig van nálam egy magnetofon, még otthon is. Egyszerűen csak felveszem, aztán együtt kitaláljuk, hogy hogyan adjuk elő.

Carl: Értem. Ez érdekes.

Allee Willis: Color Purple musical például főként így íródott. Soha, de soha nem írok, dalt mielőtt belépek a stúdióba, ha valami történik, megtörtént. Ha jól sikerül az nagyszerű, ha nem, hát nem. És csak egy-egy részen dolgozunk egyszerre. Azon, ami éppen érdekel, hiszen ehhez vannak jó ötleteink. 

Ha öt különböző részen dolgozok egyszere még az sem érdekel, hogy van-e közük egymáshoz. Valami úgyis ki fog emelkedni, ami igazán jó lett. Ezután ha a többi rész illik hozzá, akkor használjuk. Nem szeretem azokat a dalokat, amik túl kiszámíthatók és pontosan lehet tudni merre, tartanak. Ez különösen igaz a régebbi dalokra. Egy tipikus példája ennek számomra a „What Have I Done To Deserve This?” a Pet Shop Boys és Dusty Springfield előadásában. Mikor éveken keresztül veszik fel a számot, mert nem tudják elkülöníteni a kórust, na és a „What have I, what have I, what have I done to deserve this?" Esélyünk sem volt összekapcsolni az átvezetést a kórussal és megszállottul próbálkoztam beszélni a dalaimban, ami természetesen később rappé lett. Mikor készítettük azt a dalt, a többiek így reagáltak: „Úristen! Ezt nem hagyhatod így benne!” Amire csak azt válaszoltam, hogy „Igenis benne marad. Ez a szám megragadó része.”

Végül beleegyeztek, de olvashatsz interjúkat a Pet Shop Boys-szal erről a dalról, amikben mindig arról beszélnek mennyire különbözött tőlük a lényegi részeiben, főleg azért, mert mások négy különböző dalba építették volna őket. Aztán az átvezetés is teljesen más tészta. Most komolyan, öt rész, amiket az emberek általában nem tennének egymás mellé, de nekem mégis teljesen logikusnak tűnt. Mint amikor valaki azt mondja nekem: „B-ben vagyunk. Milyen hangnemben kegyen a kórus?” És erre a válasz,: „Az sem érdekel ha Q-ban, ha jól hangzik.”

Ebben a vonatkozásban úgy érzem, hogy a képzettségem hiánya nagyobb szabadságot ad nekem, mint másoknak, de máskor ez szörnyen frusztráló mivel nehéz megértetnem magam velük. Mintha nem értenék azt, amit beszélek és sok esetben vizuálisan próbálom nekik elmagyarázni. Ha mégsem értik meg, az olyan, mint a falra hányt borsó.

Carl: Néhány zeneszerzőnek van egy módszere, ahogy leülnek és néhány óra múlva már tudják, hogy képesek alkotni valamit. Eközben úgy hangzik, hogy neked sokkal szabadabb környezet kell.

Allee Willis: Igen. Amint valaki leül, és azt mondja, hogy most írni fogunk egy dalt, rögtön elvesztem az érdeklődésemet. Ez nem az, ami engem érdekelne a zenében. Ami engem megfog benne az a spontaneitása és az, hogy érzelmi szinten érinti meg az embereket. Az évek során megismertem a saját módszeremet. Tudom, hogyan helyezhetem magam bizonyos lelki állapotokba, és azt is, hogy mikor nem vagyok alkotóképes kedvemben. Szóval, ha nem valaki hozzám hasonlóval kerülök össze, már nem is érdekel a velük való munka.

Carl: Azt hiszem, ez megmagyarázza miért annyira különbözőek a dalaid több szempontból is.
Allee Willis: Pontosan. Nagyon tudom unni, ha ugyan azt kell csinálnom folyton. Ezért is próbáltam ki annyi mindent a karrierem során. Ha semmi mást nem tettem volna a dalszerzésen kívül, főbe lőttem volna magam. Ez az, amit a legjobban szeretek csinálni, mégis, a gondolat, hogy dalokat írjak, egyiket a másik után, miközben az életem próbál csak egy valamiről szólni. Úgy értem, túl rövid az élet ehhez.
Carl: Mesélj nekem arról, végül hogyan jutottál el a „What have I Done To Deserve This?” megírásához a Pet Shop Boys-szal.
Allee Willis: Az volt az egyik kedvenc lemezkiadóm, akikkel együtt dolgoztam abban az időben. Kathleen Carey, aki most a Sony-t vezeti, de akkor még csak egy kis butik vállalat volt az MCA-nál amit úgy hívtak, Unicity. Ő imádta azt a Pet Shop Boyst, akiknek a „West End Girls” című slágerük aratott Európában. Az ő menedzserük éppen LA-be jött, hogy szerezzen nekik egy lemez szerződést. Azért pont LA-be mert úgy érezte, hogy érdekes srácok voltak – az egyik építész, másik író – és jóval okosabbak voltak, mint sok más zenész, ami ebben az esetben a világi zenét jelenti. Kathleen szerint jól illeszkedtek a személyiségeik. Nagy gyűjtője volt az alkotásaimnak. Pont abban az évben kezdtem el festeni és a festményeim teljesen ellepték az irodáját. Azt mondta nekem: „Megpróbálom megszerezni ezt a fickót (Tom Watson, a menedzsere) mivel ő műgyűjtő, és ha róla van szó, azt mondom neked, hogy nemsokára egy repülőn fogsz ülni Anglia felé, hogy velük együtt írhass. „

Szóval Tom imádta a művészetet, vett egy-két dolgot, átjött, és azt mondta,: „Átrepíthetnélek Angliába és hajlandó lennél megcsinálni a Pet Shop Boys portréját? Egy fan klubba szeretnénk kirakni.” Így hát festőként mentem oda, és ők pózoltak nekem. Azt kérdezték, miért nem látták eddig a műimet.” Erre csak azt mondtam, hogy főként dalszerző vagyok és csak most kezdtem bele a festészetbe. Aztán megkérdeztem, hogy milyen zenét szeretnek. Nem árultam el nekik miket írtam azelőtt, aztán Neil, az énekes így tört ki, hogy „Úr Isten, ugye te vagy az a bizonyos A. Willis az Earth, Wind & Fire albumokról?”

Aznap éjjel belekezdtünk a „What Have I Done To Deserve This?”-be. Úgy egy héttel tovább maradtam a tervezettnél. Aztán még a felvétel beletellett pár évbe mire elkészült, mivel nem voltak biztosak a szerkezetében, sem abban, hogyan vegyék rá Dusty Springfieldet az éneklésre. Ez az elejétől fogva úgy volt, hogy duettben énekelnek vele. Számos dalt írtam már Dustynak azelőtt és ismertem, így én is kapcsolatba léptem vele és a Pet Shop Boys is felkereste őt. Végül igent mondott. Úgy alakult, hogy ez lett Dusty Springfield második legtöbbet eladott singleje a „Preacher Man után. Nagyon boldog voltam ezzel az eredménnyel.

Carl: Emlékszel, miről szól ez a dal?

Allee Willis: Persze. Valakiről, aki egy olyan kapcsolatban van, amiről tudja, hogy nem kellene benne lennie. Ez afféle működésképtelen kapcsolat, de nincs ereje ahhoz, hogy véget vessen neki. Aztán „What have I, what have I, what have I done to deserve this?" (Mit tettem, mit tettem, mit tettem, hogy ezt érdemlem?) – igazi okai is vannak annak, amiért nem kellene ott lennie, de valójában rabszolgája lett ennek a kínzó szerelemnek. Ez egyike azon kevés dalaimnak, amik erről szólnak, még sincsenek benne ellentmondások és mondják, hogy „Lelépek, csesszétek meg, megyek, tönkreteszek mást.” Általában nem hagyom úgy, hogy „what have I done to deserve this,” de a csapatnak tetszett, így hát maradt.

Carl: És a dal, amit Maxine Nightengale-el készítettél? A „Lead Me On,” aminek a témája nagyon hasonló.

Allee Willis: Igen, az pont jelen volt egy kapcsolatomban. Nem volt egy rossz kapcsolat, egyszerűen csak egyértelmű volt, hogy nem fog működni. Egy olyan valakivel voltam, aki félt a kötöttségektől. Egy romhalmaz voltam, de ebben az időben kezdtem el sikeres dalokat írni, így legalább az életem egyik izgalmas időszakában voltam roncs lelkileg.

David Lasley egyike volt azoknak, akikkel először működtem együtt és volt egy dal abban az időben, amit a Bee Gees írt és rendezett. Samantha Sang „Emotion” című dala volt. (Énekelve) „It’s just emotion… „Szerettünk volna írni egy másik dalt, ami hasonló érzelmeket váltott ki hasonló tempóval és nem emlékszem, hogy én vagy David volt az, aki végül kimondta „Lead me on.” Tudod, olyan volt, ami kínozz engem egész éjjel. - Nem érdekel, adhatsz nekem bármit, akkor is akarom ezt a kapcsolatot. Maradok. - Ez egy nagyon egészségtelen állapot volt.
A dal nagyon gyorsan megíródott. Ez és a „Neutron Dance” is kevesebb, mint egy óra alatt készültek el, de szerintem ez azért volt, mert mindkettő önéletrajzi mű volt. A „Lead Me On” volt az első dal, amin énekeltem a háttérben, szóval, amit hallasz a háttérben az 100%-ban én vagyok. Rejtőztem az éneklés elől, ami végül is az volt, amit igazán szerettem volna csinálni, mégis 32 évembe tellett, hogy újra belekezdjek – Most végre újra éneklek. Nagyon izgatott voltam a dal kapcsán. Ugyan akkor vált sikerré, mint a „Boogie Wonderland” és végül egymást kergették fel a toplisták tetejére.

Carl: Szóval ki énekelt a demóidon, ha te nem vállaltad ezt a szerepet?

Allee Willis: Volt, hogy én énekeltem, volt, hogy szereztünk egy demó énekest, de ez nem volt elég ahhoz, hogy kapjak egy szerződést, amit legjobban szerettem volna. Ez volt 1972-től, 1985-ig egészen, a „Neutron Dance” születéséig. Ekkor kezdtem el más dolgok iránt érdeklődni, mint például a festés. Egyszerűen ki kellett fejeznem magam máshogy is nem csak a dalszerzés által.

Carl: Cyndi Lauperrel együtt dolgoztál a „Who Let In The Rain-n.” Tudnál nekem mesélni róla?

Allee Willis: Körülbelül három évig dolgoztunk együtt felváltva. Sokszor ő jött át hozzám, a házamba aztán én mentem vissza vele Connecticutba és maradtam az övében. Négy vagy öt dalt írtunk, amik aztán fel is kerültek a Hat Full of Stars-ra. Volt egy dal, amit kimondottan szerettem azon az albumon, és mégsem futott be igazán, mégis elképesztő, hogy mennyien kérdeznek meg ezzel a dallal kapcsolatban, hiszen egyikünknek sem számított nagy sikernek.

 

Carl: Az utolsó kérdésem az lenne, hogy mi is pontosan a non-lineáris dalszerzés?

Allee Willis: Mikor egy művész befejez egy dalt, felkínálja azt neked, és a te döntésed, hogy meghallgatod-e vagy sem, megveszed-e vagy sem. Ez a dal egyben, lineárisan születik meg. A bevezetővel kezdődik, és a végén elhalványul. Számomra, ha egyszer egy digitális környezetben vagyunk, ahol a dolgok sorrendje nem igazán számít, csak a személynek kellene számítania annak, aki átéli a művet. Így hát nekem, mint művésznek, egy dal a digitális korszakban nem az, aminek én eltervezem. Csak a kezdőpontot kellene megadnom és neked vissza kellene jelezned felém. Aztán nekem feléd, így a dal egy soha véget nem érő, élő, zenei és vizuális alkotás, ami folyamatosan növekszik. És a non-lineáris azt is jelenti, hogy bárki megtapasztalhatja, olyan formában amilyenben szeretné.

Carl: Más, ha zenész vagy, ahhoz képest, mintha hallgató lennél? Mert azon gondolkozom, hogy egy olyan dologról beszélsz-e, ahol a zenészek összedolgoznak.

Allee Willis: Nem, ez annyira nem érdekel, hogy azt el sem tudom mondani.

Carl: Szóval valaki olyanról beszélsz, mint én, aki nem is ért a zenéhez.

Allee Willis: Ez az az ember, aki érdekel. Az összes dal, amit megemlítettél, jelentettek neked valamit, talán dúdolgattad őket valamikor. Az érdekel, hogy milyen érzelmi hatásokat kelt másokban a zeném. Maga a mű nem érdekel. Jobban érdekel, hogy mire tudnék jutni veled, mint más írókkal. Érted mire gondolok?

Carl: Igen. Csak azon gondolkozom, hogy valaki olyan, mint én, hogyan lenne képes visszajelzést küldeni egy dalról.
Allee Willis: Ez pontosan úgy működik, mint a közösségi háló. Látsz valamit, kommentelsz. Talán nem szavakkal fejezed ki, de mégis nyomot hagyhatsz az oldalon, vagy akár tovább is mehetsz. Nekem ez kezdetnek elég.

De ez rajtam áll, mint az élmény vezéralakja, hogy kitaláljam a legjobb módot a folytatásra. Az én feladatom, hogy kiszedjem belőled. Te olyasvalaki vagy, aki csak megfigyel és véleményt formál. Ez is befolyásolja az írás menetét.

Carl: Wow, ez aztán érdekes.

Allee Willis: Meg kell mondanom, hogy Te vagy az az elképzelt hallgató, amit még 91-ben fogalmaztam meg, és legalább már tudok kísérletezni, sőt van egy középiskola is, amelyben szintén. Ez szinte tökéletes.

Carl: Mint hallgatók, hozzá vagyunk szokva a passzív megfigyeléshez.

Allee Willis: Igaz. És továbbra is maradhatsz passzív, de szerintem, neked kellene döntened, hogy részt akarsz-e benne venni, vagy sem.

Lamont Dozier

Alee Willis Wonderland

Fordították: Gulics Norbert és Füller Lajos Dániel
Szerkesztette: Gulics Norbert