"A zenekarom óbégat meg veszettül gitározik a színpadon, a ricsajban pedig az egyik ilyen gépkezelő, üveges csirkeszemmel néz rám, és buzerálja azt a felét a keverőnek, amit már éppen nem használok. Igazából nem zavart
a dolog, mindenki annyira hangmérnök ebben az országban, amennyire leissza magát, ez egy szabad ország."

A közelmúltban, amikor még leendő hangtechnikusokat, hangmestereket tanítottam, a legelső órán elmondtam, hogy a szakvizsgára bocsátásnak három feltétele van: egyetlen tantárgyból sem bukhatnak meg; a kétéves képzés egészét átölelő záró dolgozat száz kérdéséből legalább 80-ra pontos, jó választ kell adniuk; valamint be kell mutatniuk a házassági anyakönyvi kivonatukat a házastárs bankszámlájának előző hat havi tételes elszámolásával együtt, mert ha nem gazdag párt ruháztak be, akkor éhen fognak dögleni, én pedig nem vállalom a felelősséget.

Ma már lenne egy negyedik feltétel is, sőt, ez lenne az első: Olvassák el Takács László Déjá VU című könyvét, ami immár e-könyvként is megvásárolható.

De ne csupán ők olvassák el, hanem mindenki, aki életében már legalább egyszer volt rock-koncerten, fesztiválon, klub-bulin. S mert nincs olyan ember, aki még soha nem volt ezek valamelyikén, tehát valóban mindenki olvassa el, mert ilyen jól megírt, szellemes és alapos, gondosan tervezett látványvilágát tekintve is egyedi, ráadásul magyar nyelvű cuccost ritkán vehetünk a kezünkbe.

Azt már kissé nehezebb meghatározni, hogy miről is szól ez a könyv? Mondhatnám, hogy egy szakmáról, amit vagy hivatásának tekint az ember vagy megette a fene. De melyik szakmáról? Van ám neve: úgy hívják, hangosítás. A hangosítás a hangmesteri, hangtechnikusi, hangmérnöki tevékenység egyik fajtája, s ettől kezdve van évtizedek óta problémánk. Mert ez a hivatás műszaki, esztétikai, művészeti és gyógypedagógiai ismereteket is igényel, amit megfejel az átviteltechnika, vagyis, hogy cipelni kell. Bár szívesen hagynánk „a dagadt ruhát másra”, gyakran a hangosító szakembernek egymagában kell mindent megoldania, hogy azután a banda úgy szóljon, hogy… Hogyan is? A könyvön végigvonul az a szemlélet, ahogyan a szerző szerint szólnia kell vagy kellene.
Ugyanis ez a könyv nem szakmai ismeretek tárháza, noha az olvasó többnyire észrevétlenül, olykor nagyon is észrevehetően rengeteg szakmai tudnivalóval gazdagodhat. Miközben egy önéletrajzi regényfélét olvas, amely azzal indul, hogy Taki vájárnak tanult. Ez egyébként nagy szerencséje, mert a hangosító esetenként kénytelen akkorát behúzni a „már nem szomjas” csápolónak, hogy a társai szedik őt össze. Baromi jó stílusban kapunk bepillantást a hangosítók világába; a szervezők, az előadók, a mindenféle technikusok kapcsolatrendszerébe, s közben halálra röhögjük magunkat. Hiszen ebben a műfajban mindig történik valami. Ezért kell nagyon észnél lenni.

„Akkoriban még egy analóg Soundcraft monitorpult volt. Mondták, hogy nem kell aggódni, hónapok óta megy a pult a Csapdával, be van állva és utoljára a Marci dolgozott rajta. Tök jó, no para. Megérkezünk valami elbaszott porcelánnal burkolt művelődési ház aulájába, ami egyébként sem a kedvencünk. Kicsit szűk is a hely, de majdcsak elférünk. Leveszem a pult tetejét, és szó szerint minden poti nullára van csavarva, de nagyon. Gondosan letakarítva, patyolattisztaság uralkodik. Mutatom a Gerhes Tominak, hogy így nem annyira vagyunk beállva. Neki azonnal duplájára görbült az ekg-ja. Hívja a Leon-raktárt. Közlik vele, hogy szerviz volt, meg karbantartás, de fasza a pult, és lehet használni, mert nagyon jó.”

A Csapdáról tudjuk, hogy az a Tankcsapda, de vajon ki az a Marci meg a Gerhes Tomi? Bevallom, hogy mivel én elsősorban hangfelvételeket és élő rádióműsorokat készítettem, csak néhány név ismerős, viszont Taki olyan rajongással ír róluk, hogy az ember mindegyikkel szívesen dumálna egy jót. Talán nem ártott volna a könyv végén egy névmutató, amolyan szakmai Ki kicsoda. A szerző persze nem mindent és mindenkit dicsér, de akikről rossz véleménye van, azok nevét szemérmesen elhallgatja. Pedig milyen jókat csámcsognánk… Meg azon is, hogy ki, mikor, kivel. Ám aki akar, magára ismerhet.
Arról viszont részletesen ír, hogy a párkapcsolatok hogyan mennek tönkre ebben az izgalmas világban, és hogy neki második nekifutásra hogyan sikerült egyensúlyt tartania a család, a család eltartása és a szenvedély között. Mert természetesen a pénzről is értekezik a pasi. A szenvedélyről meg annyit, hogy munka közben nincs pia, ha ő a főnök,
De nemcsak a személynevek többsége lehet ismeretlen, hanem a zenekarok egy részéé is. A szupersztárok mellett sok olyan együttesről olvashatunk, akik vidéken kezdték, és soha nem jutottak a csúcsra. Még tehetségkutató műsorokba sem. Pedig a vérprofik mellett nagyon is sok ígéretes banda zenélt vagy zenél vidéken, a saját kisebb-nagyobb táborának.

A szerző megemlíti a hangtechnikusi szakképzés színvonalát, pontosabban, a tanterv színvonaltalanságát, amiben nincs közöttünk lényeges véleménykülönbség, pedig az elmúlt két évben tovább romlott a helyzet. Már nemcsak tarisznyát kellene horgolniuk a képzés áldozatainak, hanem animációs filmeket is rajzolniuk. Hansúlyozom, nem szövőnőket és festőművészeket tanítunk.
Egykori athénés diákjaim egy része Takinál, a Millenárison töltötte a gyakorlatát, így szakavatott vezetőtől tanulták meg, mit kell tenniük, hogy ne vágja őket agyon az áram. Taki nem szívbajos, azt is megmondta, kiből nem lesz soha a BBC vezető hangmérnöke, de a tehetségesebbek a kötelező 100 óránál sokkal tovább voltak nála – önként.

A "regény" a Magyar Professzionális Rendezvénytechnikai Társaság (MPRT) megalakulásának történetével zárul, amelyben a szerzőnek jelentős szerepe volt. Ugyanis ez az ürge rengeteg dologgal foglalkozik. Mostanában például a néhai Magyar Rádió cuccait menekíti a kukából, tanít, felvételeket készít, ott segít, ahol tud. De ez már a következő könyv része lesz.

Ugye, Taki?