Cs. Kádár Péter - XXI. századi diszkónika, 204. Az első szalaggyakorlatok

Amióta elektrofon hangszerek léteznek, a legalapvetőbb kérdések egyike, hogy a hangkeltés milyen módon történjék. Másképpen fogalmazva: hogyan lehet utánozni az akusztikus hangszerek hangját úgy, hogy ne kelljen kismillió oszcillátort használni. Ennek egyik módja a hangmintán alapuló hangcsiholás, s már csak az a kérdés, hogy a hangmintát hogyan tároljuk és a tárolt mintát hogyan tesszük lejátszhatóvá.

A hangszalaggal működő elektromechanikus hangszert Mellotronnak nevezzük.

Persze, ez a történet sem a Mellotronnal kezdődött. Hanem jóval korábban.

Még ennél is korábban:

Nem kerülgetem tovább: A legenda szerint 1946-ban egy Harry Chamberlin nevű ember találta ki a Mellotron ősét: a saját nevéről elnevezett Chamberlint.

esz02

esz03

Állítólag egy napon az otthoni orgonájának hangját vette föl egy hordozható magnóval. Valószínűleg egy BK 401 típusú készüléket használt, mert másfajta hordozható (18 kg tömegű) magnó abban az évben még nem volt kapható az USA-ban. Harry Chamberlin nem lehetett csóró, mert mai áron számolva kb. 25 ezer dollárt fizetett a kütyüért. A készülék papír alapú szalaggal került forgalomba, ugyanis a 3M (Scotch) csak 1947-től kezdve gyártott műanyag hordozójú hangszalagot.

Érdekes, hogy a mítosszal kapcsolatban a szakirodalmat olvasván nem találkoztam kételkedőkkel. Persze, az is lehet, hogy Harrynek szerencséje volt, és hozzájutott a hadsereg háborúban zsákmányolt AEG magnóinak egyikéhez és az ugyancsak zsákmányolt BASF szalagokhoz.

Úgy gondolom, tudod, hogyan működik az analóg hangmagnó. A teljes folyamatot éppen ezértnem írom le, csak azt, ami most fontos. A cucc legfontosabb része a magnó feje. Ez egy elektromágnes, vasmagos tekercs, amelynek vasmagja nem teljesen zárt. Az elöl levő rés nagyon keskeny, néhány μm széles csupán. (A rajzzal ellentétben, hátul is van rés, de azzal nem foglalkozunk.)

esz04

Ha az elektromágnes tekercsére feszültséget kapcsolunk, a tekercsben áram fog folyni, s a résben állati nagy lesz a mágneses térerő. Ha a feszültség változik, a térerő is változik. Ha a rést ferromágneses anyaggal zárjuk rövidre, akkor ez az anyag felmágneseződik. Ennek mértéke attól függően, hogy a résben mekkora a térerő. A magnószalagon levő mágnesezhető réteg a szalag alaprétegére, hordozójára öntött, ragasztott sok-sok ferromágnesből áll. Ha felvételkor a szalagot elhúzzuk a fej előtt, akkor a térerő mértékének változásával az egymás után levő részecskék mágnesezettsége is változik. Ezt a mágnesességét egy ideig – akár évtizedekig – meg is tartja a magnószalag. Azért fogalmazok ilyen körülményesen, mert a felmágnesezettség mértéke nem arányos a tekercsen folyó árammal, mindenféle trükköket kell alkalmazni, hogy a végeredmény megfelelő legyen. Lejátszáskor a folyamat megfordul. A fej előtt elhúzott szalag változó mágnesezettsége változó feszültséget indukál az elektromágnes tekercsében.

A magnószalagnak a lehető legegyenletesebben kell haladnia a fej előtt. A magnó futóművének, mechanikájának ezért nagyon precízen kell működnie. A jó fej-szalag érintkezésről szalagvezető alkatrészek gondoskodnak, s egy filc papucs nyomja a fejre a szalagot. A szalag sebességét a szalagtovábbító motor fordulatszáma, a tengelyének átmérője és a szalagot a tengelyhez nyomó gumigörgő átmérőjének viszonya határozza meg.

esz05

A szalagot tárolni is kell valahogy, erre valók pl. az orsók.

esz06

esz07a

Harry Chamberlin tehát azt találta ki, hogy a hangszerek hangját rögzíti, a felvételeket tartalmazó magnószalag csíkokat pedig a billentyűzethez rendeli úgy, hogy minden egyes billentyűt összeköt egy-egy lejátszó egységgel. Ha egy hang lejátszása befejeződött, vagyis a zenész fölengedte a billentyűt vagy a szalag a végére ért, a szalag visszatért az elejére. Lehetett volna végteleníteni is a szalagot az elejének a végével való összeragasztással, de akkor csak az adott hangszer kitartott szakasza szólalt volna meg. Így azonban az akusztikus hangszer kezdő tranziensei is felhangzottak. Nincs előny hátrány nélkül, vagy legalábbis ritkaság: Egy-egy hang legfeljebb 8 másodperc hosszúságú lehetett, de a muzsikus ügyeskedésével ez a korlát kijátszható volt. Persze, a lejátszott jelet föl is kellett erősíteni, és hangsugárzóra vezetni. Az egyes hangszerek hangját a feltaláló Neumann U47-es mikrofonnal rögzítette, és sokat alakítgatta a felvételi helyiség akusztikáját is.

Az első készüléke, amelyet 1948-ban mutatott be, mégsem billentyűs hangszer volt, hanem egy ritmusgép, amelyet orgonakísérethez szánt. Néhány darab készült csupán belőle Kaliforniában.

esz08

A továbbfejlesztett változatot 1960 és 1969 között gyártották.

esz09

Ezt a kütyüt használtan 10-12 ezer dollárért mérik az eBay-on, de van hangmunkaállomás bővítmény változata is, ami 25 euróért tölthető le.

esz10

https://www.rhythmicrobot.com/product/rhythmate-kontakt-instrument

Az első billentyűs hangszert, a Chamberlin 200 típusjelűt, 1950 és 1959 között gyártották, kb. 100 példányban.

Az 1962 és 1969 között gyártott 600-as modell azért érdekes, mert dupla billentyűzete van, mindkettőben 35 billentyűvel. A jobb oldalin szólaltatták meg a furulyát, a hegedűt, stb-t, a baloldalival pedig a ritmuskíséretet, pl. a bossa novát vagy a cha-cha-chát. Ebből a változatból és társából, a 660-ból gyártották a legtöbbet: 200 db-ot, és ez volt a Mellotron előképe is.

esz11

Az utolsó Chamberlineket pedig 1970-ben mutatták be, és 1981-ig készítették. Ez utóbbi hangszer, az M1 típusú, előbb-utóbb meg fog szólalni a kép alatti videóban is.

esz12

Harry Chamberlin eléggé fafejű hapsi lehetett, mert minden dicsőséget önmagának akart. A hangmintákat a Lawrence Welk Orchestra tagjai játszották föl.

Welket lenyűgözte Harry Chamberlin hangszere, és fölajánlotta, hogy finanszírozza a gyártási költségeket, ha a hangszert róla, az USA-ban akkoriban az un. pezsgőzene nagy sztárjáról nevezik el Welk masinának.

esz13

Harry Chamberlin elutasította az ajánlatot, s talán nem véletlen, hogy éppen ekkoriban intett be az American Federation of Musicians, magyarul az Amerikai Zenészek Szövetsége, félvén attól, hogy a hangszer elveszi a munkájukat. A Chamberlin betiltásáért indított támadás sikertelen volt, ám volt itt más is. A Chamberlin 200-as típusban ¼”-os, azaz szabványos, 6,35 mm széles szalagokat használtak, s egy-egy szalagon csak egy-egy hangszersáv volt. A magnószalagot úgy gyártják, hogy egy kb. egy méter széles tekercset metélnek föl nagyon éles késekkel ¼”-os csíkokra vagy e szélesség többszörösére. (Kivételt a kompakt kazettába való szalag jelentett, de az amúgy is minden szempontból kivétel.) A 300-as típustól kezdve azonban évtizedekig 3/8”-os (kb. 0,95 cm széles) szalagokat használtak. Ilyen szélességű szalag a boltokban soha nem volt kapható. Egy-egy szalagon három-három sávot alakítottak ki, s a sávok között a fej eltolásával lehetett váltani. Ezáltal a fölvett hangszerek számát növelni lehetett, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy a Chamberlinekben és később jó ideig a Mellotronokban csakis olyan felvételek voltak lejátszhatók, amelyeket ezek a cégek készítettek. Egyébként 1/2”-os (1,27 cm szélességű) szalagokból metélték le a „felesleges” részt.

Harry Chamberlin utálta a rockzenét (csakúgy, mint Laurens Hammond), és esze ágában sem volt a hangszereit az általa megvetett zenészek számára forgalmazni. Sőt, igencsak lekezelően nyilatkozott a rockzenészekről, holott az USA-ban egyre népszerűbb lett ez a muzsika. Ez bizony nagy hiba volt, de ez az utálat egyáltalán nem volt ritka. Az a fehér bőrű, gazdagabb és konzervatív világnézetű réteg, amelyhez Harry is tartozott, a II. világháború után olyan légkörben élt, amelyben minden és mindenki, ami és aki a társadalmi haladást szolgálta, elítélendő volt. Az USA-nak az egyik legsötétebb korszaka volt ez, amikor liberális és baloldali értelmiségiek sokaságát fosztották meg az érvényesülés lehetőségétől, s amikor az afroamerikaiaknak és más nem fehéreknek csak az alkotmány szerint voltak jogaik, ténylegesen azonban szinte semmihez nem volt joguk. A gyilkosságoktól sem visszariadó Ku Klux Klan szabadon masírozhatott az utcán, az afroamerikaiak iskoláit rendszeresen fölgyújtották, házaikra, templomaikra bombát dobtak. S akkor arról az iszonyatos nyomorról még nem is volt szó, amelyben az ilyen emberek, családok többsége tengődött.

esz14

Ebben a világban Harry Chamberlin az amerikai álomnak megfelelő családi muzsikálására szánta a hangszereit, nem az egyre zajosabb, vadabb, a hagyományos értékekkel szembe forduló fiataloknak. Viszont a hangszerének gyártását bővíteni szerette volna – és ekkor nagyot hibázott.