Cs. Kádár Péter - XXI. századi Diszkónika, 343. Tekerj bele!

Az adathordozóként szalagot használó rendszerek legnagyobb kényelmetlensége maga a szalag. A tárolt információkhoz nem lehet ugrásszerűen hozzáférni, hanem csak úgy, hogy az adott részhez odatekerünk. Ez pedig akár több percig is eltarthat.

Az analóg hangmagnók fejlesztésekor már elég korán feltalálták a gyorscsévélést. A futómű bal- és jobboldali csévélőjének azonban nemcsak az a feladata, hogy a lehető leggyorsabban pörgesse a kívánt helyre a szalagot. A kívánalmak közé tartozik, hogy e pörgetés ne viselje meg nagyon a hordozót, a csévélés ne legyen se túl laza, se túl szoros. A tekercselés során ne keletkezzenek lépcsők a már feltekert szalagban; noha ez szalagfüggő is, az egyenletes tekercselhetőség a szalag egyik fontos mechanikai paramétere (lásd a sorozat 327. részét). Lejátszás vagy felvétel közben a szalagfeszítésnek állandónak kell lennie, és ebben is a csévélő egységek segítenek. A stúdiómagnókban a követelmények közé tartozik, hogy a gyorstekerés sebessége folyamatosan változtatható legyen.

A három motort tartalmazó magnókban e feladatok viszonylag egyszerűen oldhatók meg. Mindkét csévélőt külön-külön motor hajtja vagy fékezi, s az analóg magnók utolsó korszakában e magnók közvetlenül hajtották a csévélők tengelyét. Az állandó értékű szalagfeszítés azonban ügyes konstrukciós megoldásokat igényelt. Az egyik szellemes, és szabadalmaztatott megoldást évtizedeken keresztül használták a Mechanikai Laboratórium a becslések szerint 25-30 ezres darabszámban gyártott stúdiómagnóiban.

tbl02

A szalag helyzetét két görgő is meghatározza. A kisebbik himbálózni tud, ez a lengő görgő, a másik a szalagvezetést javítja tovább.

tbl03

A lengőkarra szerelték a szalagfeszítést szabályzó érzékelő alkatrész tengelyét, ami egy változtatható kapacitású forgókondenzátor. A forgókondenzátor lényege, hogy az egyik lemez felületének nagysága elforgatással változik, így a kapacitása is változik.

tbl04

Kivitelét tekintve sokféle forgókondenzátor létezik.

tbl05

Erre a kondenzátorra érkezik a törlőoszcillátorból egy jel, ami az STM600-as sorozatban igen magas, 240 kHz frekvenciájú annak érdekében, hogy a hasznos, hangfrekvenciás jel és a törlőjel keveredéséből a lehető legkevesebb hallható különbségi torzítás (lásd a sorozat 64. részét) keletkezzen. A forgókondenzátor az azt követő áramkör bemenő ellenállásával együtt felüláteresztő szűrőt alkot (lásd a sorozat 21. és 63.részét). A törésponti frekvencia attól függ, hogy a kondenzátor kapacitása mekkora.

tbl06

A lengőkar a szalagfeszítéstől függő szöghelyzetet vesz fel, így a kondenzátor kapacitása is változik. Minden szalagfeszítés értékhez meghatározott kapacitás tartozik. A felüláteresztő pedig annak függvényében enged át magán kisebb vagy nagyobb 240 kHz-es jelet, hogy e jelhez képest mekkora a törésponti frekvencia. A jelet erősítést követően egyenirányítják, majd ismét erősítik, és ezzel vezérlik a motorszabályzó áramkört. A lengőkarral egy rugó tart egyensúlyt. A szalagfeszítés nagysága ennek a rugónak a húzóerejétől függ. Egy elektromechanikus rendszer csökkenti a lengőkar lengéseit a magnó indításakor. Mivel a lengőkar-rugó rendszer képes lenne elszabadulni, ezért egy lengőkar fék állandó nyomatékkal visszafogja a kart. Különösen vészes a helyzet a szalag indításakor. Ilyenkor néhány másodpercre behúz egy mágnes, ami a lengőkar fékező nyomatékát a többszörösére növeli.

A magnókat nemcsak elindítani és gyorsan tekercseltetni kell, hanem a szalag futását úgy kell megállítani, hogy a satufék se károsítsa a szalagot, és a fékezési idő nagyon rövid legyen, bármilyen nagy vagy kicsi is a pillanatnyi sebesség.

A stúdiómagnók fékrendszerei se piskóták. Gyakran kettős fékrendszer van; a stop gomb megnyomásakor előbb egy erősebb fék állítja meg a két csévélő orsót és egy ezzel szinkronban levő elektronika elektromágnese rántja el a nyomógörgőt a hangtengelytől, aztán amikor a szalag mozgása már biztosan megszűnt, a nyugalmi fékek akadályozzák a szalag mozgatását. Hozzáteszem, hogy a fékezésnek akkor is megfelelően kell működnie, ha a gyorsan csévélő rendszert az orsóra való rátehénkedéssel állítod meg, mert lehet olyan helyzet, amikor a fékrendszer nem eléggé szaporázza. A hangtengely és a nyomógörgő kapcsolata – miként az a fenti videóban is látható – un. edit (vágó, szerkesztő) üzemmódban nem szűnik meg. S ha már a vágás szóba került, a Mechanikai Laboratórium kétféle vágómagnót is gyártott. Mindkettőre az volt a jellemző, hogy két felcsévélő egységük is volt: az egyikre a hasznos, a másikra a felesleges szalag került. Közülük az STM 631 volt a sikeresebb, s noha jómagam nagyon kevéssel járultam hozzá a típusfejlesztéshez, az első vágómagnóról lesújtó véleményem volt, mert a kialakítása miatt csak kényelmetlenül lehetett odaülni hozzá. Amikor egy tanulmányomban ezt szóvá tettem, minden érintett halálosan megsértődött, de a következő típusban már odafért a váz alá a lábunk. Mondjuk, a következő kép bal oldalán csücsülő lány vélhetően sosem vágott szalagot.

tbl07

Sajnos, nem találtam olyan képet, amelyen meg tudtam volna mutatni, hogyan használták ezt a cuccot, ezért a vágást egy Studer magnóról készült videó szemlélteti. Azt is megfigyelheted, hogy a szalag aktív rétege van kifelé; ez a német rádiók szokása volt.

Ami a ragasztást illeti, csak megjegyzem, hogy ritkán volt időnk sínben ragasztani, tudtunk mi kézben is. Viszont a videóban mutatott BASF ragasztó előnye az volt, hogy nem kellett a ragasztócsík felvágásával bíbelődni, eleve vágva jött ki a dobozából.

A fentiek csak példák voltak arra, hogy a stúdiómagnók és általában a professzionális berendezések miért olyan drágák. Ebben a kategóriában nincs kegyelem, szemben az egyre inkább eldobható kütyükkel, amelyek tervezői és gyártói megelégszenek a „jól van az úgy” megoldásokkal. A profi, termelésre, folyamatos üzemre szánt berendezések ugyan szintén elromlanak időnként, de ebben az esetben elengedhetetlen, hogy gyorsan lehessen javítani őket. A magyar stúdiómagnókban a világon elsőként a mechanikai egységek is modulrendszerűek voltak, tehát ha meghibásodott valamelyikük, percek alatt ki lehetett cserélni ezeket, s aztán ráértek a modul javításával pöcsölni. A gyors javításhoz persze a tervezők és gyártók eszén kívül a karbantartók tudása is kellett.

Nem győzök térdet s fejet hajtani nemcsak tervezőmérnök kollégáim előtt, hanem a Magyar Rádió egykori, üzemfenntartási osztályának dolgozói előtt is, akik gyakran még a konstrukciós és gyártási hibákat is orvosolták. Noha adódtak ebből konfliktusok, kurvaanyázások, a nem műszaki munkatársak – szerkesztők, riporterek, zenei szerkesztők, muzsikusok, színészek és más mihasznák – ebből csak annyit érzékeltek, hogy egyre kényelmesebben dolgozhattak, és többnyire egyre jobb berendezésekkel. Szó sincs arról, hogy mindenki mindenkit szeretett, viszont akinek voltak ötletei, megoldási javaslatai, ráadásul be is tudta bizonyítani, hogy az ő kezdeményezése jobb eredményhez vezet, azokat nem tudták elgáncsolni kisszerű középvezetők, mert a csúcson elismerték a munkáját – persze, a legritkábban anyagilag.

Az otthoni, kommersz magnókban gyakorta felhasználták a profi technika megoldásait, azon a területen viszont az az érdekes, hogy különlegesen jó alkatrészek hiányában és behatárolt gyártási költségek mellett hogyan lehet mégis elfogadható, nagy sorozatban előállítható készülékeket előidézni. Erre is mutatok majd néhány példát – jót és gyalázatosat is.