A baba volt az egyik első fonográf, amelyet otthoni szórakoztatásra hoztak forgalomba, mutatva, elvált – ha nem is véglegesen – a felvételi eszköz a lejátszó berendezéstől. A játékban egy hat másodperces, előre felvett viaszhenger volt, amely egy-egy gyerekmondóka felvételét tartalmazta. A fémtestű, falábakkal és kezekkel szerelt baba 22" (52,28 cm) magas és négy font (17,8 newton) súlyú volt, a mázatlan porcelán fejét a Simon & Halbig cég gyártotta. (Ez a cég az egyik leghíresebb babafej gyártó.) A belső fonográf mindössze 7" (17,8 cm) magas, viaszhengere 3" (7,6 cm) átmérőjű és 5/8" (15,9 mm) széles volt. Az eredeti ára 10 dollár volt egy egyszerű ruhával, és 20-25 dollár teljes ruházattal. Ez akkoriban kb. kétheti átlagfizetésnek felelt meg.

A hengerek nem voltak cserélhetők. A gyerekektől azt várták, hogy kézzel, de egyenletes sebességgel forgassák a baba hátából kiálló hajtókart. A The Washington Post egyik főcíme, amely ekképpen szólt: „Beszélő babák: Szórakoztatóbbak lennének, ha megértenéd, amit mondanak”, minden bizonnyal az egyik legkedvesebb megjegyzés volt. Később Edison elismerte, hogy „a kis szörnyek hangját rendkívül kellemetlen volt hallani.” A finom szerkezet túlságosan törékeny volt a durva használathoz, és az acél lejátszótű miatt a viaszlemez rendkívül gyorsan elhasználódott. Edison kevesebb, mint 500 babát adott el, és néhány héttel a balhé után eltávolította őket a boltok polcairól. A feltaláló azonban nem csüggedt, és nekilátott, hogy elkészítse a baba új és továbbfejlesztett változatát. Ám 1890 őszén az Edison Phonograph Toy Manufacturing Company mélyen eladósodott, nem jutott hitelhez, és ez megpecsételte a babák sorsát.

A fenti videóban elhangzott, hogy a hengereket egyedileg készítették, vagyis minden egyes baba szövegét egyenként mondták el a felvételt készítő nénik. A beszélő baba híre eljutott egy francia babakészítőhöz, Emile Jumeau-höz is, aki megkörnyékezte a társát, Henri Lioret órásmestert, hogy tervezzen meg egy szerkezetet babába építhető hengerlejátszóba. Lioret vállalta a feladatot, és ezzel a hangrögzítés történetének meghatározó alakjává vált. Edisonétól eltérő lejátszási mechanizmust dolgozott ki, és öntött celluloidot használt Edison viaszszerű szappanjával szemben. A hengerek belsejében egy sárgaréz „agy” is volt, amely további merevítést adott a celluloidnak.

A beszélő Bébé Jumeau babát 1893 karácsonyára árulták, francia, angol, spanyol és orosz piacra szabott hengerekkel. A francia piacon 17 különböző 30 másodperces henger közül lehetett választani, mindegyik más-más dalt tartalmazott.

Ez a baba már elég sikeres volt ahhoz, hogy Lioret még két évtizedig ragaszkodjon a fonográf üzletághoz.

1895-ben Lioret kiadott egy új fonográfot, amelyet szintén gyerekeknek terveztek. A Merveilleux (Csodálatos) készülékben a hengeres lejátszási mechanizmus egy kartondobozba került, amely két henger tárolására is szolgált.

Mivel Lioret alapvetően órákat készített és javított, gyártott fonográfhengeres ébresztőórát is.

Lioret sem úszta meg Edison pereit, mert ugyan Edison még jó ideig nem akart celluloid aktív rétegű fonográfhengereket gyártani, de Lioret hengerei tartósabbak voltak. Edisonnak fityiszt mutatva, később Lioret is készített barna viaszhengereket. Lioret kidolgozott egy sokszorosítási módszert is, de nem használta azt.

A fonográfhengerek sokszorosítása volt a legtöbb gondot jelentő feladat. Kezdetben gumicsővel kötötték össze a lejátszó fonográfot a felvevővel, később, 1891-től 1:1 áttételű pantográffal szenvedtek.

A pantográf négykaros mechanizmus, melynek karjai paralelogrammát alkotnak, minden kar végpontján csuklót képezve. Az egyes karok közül kettő a csuklón túlnyúlik.

A fenti animáción nagyít a pantográf, de a működés lényegét jól mutatja. A pantográfiai sokszorosítási folyamatban a „mesterhenger” fokozatos kopása és leromlása korlátozta az adott mesterhengerről másolható, elfogadható minőségű másolatok számát. S gond volt az is, hogy egy-egy másolt viaszhengert még mindig csak legfeljebb pár tucatszor lehetett lejátszani. 1902-re fejlesztette ki az Edison Laboratories a Gold-Moulded (aranyformázott) hengereket. Ez az eljárás már előfutára volt a hanglemez sokszorosításának.

Az eredeti felvételt őrző, továbbra is puha, barna viaszból készített mesterhengert légritkított csőben helyezték el. Ebbe a térbe benyúló két elektródára nagyfeszültségű, egyenáramú generátort kapcsoltak. Az egyik elektróda aranyból készült, amelyről aranyatomok váltak le a másik elektróda vonzására. E két elektróda között egy motor lassan forgatta a mesterhengert, amin összefüggő aranybevonat képződött. Erre vastagabb nikkelréteget növesztettek, galvanizáltak. Felmelegítve a hengert, a viasz kifolyt a fém formából, s a forma belseje a mesterhenger barázdájának negatívját tartalmazta, így elkészült az öntőminta. Ebbe forró viaszt öntve, a viasz pontosan felvette az eredeti henger barázdájának alakját, lehűlés közben összehúzódva pedig egyszerűen kiesett az öntőhengerből. Hogy minél nagyobb példányban tudjanak fonográfhengert sokszorosítani, néhány öntött viaszhengert másodlagos mesterhengerként használtak.

Az Edison Gold-Moulded hengerekkel a lejátszási sebességet 160 percenkénti fordulatszámon szabványosították. Ezeken a fonográfhengereken a barázdamenetek száma és a barázda szélessége ugyanaz maradt, mint a barna viaszhengereken, innen ered az Edison Gold-Moulded felvételek általánosan elterjedt „kétperces” neve A hengerek sokszorosítása nagyobb hatékonyságának, valamint az iparág összességében virágzó kereskedelmi sikerének köszönhetően Edison fonográf felvételei 1902-től kezdődően egyre nagyobb számban keltek el.

Változott a műsoros hengerek kémiai összetétele is. Az alap most is a barna viasz volt, de hozzáadtak további karnaubaviaszt, fenyőkátrányt és lámpafeketét, ami fekete, fényes, tartós és keményebb hengert eredményezett, mivel csak a lejátszás volt követelmény. Állítólag akár százszor is le lehetett játszani egy-egy hengert a minőség romlása nélkül, de azért ezt nem kell kétkedés nélkül elhinni. Aranyformázott hengereket 1912-ig gyártottak

Az aranyformázott öntési eljárást igen hamar kezdte használni a konkurens Columbia és a Pathé is, és persze keresztbe-kasul perelték egymást.

A gramofon egyre inkább sarokba szorította a fonográfot, ezért Edison megnövelte a játékidőt. 1908-tól gyártani kezdték az Amberol (borostyán) nevű hengereket is.

Az Amberol kétszeres hosszúságú műsoridejét úgy érték el, hogy a barázda szélességét megfelezték. A repertoár lényegesen kibővült, és a hangminőség is javult.

A hengerek még keményebb műanyagból készültek, hogy a keskenyebb lejátszótű nyomását el tudják viselni. Az amberol hengereket az eddigi fonográfokon nem lehetett lejátszani, új készülékekre volt szükség.

A műsoros fonográfhengerek utolsó korszakához a találmány talán legnagyobb disznósága fűződik. Ehhez azonban vissza kell mennünk néhány évet, egészen 1900-ig. Ekkor kapott szabadalmi védettséget Thomas B. Lambert a hengeres lemezek tömeggyártásának módjára.

Az alapelvek hasonlóak voltak Edison aranyformázási folyamatához. A legjelentősebb különbség a viasz helyett celluloid használata volt. Mint olvashattad, korábban Henri Lioret használt celluloidot, azonban Lambert volt az első, aki Edison-kompatibilis celluloid hengereket gyártott. Ebből a célból megalapította a chicagói Lambert Company-t, amely hangstúdiókat és gyártelepeket tartott fenn. Néhány év alatt a hengerek színei bézsről, rózsaszínről, kékről és barnáról feketére változtak. Az alap mindig a bézs színű celluloid volt, amelyet aztán színes festékkel vontak be, hogy csökkentsék a felületi zajt. Ezek a hengerek teljes egészében celluloidból álltak, nem volt további belső magjuk.

A technikai siker ellenére Lambert cége csak körülbelül hat évig létezett, ugyanis Edison szabadalmi és egyéb perek sorozatát zúdította Lambertre. E perek mindegyikét elveszítette Edison, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy Lambertet anyagilag padlóra küldje. Edison nagyon is tisztában volt a celluloid előnyeivel, ennek ellenére ragaszkodott törékeny viaszanyagához, mert a szabadalmak Lambertté maradtak. Aztán 1912-ben Edison szarért-húgyért megvette Lamberttől a celluloid szabadalmakat. Edison jogi piszkoskodása ma már egyáltalán nem szokatlan, a legtöbb óriáscég ezt műveli, ha egy kis cég zavarja őket. Elképesztően nagy összegre perelik a kis konkurenst, s mert az ügyvédi díjak arányosak a perelt összeggel, tudják, hogy a kicsi nem fogja állni e költségeket. Ezért peren kívül megegyeznek egymással, ami azt jelenti, hogy az alperes földönfutóvá válik. Aztán mégis hagynak nála egy kis zsét, ha minden jogáról lemond.

Edison cége a celluloid, négyperces Blue Amberol (kék borostyán) hengereket 1929-ig gyártotta.

A fonográfhengerek történetében még számos furcsaság van, például celluloid hengereket mások is gyártottak Lambert szabadalma alapján. Lambert társtulajdonos is volt egy európai cégben, a brit Edison-Bell Industryban. Itt készítették az Indestructibles (elpusztíthatatlanok) márkanevű hengerek egy részét.

A másik részét a Columbia gyártotta.

Edisonnak sem csak az USA-ban voltak vállalatai, és többek között Kína számára külön sorozatokat készített. Íme, egy katalógus részlete:

A fonográfhengerek lejátszásához természetesen fonográfok vagy ahhoz hasonló szerkezetek is kellettek