A tisztán akusztikus hangfelvétel a 20. század első harmadában annak ellenére a legelterjedtebb módszer volt, hogy már létezett elektroakusztikus mikrofon, elektroncsöves hangerősítő, hangsugárzó.

Az ónfóliás fonográfhengereket egyáltalán nem lehetett sokszorosítani, lejátszani is csak néhány alkalommal. Műsoros hengerek nem is nagyon készültek, és az érdeklődés is csekély volt, többnyire csupán egy-egy bemutató erejéig tartott. Az első viaszhengerek már jobbak voltak, de a felvétel lehetősége korlátozott volt. Igen hamar rájöttek arra, hogy a hangtölcsér javítja a felvételek minőségét. Egyrészt azért, mert irányított, tehát a zavaró hangok egy részét kiszűri. Másrészt azért, mert a tölcsér széles szájába jutó, kisnyomású rezgések a tölcsér keskeny végéhez érve, kis felületen nagyobb nyomást fejtenek ki a membránra, és ezzel a membránhoz csatlakoztatott vágótűre – egyébként a tű alakján, minőségén is sokat változtattak az idők folyamán. Az egyik legnagyobb szájnyílású tölcsért a New York-i Metropolitan Operaházban készülő felvételekhez szánták.

Az alábbi felvétel ezzel a tölcsérrel és fonográfhengerre készült 1903-ban, az archiválás során állítólag semmilyen változtatást nem végeztek rajta.

A következő tölcsér se törpike.

A legtöbb fonográf felvétel fúvós hangszerekkel készült.

Általában több fonográfot is működtettek egyidejűleg, hogy a hengerekről minél több másolat készülhessen. Akár 13 fonográfot is.

A fonográf nem minden hangszert szeretett egyformán. A rézfúvósokat nagyon, ezt bizonyítja a rengeteg katonazenekari henger. A hegedű hangját kevésbé, de azért születtek tűrhető hengerek, főként 1910 után.

Érdekes, hogy például a xilofonét kedvelte.

Az énekesek közül a tenort szerette a legjobban, nyilván azért, mert ennek alaphang terjedelme esik bele legjobban a kezdeti, 300 Hz - 2,5 kHz-es sávba. A későbbiekben a fonográf hangfelvétel/lejátszás átvitele 5 kHz-ig tornázta fel magát.

Ez a sávszélesség kevésnek tűnik ma már, de gondolj arra, hogy a még mindig működő néhány analóg, amplitúdómodulációt használó rádióadó (pl. a Kossuth Rádió programját sugárzó solti) sávszélessége sem nagyobb ennél, igaz, a sávon belüli ingadozás jóval kisebb. Tehát tűrhetően szól a következő szoprán hangú előadás.

A tölcsért igyekeztek a hangszerhez minél közelebb vinni.

Mivel a helyiség akusztikájával nem foglalkoztak, illetve a tölcsérben össze-visszaverődött a hang, a korai felvételek gyakran zengenek, távolinak tűnnek.

Kifejezetten hangfelvétel céljából még kevés stúdió épült. Ezek egyikét – Edisonék 1905-ben épített második stúdióját – láthatod az alábbi képen.

A fonográf fogyatékosságai miatt a nótákat gyakran áthangszerelték, az időtartamukat lerövidítették. Az énekesek sokszor inkább viszonylag jó hangú színészek voltak, akik örültek a csekély mellékkeresetnek, és sokkal inkább hajlandók voltak alkalmazkodni a fonográfhoz. Ha hangos részek következtek, távolabb mentek a tölcsértől, nehogy túlvezéreljék a fonográfot, ha meg halkabb részek jöttek, akkor közelebb hajoltak a tölcsérhez. Időnként napjainkban is készítenek demonstratív jelleggel fonográf felvételeket. A videón megfigyelheted, hogy a „hangmérnök” a felvétel közben folyamatosan lefújja a hengerről a kikapart forgácsot, hogy el ne akadjon a vágótű. A modern hanglemezek vágása megörökölte ezen szokást, a fölösleget vákuumszívó szippantja el.

A videó elején azt is láthattad, hogy a fonográfhenger aktív felületéhez nem értek hozzá, nem tapizták, hanem a henger belsejét ujjazták meg a V alakban kicsit széttárt középső és mutató ujjal.

A fonográf felvételek felbecsülhetetlen szerepet játszottak a népzene megőrzésében.

A magyar folklór kutatóinak – Vikár Béla, Kodály Zoltán, Bartók Béla – munkásságának eredményét féltve őrzik a Néprajzi Múzeumban.

Persze, nemcsak tudományos kutatás céljából készültek magyar felvételek, hanem szórakoztatáséból is. S már megfigyelhetted, hogy a felvétel elején bekonferálják a nótát. Ez a szokás is sokáig megmaradt a hanglemez (gramofon) kezdeti időszakában. A következő felvétel 1901-ben készült, és a digitalizálás során megpróbálták kihozni belőle, amit lehetett.

1996-ban (!) készült a következő felvétel.

A más szempontból is érdekes, nálunk szinte ismeretlen, alternatív They Might Be Giants nevű banda a következőket írja a nótáról: „Ezt a számot a New Jersey állambeli West Orange-ban található Edison Parkban vettük föl egy Edison-féle viaszhengeres fonográffal. Ezt és más dalokat egy kis közönség előtt adtuk elő. Énekeltünk és akusztikus hangszereken játszottunk, olyan hangosan, ahogy csak tudtunk, egy pár hatalmas fém tölcsér előtt, amelyek közül a nagyobbik talán tizenkét láb ( kb. 3,7 m) hosszú volt, és amelyek a hangot egy száz éves, nem elektromos hangrögzítő készülékbe táplálták, amelyet Thomas Edison hozott létre az 1890-es években. A viaszhengeres hangrögzítő egy barázdát váj egy forgó, lágyított viaszból készült csőbe egy tűvel, amely a tölcsér kis végén összegyűjtött hangnyomástól rezeg. Ennél jobban nem tudjuk megmagyarázni. Nagyon menőnek tűnt."

S máris a 21. században vagyunk. 2015-ben komponálta Matt Redman énekes-gitáros-dalszerző a La Carnauba Waltz című nótát.

A fonográf felvétel a Vulcan Cylinder Record Company stúdiójában, Sheffieldben készült, ugyancsak 2015-ben. Matt Redman számos pengetős-húros hangszeren játszik, a középkortól napjainkig terjedő stílusokban, a történelmi gitárokra összpontosítva a késő viktoriánus kortól a jazz korszakáig. Ezen a hengeren egy 1911-ben készült Gibson L-4 archtop típusú akusztikus gitáron játszik. Ez az egyik első olyan gitár, amelyet úgy terveztek, hogy bél helyett acélhúrjai legyenek, így elég erős hangja lett ahhoz, hogy egy fonográf felvételen jól hallható legyen.

A Vulcan egyébként egyike azon cégeknek, amelyek restaurálást követően számos egykori felvételt adnak ki fonográf hengereken és un. Edison lemezen. (Az Edison lemezről is lesz még szó.) Sőt, ha elküldöd nekik valamelyik saját felvételedet .mp3-ban vagy .wav fileként, előzetesen igazolva, hogy nem sérted a szerzői jogokat, akkor a legfeljebb kétperces vagy négyperces nótából 260 angol fontért fonográfhengert készítenek neked belőle. Ha nem kérsz a dobozára egyedi címkét, akkor 220 fontból megúszod, de ehhez még számold hozzá a postaköltséget és a vámot, mert az Egyesült Királyság nem tagja az Európai Uniónak!

Nem valószínű, hogy éppen fonográfhengert akarsz gyártani, a sokszorosítással egyébként is meggyűlne a bajod. Miként Edisonnak is, aki emiatt újabb és újabb disznóságokat követett el. De nemcsak ezért érdekelhet a történet téged továbbra is.