A piacot uraló cégek ugyanis vagy közvetlenül, vagy valamilyen részvénytársasági konstrukció keretében a lemezgyártásban a filmkészítésben és – legalábbis az USA-ban, ahol nem volt állami monopólium – a rádiózásban is érdekeltek lettek. Elegendő az európai Pathéra vagy az USA-beli Columbiára, később az RCA-ra gondolnod. A berendezéseket gyártó cégek szoros kapcsolatban álltak a felhasználókkal, sőt, a készüléktervezés gyakran a felhasználók érdeme volt. Hazánkban például a kezdetektől a rendszerváltásig a Magyar Rádió volt az egyik fejlesztő „cég”; a BEAG vagy a Mechanikai Laboratórium illetve ezek elődei stúdiótechnikai eszközeinek prototípusai részben nálunk készültek, a szabadalmi dokumentumok is ezt bizonyítják. De ugyanezt tapasztaltam a németországi Siemensnél vagy az osztrák AKG-nál is.

A film, a lemez és a rádió egymásra épülése lényegében úgy nézett ki, hogy a filmekben volt néhány zenei betét – akár indokolta ezt a cselekmény, akár nem –, ezeket kiadták gramofonkorongokon is, és e lemezeket játszotta a rádió. Voltak – és ma is vannak, hajajaj – jogdíj viták, a cenzúráról nem is beszélve, de előbb-utóbb sikerült megállapodnia egymással mindegyik félnek. A magyarországi illetékesek szintén hamar felismerték e szövetség lényegét. 1925. december 1-jét tekintjük a Magyar rádió születésének, amely a kezdetektől kezdve sugárzott gyári gramofonlemezeket, a saját felvételeit pedig viaszlemezeken – később lakklemezeken – rögzítette. Az első magyar hangosfilmekről – Csak egy kislány van a világon (1929), A kacagó asszony (1930), Az orvos titka (1930) – csak az elszánt filmtörténészek tesznek említést. Az 1931-ben bemutatott Kék bálvány viszont ismertebb, ezt tekintjük az első valódi magyar hangosfilmnek, bár szerencsére csak részleteket tudsz megnézni belőle a neten. Azonban nem sokkal később, szintén 1931-ben mutatták be a honi filmtörténet második, immár kiemelkedő hangosfilm alkotását, a Hyppolit, a lakájt, amelyet viszont sokan legalább kétszer képesek megnézni a 21. században is. Figyelj hát nagyon!

Nyilván észrevetted, hogy ahogy a kép kinyit, vagyis távolodik az énekesnőtől, egyre kevésbé érthető az ének, majd majdnem teljesen meg is szűnik. Ennek az az oka, hogy a felvételhez használt mikrofon a kamerára volt szerelve, és ahogy az hátrafelé kocsizott, tűnt el az ének. Mielőtt azonban pálcát törnél a film hangmérnöke, néhai Lohr Ferenc fölött, nem lehet neki szemrehányást tenni. Ugyanis ez a jelenet az egyik első példája a magyar játékfilmek (ideértve a némafilmeket is) történetében annak, hogy a kamera megmozdul. Azt gondolták akkoriban, hogy a filmen is a „természetes” hangzást kell visszaadni. Ez a nóta is megjelent gramofonlemezen, sőt, a film főcím-zenéje is, amit lemezről másoltak vissza a digitális felújításkor. A főcím-zene az alábbi dal hangszeres változata volt. (Az oly divatos, és sokak által elítélt színezést 2020-ban követték el.)

A gramofonlemezeket lejátszó készülékek azonban még sokáig nem elektronika segítségével játszották le a lemezeket. Sőt, a felhúzhatós bőröndgramofonok csak a múlt század hatvanas éveiben koptak ki, amikor a könnyű tranzisztoros elektronikák és az azokat működtető kis elemek végleg felváltották a nehéz elektroncsöves erősítőket és a még nehezebb anód- és fűtőelemeket a hordozható kütyükben. Érdekes és jellemző átmenet volt a Victor Orthophonic Victrola nevű bútordarab 1926-ban, amely még teljesen akusztikus gramofon volt, de már elektromechanikusan rögzített lemezek lejátszásához optimalizálták. Több változata is volt, a legnagyobb és legdrágább a Credenza volt.

Az első teljesen elektromos/elektronikus gramofont a sorozat előző részében már megemlített csikágói Brunswick cég gyártotta 1925-ben, rádióval egybeépítve, Panatrope néven.

Naná, hogy itt is volt egy kis csűrcsavar! Ugyanis az alkatrészeket az RCA szállította, miközben a Victor Talking Machine Company is szerződött az RCA-val a saját, Electrola nevű gramofonjának alkatrészeire. Valószínű, hogy a két megrendelő egyszerre kapta meg az alkatrészeket, de a Victor új bútort szánt az új konstrukcióhoz, a Brunswick viszont a raktárkészletéből választott, így megelőzte a vetélytársát. Amiben viszont (csaknem) biztosan a Victor volt az első, az a lemezváltós gramofon volt, természetesen rádióval egybeépítve.

1927-től gyártották. 1100 dollárba – mai árfolyamon 19 ezer dollárba – került.

Ha igazi csodát akarsz látni, ezt az RCA típust nézd meg 1931-ből!

A Brunswick sem akart lemaradni: a Panatrope 42 szintén 1931-től volt kapható.

Azta… négyesforgó! Vagyis a rádiórésznek négy hangolható rezgőköre volt a fixen hangolt középfrekvenciás fokozatok előtt. Ez igazi ritkaság, általában két, néha három ilyen kör van. Kivételesen becsszóra hidd el nekem, mert e sorozat „Hogyan működik a rádió?” részében nem mélyültünk el ennyire.

A lemeztányért szíj közvetítésével hajtotta a motor.

Kissé kopottas a szerkezet, de látszik, hogy apait-anyait beleadtak.

Nemcsak drága elektromos/elektronikus gramofonokat gyártottak. A nagy gazdasági világválság miatt a lemezeladások rohamosan csökkentek. Az USA-ban 1929-ben 75 millió dollár volt a lemezek értékesítéséből befolyó bevétel, ami 1930-ra 19 millióra csökkent, 1931-re pedig hatmillió alá zuhant. A gazdagok után a csóróbbakkal is meg kellett kedveltetni az otthoni lemezjátszást. Az RCA R93-as típusának ezt a szerepet szánták.

A beetető ára 1934-ben 9,95 dollár, ami egy fehérbőrű amerikai munkás kb. egyheti fizetésének felelt meg. Aztán kb. 15 dollárért mérték, s több változat is készült belőle. Mivel akkor még nem létezett az un. RCA csatlakozó, egy banándugós vagy csupasz érpárral lehetett csatlakoztatni olyan rádióhoz, amelynek volt gramofon bejárata. A hangszedője elektromágneses volt a legolcsóbb acéltűvel, a lemeztányér meghajtása viszont akkoriban szokatlan: nem szíj, nem dörzsáttétel, nem. Ez bizony közvetlen hajtású kütyü volt; a tányér a motor részeként működött.

Most pedig egy nóta erejéig a harmincas évek végére ugrunk. A következő kompozíciót John Cage alkotta, 1939-ben.

A négy előadó közül ketten lemezjátszókon – eredetileg gramofonokon – játszottak; olyanokon, amelyeknek sebessége 33 1/3 és 78 fordulat/perc között volt változtatható. Két gramofonlemezt használtak: egy Victor Frequency Record 84522-t és egy Victor Constant Note Record No. 24 84519-t, mindkét lemez B oldalát. Ezek korabeli mérőlemezek; az RCA már 1931-ben kísérletezett a 33 1/3 fordulat/perc sebességgel.

A másik lemezen 750, 700, 650, 600 és 550 Hz-es szinuszos jelek vannak, ha 78 fordulat/perc sebességgel forgatják a korongot. A ritmusokat eredetileg a tű felemelésével és leengedésével akarták játszani, ami nemkívánatos hangokat keltett. Nem Cage már régóta klasszikusnak tekinthető műve volt az egyetlen, amelyben a gramofon – korábban a fonográf – hangszerként funkcionált, viszont az első, amelyik az évtizedek múlva elterjedt diszkózás egyik előfutárának tekinthető.

A 33 1/3 fordulat/perces sebesség tehát abban a korszakban még csak álom volt, de a 78-at már 1925-ben lényegében szabványosították. Az USA-ban, ahol 60 Hz-es a hálózat, a tényleges fordulatszám 78,26087 percenként, Európában, ahol 50 Hz-es a hálózat, 77,922078. Szépek ezek a tizedes törtek, de az igazsághoz tartozik, hogy még a kerek 78 alól is van számos kivétel. Viszont ha van stroboszkóp tárcsád, vagy a lemezjátszód egyszersmind stroboszkópként is szolgál, és a motor a hálózathoz van szinkronizálva, pontosan beállíthatod a fordulatszámot. 60 Hz-es hálózat esetén 92. 50 Hz-es esetén 77 osztáspárú a stroboszkóptárcsa, és a hálózatra kapcsolt tehetetlenségmentes fényforrással, pl. ködfénylámpával állniuk kell az osztásoknak. A jobb lemezjátszók persze napjainkban nem a hálózathoz szinkronizáltak.