Ennek a furcsa utójátéknak nemcsak a Beatles minden korábbit felülmúló népszerűsége volt az oka, hanem az is, hogy Indiában a nagyvárosok és a szerencsésebb kisebb települések kivételével sehol nem volt elektromos hálózat, s csak a 21. század második évtizedében nőtt rohamosan a hálózatba bekötött falvak száma. Még a múlt század végén is sokan felhúzós gramofonon hallgattak lemezt. Napjainkban az ócskapiacokon 500 ezer - 2,5 millió forintért mérnek egy-egy példányt.

És van, aki megveszi. A következő két videó feltöltője a „Burmai Színes Tűk” nevet választotta magának (lásd a sorozat 372. részét).

Érdemes egy kicsit jobban is belemenni e felvételek történetébe.

Ez lehetett az igazi élvezet!

A 2. világháború előtt rengeteg sellaklemez készült; a legnagyobb németországi magángyűjteményben például 420 ezret őriznek. Amikor már nemcsak sellakból préselték a lemezt, és megjelentek a mikrobarázdás lemezek is, a rendesebb cégek 78N-nel jelölték a sellaklemezeket.

De ekkor már kitört az eddigi legszörnyűségesebb háború. Azt megelőzően azonban történt egy s más. Például csökkenteni kellett volna a sellaklemez zaját, amit az okozott, hogy a lemez anyaga, amely nemcsak sellakból, hanem lámpafeketéből (finom koromból), agyagból, palából, mészkőből és pamutszálakból állt, egyáltalán nem volt homogén. A sellaklemez szerkezete szemcsés volt, a felülete pedig nem volt elég sima. A felületi egyenetlenség volt az oka a lemez zajának, amit tévesen tűzajnak neveztek, holott a tű nem keltett zajt, sőt, némiképp mérsékelni is képes volt, hiszen csiszolta a lemezt.

A jó jel-zaj viszonyhoz a hangfelvétel amplitúdójának kellően nagynak kell lennie az egyenetlenséghez képest. A barázdának mikroszkopikusan vizsgálva is finomnak kell lennie. Ennek az az oka, hogy a hangszedő tűje nagyítóként működik a későbbi elektronikus folyamatokban. Minél nagyobb a lemezen rögzítendő frekvencia, annál jobbnak kell lennie a tűnek is. Később majd szó lesz arról, hogy a modern lemezek zajának jelentős részét az egyenetlenségek okozzák már a lakklemez vágása során is; s nemcsak a felületiek. Ezeket az egyenetlenségeket elektronmikroszkóppal lehetett kimutatni, s e vizsgálatok következtében – amelyeket egy magyar mérnök, Mocsáry Gábor végzett el – a lakklemezek összetételén változtatott annak idején a gyártó.

Visszatérve a sellakra: ha a barázda szerkezete túl szemcsés, akkor nemcsak a zaj nem csökkenthető. Akkor a barázda szélessége sem lehet kisebb, tehát ilyen módon nem növelhető a menetsűrűség, nem csökkenthető a percenkénti fordulatszám, vagyis e két ok miatt nem növelhető a játékidő. Márpedig a 3-5 percnyi felvételek aligha voltak elegendők a pár perces tingli-tanglik kivételével bármire is. A magyar származású Goldmark Péter Károly 1931-ben (nyilván kicsit előbb) az RCA mérnökeként megtalálta a megoldást: a PVC-t.

S itt ismét megállunk kicsit, mert a PVC-t – vagy ahogy az USA-ban az egyik gyártó cég nevezte, a vinylite-t – többször is feltalálták. Az első feltaláló Henri Victor Regnault francia fizikus és kémikus volt, ő 1838-ban állította elő az anyagot. 1872-ben Eugen Baumann német fazon szintetizálta a cuccot. Friedrich Heinrich August Klatte német felfedező 1913-ban jegyzett be egy PVC-szabadalmat. Ez a szabadalmat később az IG Farben (a BASF elődje) birtokolta.

A PVC sokáig tudományos érdekesség maradt, mivel az anyag önmagában kezelhetetlen és termikusan instabil. Waldo Lonsbury Semon, a kaliforniai BF Goodrich cég alkalmazottja 1929-ben azt a felismerést szabadalmaztatta, miszerint a PVC tulajdonságai módosíthatók lágyítók hozzáadásával.

Ugyanebben az időszakban próbálkozott az IG Farben is a PVC megszelídítésével.

A PVC-nek, vagyis a polivinil-klorid nevű polimernek, amelyet röviden vinilnek hívunk, két változata van. Az egyik a merev, a másik a rugalmas. A tiszta polivinil-klorid fehér, törékeny szilárd anyag.

A polivinil-kloridot a vinil-klorid monomer polimerizálásával állítják elő.

Na, akkor megint kémiázzunk pöppet! A polivinil-klorid klórból és etilénből álló polimer. Az etilént nyers, szénhidrogén alapú anyagok, például kőolaj, szén és földgáz feldolgozásával állítják elő, a klór pedig sós víz (NaCl + H2O, ha még az általános iskolából emlékszel) elektrolízisével – elektromos bontásával – keletkezik. Ezt a két anyagot egyesítik, és etilén-dikloridot képeznek, amelyet azután vinil-klorid monomerré alakítanak. A polimer sokféle egységből álló vegyület, míg a monomert egyetlen egységnek tekintik, amely a polimer lánc ismétlődő építőeleme. A polimerek tehát nagyon nagy molekulatömegű makromolekulák, amelyek nagyszámú ismétlődő egységből, a monomerekből állnak. A polimer monomer egységekből történő képződésének folyamatát hívják polimerizációnak. A polimerizációs folyamat során a monomer egységek különböző mintázatokkal kapcsolhatók össze. Ha röviden akarom összefoglalni, a PVC gyártása is kurvára büdös és meleg.

Az RCA 1931-ben készített vinil lemezeinek anyagát vitrolacnak nevezték el. A victrolac természetesen nemcsak PVC-t tartalmazott, hanem adalékanyagokat és a már bevált lámpafeketét is.

Ez az első próbálkozás megbukott, mert a gazdasági válság idején mind a kiadók, mind a vásárlók ódzkodtak a drága újdonságoktól. A felvételek minősége se volt jó, a sellaklemezekhez tervezett nehéz hangszedők, „hangdobozok” pedig tönkretették a lemezt, és sok felhúzós gramofonjátszó nem is tudta folyamatosan lejátszani a 15 perces barázdát.

Volt azonban más gond is. A Berliner-féle gramofonlemez mesterlemeze viaszlemez volt, ami csak az első technológiai állomás volt a sokszor lejátszható, préselt gramofonlemezhez vezető úton. Márpedig a rádióállomások azt szerették volna, ha a felvétel annak elkészülte után azonnal, újra és újra lejátszható, akár többször is. Ehhez speciális viaszlemez lejátszó hangszedőt kellett kitalálni, és a felvételi eljárást is egyszerűsíteni kellett. Az alábbi képen egy 1936-ban fejlesztett, mobil viaszlemezvágó és -lejátszó szerepel. Ehhez hasonló berendezéseket az ötvenes évek közepéig, a stúdiómagnók elterjedéséig használtak.

Leleményes amatőrök azonban rájöttek arra, hogy barázdát nemcsak viaszba lehet karcolni, hanem sokféle fóliába, így használt és kidobott röntgenfilmbe is. A Magyar Rádió archívuma például kb. 100 ilyen, „nagymama csontvázába” esztergált lemezt őriz a 2. világháború előttről, s csak azért annyit, mert nagyon sok megsemmisült vagy ellopták.

Kombinált viasz- és fólialemez vágó berendezést mutat az alábbi fotó. Ezt a gépet helyszíni riportok készítéséhez használták. Akik szerint ez hordozható volt, azokkal naponta felcipeltettem volna egy felhőkarcoló legfelső emeletére, lift nélkül.

A röntgenlemezes technológia második korszaka egyébként a második világháború után kezdődött az egykori Szovjetunióban, és az otthoni magnók elterjedéséig, kb. 1964-ig tartott. A háború után ugyanis tiltott gyümölcs volt az „angolszász kultúrmocsok”, vagyis a divatos beat- és rockzene, valamint a jazz némely változata. Az ilyen nóták lemezen sokáig nem jelentek meg. Igaz, a szovjet hanglemezgyártás a hazai, rendszerkomform előadókkal készített felvételeket sem tudta elegendő példányban préselni, hiszen egy-egy lemez esetében az egymilliós darabszám sem volt legtöbbször elegendő. Ezért illegálisan terjesztették a külföldi előadók és a felvételi lehetőséghez nem jutó hazai művészek nótáit. Hozzáteszem, hogy a hidegháború miatt a szovjet lemezek sem jutottak el az USA-ba; a rendszerváltás előtti évtizedben pl. egy magyar vállalkozó abból gazdagodott meg, hogy a budapesti Gorkij könyvesboltban vagy a Szovjet Tudomány és Kultúra Háza melletti üzletben 50-70 forintért szovjet lemezeket vásárolt, és azokat 10-20-szoros áron, postai úton értékesítette az USA-ban.

A rádióállomások azonnal lejátszható, sugárzásra szánt lemezeinek másik változata a külföldiül dubplate-nek vagy electrical transcription disc-nek nevezett korongok voltak. Magyarul talán korlátozott másolat lehetne a nevük, de mert lusta vagyok írni, az amerikai rövidítést, az ET-t fogom használni. Megjegyzem, hogy acetát lemezeknek is hívták őket, tekintettel arra, hogy nem tartalmaznak acetátot. Ezzel szemben nitrocellulóz lakkal bevont alumínium lapból vagy üvegből állnak. A nitrocellulóz lakk is szerves polimer; szerves oldószerben oldott cellulóznitrát műgyantából és különböző lágyító anyagokból áll (trikrezil-foszfát, ricinusolaj, stb.), amelyek a lakkréteg rugalmasságát növelik. Hogy ne halj meg hülyén, meg én se, megnéztem a felépítését.

Az ET gyártási folyamatának eredménye olyan lemez, amely több szempontból is különbözik a kiskereskedelemben eladott lemezektől. A legszembetűnőbb, hogy a préselt lemezek viszonylag könnyűek és rugalmasak, míg az ET-k általában merevek és lényegesen nehezebbek a fém- vagy üveg hordozó miatt. A transzkripciós szolgáltatásokként ismert cégek, amelyek ET lemezeket gyártottak, elküldték azokat az Egyesült Államok rádióállomásaira. Az állomások előfizetési díjat fizettek, amely jogot biztosított számukra az új lemezek fogadására és lejátszására, általában havi vagy heti rendszerességgel. Amint az előírt időtartam lejárt, a lemezeket vagy megsemmisítették, vagy visszaküldték az ET társaságnak. Az ET-k bármilyen egyéb kereskedelmi értékesítése tilos volt. Az ET-ket azonban nemcsak „rendes”, tehát kereskedelmi vagy közszolgálati rádiók használták. Az egyik legnagyobb felhasználó az Egyesült Államok hadseregének rádiója, az AFN volt.

Az AFN a külföldön állomásozó USA-beli katonáknak sugárzott műsort. 1942-ig hivatalosan nem ismerték el, hogy létezik ilyen rádióhálózat, pontosabban azt, hogy az AFN elődeit az USA hadügyminisztériuma működteti. Az Egyesült Államok hadserege a második világháború idején kezdte meg a hivatalos sugárzást Londonból, a BBC-től kölcsönzött stúdiócuccokkal. A jelet Londonból telefonvonalakon keresztül küldték öt regionális adóra, hogy elérjék az Egyesült Királyságban tartózkodó amerikai csapatokat, miközben a nácik által megszállt Európa inváziójára készültek. A polgári közönségért folytatott versenytől tartva, a BBC kezdetben megpróbálta korlátozni az AFN adásait Nagy-Britannián belül. Mindazonáltal az AFN-műsorokat széles körben élvezték a brit polgári hallgatók, majd miután az AFN-műsorkészítők a partra szállást követően átköltöztek a kontinentális Európába, az AFN csekély korlátozással sugározta a polgári közönség számára is elérhető műsorokat Európa nagy részén (Britanniát is beleértve). A sugárzáshoz a hosszú- és középhullámú sávot használták sötétedés után, mert e két frekvenciatartományban ilyenkor volt legjobb a hullámterjedés. A műsorok részben élőben, részben ET-kről mentek. Ezeknek az ET-knek a fordulatszáma percenként 33 1/3 volt, az átmérőjük pedig 40,6 cm.

Mivel az USA hadserege világszerte rengeteg támaszpontot működtet és mintha a világ leggazdagabb országa „szeretne” háborúzni, az AFN pl. a koreai és a vietnami háborúban harcoló katonáknak is sugárzott műsort – lásd a Jó reggelt, Vietnam című filmet.

Ekkor már persze az amerikai rádiók nem használtak ET-ket. Viszont a dj-k ráharaptak az ET-kre és utódaikra, hogy a saját mixeikhez vagy versenyeikhez készíttessenek egyedi lemezeket. Az ilyen vetélkedők – a hangrendszerek vetélkedője – főként Jamaicában volt népszerű sokáig. Ennek a korszaknak állít emléket a Rockers című film, ami sajnos a Youtube-on felirat nélküli. Mivel az angol nyelv helyi változatát, a patoist beszélik benne tájszólással, a szöveg csak helyenként érthető, de nagyjából kiderül a sztori a képek és a zene alapján is. Ha ráérsz, feltétlenül nézd meg! Mondjuk, ha nekem kellett volna jóváhagynom a filmet, akkor rögtön az elején, amikor az énekes bagózik a stúdióban, üvöltve tiltakoztam volna.

Az egyedi, egylemezes felvételek még a magnók megjelenése után is divatosak voltak, előtte pedig nagyon népszerűek. A barázdát az első évtizedekben sellakba vágták.

Ilyen szolgáltatás számos országban létezett. A 2. világháború előtt például a Szovjetunió fővárosában, Moszkvában is. Ezt onnan tudjuk, hogy egy nagyon szép életrajzi regény, a „Vologya utcája” című könyv főszereplője, a náci megszállók elleni harcban hősi halált halt gyermek-partizán, Vlagyimir Nyikiforovics Dubinyin, az egyik házi feladatát nem írásban oldotta meg, hanem sellaklemezre mondta. Ez csak egy apró epizódja gyermekkorom egyik kedvenc könyvének, ám hogy a háború – minden háború – milyen iszonyú pusztítást végez az emberek lelkében, arra bizonyíték, hogy a Dubinyin szülővárosában, az ukrajnai Kercsben a kisfiú emlékére felállított szobrot 2022 decemberében lerombolták.

E kerülő után végre eljutunk oda, hogy a vinil miért győzte le a sellakot. Kapaszkodj! Nem azért, mert jobb volt, pedig minden paramétere sokkal jobb. Könnyebb, kevésbé törékeny, jóval kisebb a zaja. A vinil győzelmében is a háború játszott szerepet. Az emberiség történelmében a háború mindent visz. A sellakról a vinilre való drámai váltás kényszerből következett be. A második világháború első éveiben ugyanis a sellak iránti kereslet az egekbe szökött. Sellakból nemcsak édesen csengő dallamokkal teli lemezek készíthetők, hanem jelzőfáklyák és robbanóanyagok, valamint tüzérségi lövedékbevonatok is. A második világháború kezdetén a War Production Board, amely Franklin D. Roosevelt elnök alatt a háborús gyártás felügyeletéért felelős kormányhivatal volt, elrendelte az új gramofonlemezek gyártási mennyiségének 70 százalékos csökkentését. Ezt megelőzően ugyanis a gramofonlemez gyártása az USA sellakkészletének mintegy 30 százalékát fogyasztotta el. Ráadásul amikor a japánok megszállták francia Indokínát (a mai Vietnámnak, Kambodzsának és Laosznak a Franciaország gyarmatosította területét), az USA elvesztette a legfőbb sellak forrását. Ezért nemcsak a gramofonlemezek gyártását fogták vissza, hanem arra kérték a jónépet, hogy adja le a törött, elkoptatott sellaklemezeit a fegyvergyártás segítésére, továbbá adományozzon lemezeket „a katonai morál javítására”.

Ebből a célból sajátos bulikat is rendeztek.

Például a Pittsburgh-i William Penn Hotel adott otthont a „War Records Dance” elnevezésű táncmulatságnak, amelyen a belépő ára öt sellak korong volt.

1943-ban az American Legion nevű gyűjtőállomás hálózat 25 000 lemezadománnyal büszkélkedett.

Az első vinil gramofonlemezeket szintén a hadsereg kapta. E lemezeket V-disknek nevezték (v = victory, győzelem).

Az előzményekhez tartozik, hogy a James Caesar Petrillo nevű fazon vezette Amerikai Zenészek Szövetsége (American Federation of Musicians, AFM) sztrájkot hirdetett, és azzal érvelt, hogy valahányszor egy lemezt lejátszanak a rádióban vagy a szórakozó helyek, benzinkutak zenegépein, a zenészek nem kapják meg a kellő kompenzációt.

Petrillo közölte a négy nagy lemezcéggel – az RCA Victorral, a Columbiával, a Deccával és a Capitollal –, hogy ha az AFM tagjai nem kapnak magasabb jogdíjakat, 1942. július 31. után nem készülnek felvételek. A lemezcégek kezdetben megtagadták a megemelt jogdíjak kifizetését, abban a reményben, hogy a sztrájk rövid ideig tart. Tévedtek, két évig tartott. A sztrájk idején a muzsikusok felléphettek koncerteken és a rádióban, de nem szerepelhettek felvételeken. Ekkor került a képbe George Robert Vincent kapitány, aki régóta kapcsolatban állt a fegyveres szolgálatokkal, harcolt az első világháborúban, és annak idején Edisonnal együtt dolgozott a fonográf fejlesztésén.

Az volt a feladata, hogy vezesse a Petrillo meggyőzésére irányuló tárgyalásokat, tehát hogy az AFM engedélyezze a zenészeknek lemezek készítését a hadsereg számára. Petrillo beleegyezett, feltéve, hogy a felvételeket nem használják kereskedelmi célokra, és a háború végén az összes V-disket megsemmisítik.

A 30 cm-es V-diskek mindkét oldalán hat-hat percnyi zenével azonnali sikert arattak, mert sok kiváló bandával, előadóval készült lemez. Glenn Miller és zenekara pl. több, mint 60 számot vett fel. A korongok egy része a zenekarvezetők és zenészek szöveges bemutatkozásával kezdődött. A V-disk program első hetében 1 780 doboznyi, dobozonként 30 V-disket tartalmazó csomagot szállítottak a kikötőkbe, hogy továbbítsák azokat a szárazföldi csapatoknak és a hajókon tartózkodó tengerészeknek. 1945-ig több, mint négymillió lemezt, 125 000 felhúzós gramofont és több milliárd acéltűt adtak át. Ahogy a háború véget ért, az AFM sztrájkja is befejeződött, és a négy nagy lemezcég megadta magát Petrillo követeléseinek. A V-disk program 1949-ig tartott. A mesterlemezeket és a prés nyomóformákat megsemmisítették, a megmaradt V-diskeket pedig eldobták. Az FBI lefoglalta és ledarálta a katonák által hazacsempészett korongokat. Egy Los Angeles-i lemeztársaság alkalmazottja még börtönbüntetést is letöltött több, mint 2500 V-disk illegális birtoklásáért. Az összeset azonban nem tudták elpusztítani, bizonyíték rá a fenti válogatás.

A háború után George Robert Vincent a náci vezetőkkel szemben indított nürnbergi per vezető hangmérnöke volt. 1962-ben a több, mint 8 000 hangfelvételt tartalmazó gyűjteményét a Michigan Állami Egyetem könyvtárainak adományozta. Ez lett a G. Robert Vincent Voice Library alapja, amelyben 2015 -ben már 100 000 órányi felvételt őriztek.

A vinil gramofon- és hanglemez pedig kiállta az idők próbáját. Békésebb korszakokban is, Sőt, éppen akkor. Mert például ugyan még 1944-ben, egy hadiipari fejlesztés melléktermékeként fejlesztette ki a Decca az FFRR (Full Frequency Range Recording, teljes frekvenciatartományú felvétel) technológiát, amely 80 - 15 kHz-es átviteli sávot tett lehetővé, a jel-zaj viszony pedig 1 kHz-en 60 dB lett, de az első FFRR lemezek csak a háború után jelentek meg. S ezzel a 78-as percenkénti fordulatszámú lemezek eljutottak a fejlődésük csúcspontjára, egyszersmind a nemsokára bekövetkező búcsú pillanatához is.