A kommuna jellegű családban különösen nagy türelem és értékegyezőség kell ahhoz, hogy a közösség tartósan fennmaradjon.

A „klasszikus” hippi kommunák nem is nagyon maradtak meg, miként a zenei kisegyüttesek, rock-bandák is többnyire szétszélednek néhány év után. De mi köze ennek a kvadróhoz? Az, hogy a BBC H mátrix történetének folytatásában négy szereplő zárt össze: A Nippon Columbia (Denon), az ambiszóniát fejlesztő kutatócsoport (Ambisonic Research Teams), a BBC és az NRDC (National Research and Development Corporation). Végül mindannyian veszítettek. Vegyük hát sorra!

A Nippon Columbia volt a legártatlanabbnak, amolyan csendestársnak látszó, nem szólt bele a többiek vircsaftjába. E cég egyik mérnöke, Takeo Siga, valamint az Illionis Egyetem professzora, Duane Cooper fejlesztette ki az UD-4 kvadrót.

Az UD az univerzális diszkrét rövidítése, tehát ez olyan diszkrét kvadró, amely hasonlít a CD-4-hez (lásd a sorozat 381. részét), de egyszersmind mátrix kvadró is, és természetesen valamennyire (a Denon szerint persze tökéletesen) sztereo- és monokompatibilis. Az UD-4 „filozófiája” az, hogy a hangforrás helyzete nem változik, csak az iránymeghatározás, lokalizáció „élessége”, pontossága. Cooper szerint egy hangforrást az erőssége és spektruma mellett a térbeli helyzete határoz meg – ez eddig nem új felfedezés. A hangforrás helyzetéhez Cooper hozzárendelt egy Fourier-soros képletet, amit az eredeti tanulmányában szépen le is vezet úgy 16 oldalon keresztül. Az UD-4-et tárgyaló ismeretterjesztő cikkek szerzői ennél a pontnál megállnak, és azt írják, hogy nem kívánják ezt a matematikai modellt ismertetni. Ismét elővettem Cooper publikációját, és bár nagy volt a csábítás (egy fenéket), én sem fogom idemásolni ezt a matekot. Annak a kódernek a tömbvázlatával sem foglak ijesztgetni, amit az alábbi ábra tartalmaz, és ami az UD-4 mátrix kvadrója, a BMX.

Inkább megmagyarázom. A rajzon alul három mikrofont látsz. Ezekkel egyenértékű a bal felső sarokban csücsülő mikrofonpótló elektronika és egy szinusz-koszinusz potenciométernek nevezett szerkezet. E potméter négyessel vagy a mikrofonoknak a hangforráshoz képesti helyzetével állítható be a hangforrás helye, az a szög, ahonnan hallatszik majd. A hangforrást tehát – akár akusztikus, akár elektronikusan előállított – elhelyeztük a térben, pontosabban, egy 360 fokos síkban. A műveleti erősítők végzik az ennek megfelelő mátrixolást, a 90°-os fázistolást végző erősítő szerepe csak annyi, hogy a két összegjel fázishelyes legyen. A tényleges BMX kóder áramkörileg nem így épül föl, ez csak az elmélet nem szégyellnivaló egyszerűsítése volt. A BMX kódoló egyenletei a következők:

Lt = 0,65*(Lf+j*Lf+Lb-j*Lb) + 0,26*(Rf+j*Rf+Rb-j*Rb);
Rt= 0,26*(Rf-j*Lf+Lb+jLb) + 0,65*(Rf-j*Rf+Rb+j*Rb).

A BMX dekódoló egyenletei:

Lf = 0,65* (Lt-j*Lt) + 0,26*(Rt+j*Rt);
Rf = 0,26*(Lt-j*Lt) + 0,65*(Rt+j*Rt);
Lb = 0,65*(Lt+j*Lt) + 0,26*(Rt-j*Rb);
Rb = 0,26*(Lt+j*Lt) + 0,65*(Rt-j*Rt).

A BMX kvadró szimmetrikus mátrix, a szomszédos csatornák -3 dB-vel ugatnak egymásba, az átlósok békén hagyják egymást. A BMX dekóder úgy is beállítható, hogy a négy hangsugárzó az oldalközepeken legyen; ezt gyémánt elrendezésnek hívják.

A BMX volt a sorozat előző részében a BBC által vizsgált F változat, a G ennek kicsi módosítása, a H pedig szintén a BMX-en és részben a Sansui QS-en alapult. A BMX azonban csak egy része az UD-4-nek, ugyanis – hasonlóan a CD-4-hez – a barázda bal-és jobboldali falába frekvenciamodulált jel is kerül. Ennek vivője alacsonyabb frekvencián – kezdetben 26 kHz-en majd 30 kHz-en – volt, mint a CD-4-é, ráadásul a modulált jelek sávszélessége mindössze 3 kHz-re szűkült. A fejlesztők ezt azzal indokolták, hogy a lokalizációhoz nem kell több. Aha. A Hold meg süt. Az alapsávi és modulált jelek együttes neve QMX. A modulált jelek összetevői hasonlók voltak az alapsávi jelekhez:

Lmodulált = 0,65*(Lf+j*Lf-Lb+j*lb) + 0,26*(-Rf-j*Rf+Rb-j*Rb);
Rmodulált = 0,26(-Lf+j*Lf+Lb+j*Lb) + 0,65*(Rf-j*rf-Rb-j*Rb).

Dekódolás után négy összetett jel lesz, amelyből összeadások és kivonások után előáll az eredeti négy diszkrét csatorna, némi (?) torzítással. UD-4 hanglemez nagyon kevés, kb. 30 készült, ezek példányszáma is igen korlátozott. Mike Oldfield Tubular Bells című albumának bontatlan példányáért 1500-2000 eurót is elkérnek, használtat már 650 dollárért is láttam hirdetni, de egyáltalán nem biztos, hogy nem vakarták le róla a modulált jeleket. Mert bár a Denon esküdözött, hogy nem kell az UD-4-hez Sibata vagy hasonló tű, de kell.

Ez persze nem az UD-4-es felvétel.

A Denon összesen két dekódert árusított az UD-4 hez, az UDA 100-at és az UDA 300-at.

A következő szereplő az ambiszónia fejlesztésével foglalkozó kutatócsoport (Ambisonic Research Teams) a readingi egyetemen, amelynek vezetője Michael Gerzon volt, és kiváló munkatársa Peter Berners Felgett fizikus, a kibernetika professzora. Sajnos, egyikük sem él már. Az ambiszóniáról volt pár szó a sorozatban a mikrofonozással foglalkozó 161. részben, de most jobban elmélyedünk benne. Az ambiszónia, külföldiül Ambisonics az 1960-as évek végén olyan komplett felvételi és reprodukciós rendszerként született, amely képes az eredeti felvételekből pontos, háromdimenziós hangkép újrateremtésére. A formátumot összetett matematikai és pszichoakusztikai tudás felhasználásával fejlesztették ki; előzménye az 1930-as évek elején az Alan Blumlein által szabadalmaztatott, egytengelyű, koincidens mikrofonozásnak két fajtája volt: a Blumlein és az MS mikrofonozás (lásd a sorozat 149-150. részét). Bár létezik néhány utómunkálati berendezés, amelyekkel létrehozható ambiszon térhatású hangkép többsávos vagy egyedileg mikrofonozott monó forrásokból, a legtöbb ambiszon anyagot speciális mikrofontömb segítségével rögzítik. A legismertebb ezek közül a Soundfield Microphone és a hozzá tartozó vezérlő.

A Voyage 2022-ben mutatta be a saját mikrofonnégyesét.

Létezik olyan mikrofontömb is, amelybe 19 mikrofont építettek.

Sőt, 32 darabot.

Az ambiszónia „okossága” a dekódolásban nyilvánul meg; a mikrofon kimeneti jeleinek olyan formába alakításában, amely alkalmas számos erősítő és hangsugárzó meghajtására. A dekódolás bonyolultsága (és ezzel együtt a költsége) nagy szerepet játszott abban, hogy az ambiszónia napjainkig sem tudott igazán népszerűvé válni. A virtuális valóság lehetett volna az egyik kitörési pont, de a korábbi reményekkel ellentétben a VR is csak bukdácsol már kb. egy évtizede. A koncepció tehát azon az elgondoláson alapul, hogy a tér valamelyik pontjában megszólaló hangot rögzíteni kell bármely irányból. Ez természetesen teljesen lehetetlen – egy többirányú mikrofont tartalmazó szerkezetet és annak mikrofonjait nem lehet pontnyi kicsire gyártani. Ha azonban a beeső hang jellemzői mérhetők egy gömb felületén, akkor matematikai feladat annak kiszámítása, hogy mit érzékelnénk egy végtelenül kicsi pontban a gömb közepén. A beeső hang jellemzőit véletlenszerűen szerelt mikrofonkapszulák kombinációjával lehet mérni, amennyire csak fizikailag lehetséges. Az ambiszon mikrofon elve – legyen szó egybeszerelt mikrofonokról vagy hagyományos mikrofonkapszulák közös tengelyű kombinációjáról – egymásra merőleges nyolcas mikrofonok és a gömbkarakterisztikájú, nyomásérzékeny mikrofonok együttesén alapul. A gömbi mikrofon kimenetét „W” jelnek nevezik, és információt nyújt a mikrofonrendszerbe ütköző hanghullám teljes amplitúdójáról. A nyolcas kapszulák adják az irányinformációkat – vagyis kimeneteik segítségével meghatározható, hogy az egyes hangelemek milyen irányból érkeznek. Az egyik ilyen kapszula előre-hátra mutat ("X" jelet ad), egy másik balra-jobbra ("Y"), a harmadik pedig fel-le ("Z").

A négy jel együtt B-formátumú jelként ismert, és ha négy különálló sávra veszik föl, akkor az eredeti hangot teljes háromdimenziós pontossággal rögzíthetik. Elvileg, hangsúlyozom. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, és ez az ambiszónia egyik hátránya. Ugyanis a tényleges megvalósításhoz végtelenül sok kis pontból álló, közös tengelyű hangsugárzó rendszer kéne. Ennek ellenére az ambiszon rendszerek működnek, a leképzés pontossága azonban változó. Az ambiszon B-formátumú anyagnak egy megfelelő dekóderen keresztüli visszajátszásával lehetséges a hangkép teljes „perifonikus” újraalkotása azaz olyan, amely vízszintes és függőleges irányinformációt is tartalmaz. A legtöbb ambiszon rendszer azonban megelégszik a síkbeli leképzéssel. B formátumú ambiszon eljárással készült az alábbi felvétel eredetije.

A síkbeli felvételhez elegendő három mikrofon alkalmazása.

Nicsak! Ez nagyon hasonlít a BMX rendszerhez. Lehetne mind a három csatornát rögzíteni, csak éppen nem sztereó hanglemezen. Az ambiszóniával foglalkozó kutatók kifejlesztettek egy mátrix eljárást, amely a három jelből kettőt csinál, és aztán dekódolható négy csatornára, így végül kvadró rendszeren játszható le. Ezt a mátrixot 45°J-nek nevezték el.

Mindjárt visszatérek ide, előbb azonban ismerkedj meg a negyedik szereplővel, ami a National Research and Development Corporation, magyarra fordítva a Nemzeti Kutatási Fejlesztési Tanács, rövidítve az NRDC. Az NRDC egy quango. A quango nem valami egzotikus vadállat, hanem egy olyan sajátos intézmény az Egyesült Királyságban (és az egykori koronagyarmat Indiában), amely ugyan nem állami szervezet, de nem is civil, mert az állam hozta létre, az állam felügyeli és ami fontos: az állam ad neki pénzt. A quangokra az állam átruház bizonyos feladatokat, hasonlóan, mint az un. NGO-kra, amelyek a kormányzattól elvileg független szervezetek. A quango elnevezés az NGO-ból származik, „kvázi autonom” NGO. Az NRDC-t 1948-ban eredetileg azért hozták létre, hogy a 2. világháborúban a katonai kutatóintézetekben fejlesztett találmányokat a magáncégek hasznosíthassák. Az első sikertörténet egy légpárnás jármű volt. Az NRDC az idők során amolyan privatizációs szervezetté vált; pénzzel támogat neki tetsző, de tőkeszegény fejlesztőket és fejlesztéseket, s ha ezek működőképesek, szabadalmaztatja őket, majd pályázat útján kiválasztja azt a céget, amelyik (találmányonként általában egyet), hasznosíthatja a szabadalmat. A BBC-nek nem volt pénze, hogy a H mátrixot továbbfejlessze (pontosabban, erre nem kapott pénzt, mert azért a BBC soha nem volt csóró), ezért az NRDC-hez fordult. Az NRDC-nek valójában nem a H mátrix tetszett, hanem az ambiszónia. Ennek a fejlesztését támogatta, hátha a végtermék eladható. A BBC részvétele megerősítette abban, hogy lehet ebből piacképes cucc. „Ahogyan az előadott zene pontos reprodukálása a hanghűség döntő próbája, úgy a természetes hangok irányítottsága megfelelő reprodukálásának képessége is a térhatású hangrendszer döntő próbája. Ha erre a rendszer nem képes, nem lesz megfelelő a közvetített hang elrendezése, amely biztosítja az előadás akusztikus hangulatát, és a direkt hangok helyzetfüggését adja a terem visszaverődései révén. Ez a zene értékelésének fontos szempontja. Ha egy rendszer megbirkózik ezzel a nehéz feladattal, magától értetődő, hogy könnyen megbirkózik a szintetikus alapanyagok viszonylag egyszerű problémáival. A térhatású hangrendszert, amely képes reprodukálni a közvetett visszhangok, valamint a közvetlen források irányítottságát, „Ambisonics”-nak nevezik – írták az NRDC reklámanyagába.

Úgy tűnt, minden együtt van, lássuk hát, mi is az az eljárás, amelyet UHJ-nak neveztek el? Az U a Denon UD-4-re, a H a BBC H mátrixra, a J az ambiszon kutatócsoport 45°J eljárására utal. Fél évszázaddal ezelőtt a megbízható négycsatornás fogyasztói adathordozók (pl. a merevlemez, a pendrive, az SSD, a DVD vagy a bluray) nem voltak elterjedve vagy még nem is léteztek, ezért úgy gondolták, hogy a B-formátumú jelek nem alkalmasak az otthoni hallgatáshoz. Ezért az átviteli vagy tárolási formátumok hierarchikus, magyarul egymásra épülő gyűjteményét határozták meg, amely négy, három, 2,5 vagy leggyakrabban két csatornát használ. (A 2,5-ös formátumban a félcsatorna egy kisebb sávszélességű korlátozott csatorna használatát jelenti). Ezeket a kódolásokat együttesen nevezik UHJ-nak. A modern, 21. századi többcsatornás digitális rögzítési formátumoknál semmi sem indokolja, hogy a B-formátumú jeleket ne eredeti formájukban használjuk, bár a kétcsatornás változatok esetében némi átkódolásra még szükség lenne. De több évtizeddel ezelőtt ez csak álom volt.

Az UHJ négycsatornás változata teljes, háromdimenziós, un. perifonikus hangvisszaadásra képes. A kétcsatornás UHJ bal- és jobboldali sztereokompatibilis jeleket tartalmaz. Ezek a B-formátum W, X és Y jeleiből származnak. A „háromból a kettőt” problémát mátrix kódolóval oldják meg, amely a lehető legjobbra masszírozza mind a sztereó, mind a monó kompatibilitást. Természetesen nem lehet két csatornán négy csatornát közvetíteni anélkül, hogy valamit ne veszítenénk. A kétcsatornás UHJ csökkenti a felbontást, ami általában enyhe elmosódásként vagy fázisproblémaként nyilvánul meg az első térfélen. Az UHJ dekóder lehetővé teszi a hallgató számára, hogy ezt kompenzálja, növelve az első két hangsugárzó közötti lokalizálhatóság pontosságát az oldalsó és a hátsó pontosság rovására. Ez a megoldás nem ismeretlen a számodra az SQ-ból, ahol az Lf és Rf csatornák közötti áthalláscsillapítást növelték a többiek rovására. A kétcsatornás, mátrix UHJ érdekessége, hogy ha nem dekódolják, hanem dekódolás nélkül hallgatják, akkor a sztereó bázis szélesebb lesz, mint a két hangsugárzó közötti távolság. Ezt az UHJ kóder ellenfázis problémái okozzák, de állítólag nem zavaró, hanem kellemes. Ha dekódert használtak, a „szuper sztereó” mértéke változtatható volt. Én soha nem használtam volna. Viszont egyes hangmérnökök előnyben részesítették a dekódolatlan 2 csatornás UHJ tágasságát, szélességét és stabilitását a hagyományos sztereó keverési technikákkal szemben. Például Tina Turner Break Every Rule című albumán a vokál UHJ kódolású, a nóta többi része viszont hagyományos keveréssel készült. Ezt a felvételt nyilvánvalóan nem érdemes dekódolni.

Ezeket viszont annál inkább érdemes lenne, legalábbis a kritikusok ajánlása alapján.

Ha van egy további csatorna, akkor a mátrixprobléma enyhül, hiszen a további információk külön-külön továbbíthatók, ami lehetővé teszi a felbontás és a pontosság növelését a térhatású hangképben. Ez a harmadik csatorna az úgynevezett "T" jelet hordozza, és ha ennek a sávszélessége nem kisebb, mint a másik kettőé, akkor mindhárom eredeti W, X és Y jel károsodás nélkül állítható vissza. A korlátozott sávszélességű harmadik csatorna elkerülhetetlenül kevesebb „T” információt továbbít, és ebben az esetben a W, X és Y jeleket nem lehet teljes pontossággal előállítani, bár a vízszintes pontosság jelentős javulása még így is elérhető. A 2,5 csatornás rendszert is tesztelték az Egyesült Királyságban, de nem a BBC, hanem az Independent Broadcasting Authority (IBA). Az IBA a kereskedelmi rádiók és tévék törvényes működése felett őrködő hatóság volt, mellesleg az IBA is megszűnt már, de a 2,5 csatornás UHJ tetszett neki.

A négycsatornás UHJ az L, R és T mellett egy „Q” jelet is tartalmaz, amely magassági információkat közvetít (mint a B formátumú jel Z összetevője). Lássuk hát az UHJ kódolását!

A fenti képen azt is láthatod, hogy az egyes UHJ kódolásokat milyen célra akarták használni. Kicsit csaltam, mert a nagy felbontású digitális lézerlemez akkor még csak elvileg létezett, viszont az AM (középhullámú) sztereó kísérletek javában folytak. (Egy magyar változat szabadalmi bejelentésének elfogadásában és szabványosításában én is részt vettem a nyolcvanas évek elején, kis ideig a Petőfi Rádió balatonszabadi adóján játszottunk vele.) Létezett/létezik egy csomó olyan keverőasztal kiegészítés, amely egyből kétcsatornás mátrix UHJ-t csinál. A három- és négycsatornás UHJ-t szinte sosem használják. A kódoló egyenletek először két közbülső egyenletből állnak, hogy a B formátumból UHJ lehessen.

S = 0,9396926*W + 0,1855740*X;
D = j*(-0,3420201*W + 0,5098604*X) + 0,6554516*Y.

Ebből képződik a négy UHJ egyenlet:

L = (S + D)/2.0;
R = (S - D)/2.0;
T = j*(-0.1432*W + 0.6512*X) - 0.7071*Y;
Q = 0.9772*Z.

Elvileg már megint minden olyan egyszerű. A következő rajzon egy UHJ felvételeket készítő stúdió rendszertechnikai rajzát láthatod; lusta voltam lefordítani az angol kifejezéseket.

Az ambiszónia fejlesztésének legelején alapvető szemléleti kérdés volt a hallgatási környezet. Az ambiszóniát eredetileg olyan rendszerként képzelték el, amelyben az otthoni lehallgatószoba akusztikáját egy élő előadáson – tipikusan egy klasszikus koncerten – rögzített eredeti hangtér képével lehet „fedni”, semlegesíteni. A négy, egymással 90 fokban elhelyezett hangsugárzóra hajazó kvadró hátránya az volt, hogy az elrendezésnek pontosan négyzetesnek kellett lennie, és a hallgatónak a négyzet középpontjában kellett ülnie. Többségünk azonban még az optimális sztereó elrendezést sem tudja ívelni. A megoldás érdekében az ambiszon dekódert úgy tervezték meg, hogy ha a hallgató a számára „észszerű” helyekre pottyantotta hangsugárzókat vagyis oda, ahol elfértek, akkor ezt követően közölnie kellett a dekóderrel, hogy a hangsugárzók hol vannak. Azért nyilván nem „észszerű” hely, ha egymás tetejére rakja őket, tegyük föl, hogy viszonylag értelmes lényekkel van dolgunk: induljunk ki belőled. Az ambiszon dekóder „elrendezésvezérlése” arra készteti a dekódert, hogy a megfelelő jelet adja ki a hallgató által kívánt vagy kényszerűségből valahová rakott hangsugárzó pozícióhoz. Ennek az elvnek a kiterjesztése az ambiszon dekóderek tervezésének lehetősége tetszőleges számú hangsugárzóhoz. Négy a minimum a síkbeli hangzáshoz, hat pedig a perifóniához, de nagy területen, például moziban, jó ötlet lehet egy tucat vagy még annál is több hangsugárzó használata. A hangsugárzók számának nincs elméleti határa, és a hangsugárzók pozícióinak is kevés korlátja van. Például az otthoni négy hangsugárzó bármilyen széles vagy keskeny téglalapba helyezhető, amennyiben az oldalak aránya nem haladja meg a 2:1-et.

Az UHJ jelek dekódolása két lépcsőben történik. Az első rész az eredeti B-formátumú jelek visszaállítása az UHJ formátumból. Nyilvánvaló, hogy minél több csatornát használunk ehhez, annál pontosabb lesz a visszaállítás. A második szakaszban polcszűrőkkel masszírozzák ezeket a jeleket. A polcszűrők olyan szűrők, amelyek bizonyos frekvenciatartományokban kiemelik vagy elnyomják a jelet, de a többi tartományban nem nyúlnak hozzá.

Az, hogy konkrétan melyik jelet milyen szűrővel herélik, az eredeti hangforrás irányától és a hangsugárzó helyzetétől függ. Valójában ez a szűrés azt utánozza, ahogy a saját hallásunk különböző helymeghatározási technikákat használ a különböző frekvenciatartományokban lévő hangokhoz – a magas frekvenciájú hangoknál szintkülönbségeket, az alacsony frekvenciájú hangoknál pedig időbeli különbségeket. Emlékszel még rá pszichoakusztikából? Akkor tán még a HRTF függvényekre is emlékszel a sorozat 152. részéből. Az UHJ eljárás a ugyanis – bár nem fejhez kötött cucc – hajaz a HRTF függvényekre. Egyetlen más térhatású rendszer sem alkalmazott a múlt században ilyen kifinomult pszichoakusztikus feldolgozást a jelek optimalizálására.

Következzenek hát a dekódoló egyenletek! Van belőlük egy rahedli.

Négycsatornás UHJ esetén:

S = (L + R)/2;
D = (L – R)/2;
W = 0,982*S + j*0,197*(0,828*D + 0,768*T);
X = 0,419*S - j(0,828*D + 0,768*T);
Y = 0,796*D - 0,676*T + j*0,187*S;
Z = 1,023*Q.

Háromcsatornás UHJ esetén:

S = (L + R)/2;
D = (L – R)/2;
W = 0,982*S + j*0,197 *(0,828*D + 0,768*T);
X = 0,419*S - j*(0,828*D + 0,768*T);
Y = 0,796*D - 0,676*T + j*0,187*S.

Kétcsatornás UHJ esetén:
S = (L + R)/2;
D = (L – R)/2;
W'= 0,982*S+j*0,164*D
X' = 0,419*S-j*0,828*D;
Y' = 0,763*D + j*0,385*S.

Kétcsatornás UHJ esetén a dekódernek más polcszűrőket kell használnia, mint a három- és négycsatornás UHJ esetén. W', X' és Y' azt jelzi, hogy a dekódolás eredménye nem egyezik meg az eredeti B-formátummal, hiszen ha megegyezne, fölösleges volna a négycsatornás UHJ. A 2,5 csatornás UHJ egyenletei azonosak a háromcsatornással, de W, X, Y ott sem egyezik meg az eredeti B formátummal.

Kétcsatornás UHJ dekódert tartalmazott például az Onkyo TX-SV909PRO rádióerősítő.

Az NRDC mintadekódere azért érdekes, mert lehetett váltani a monó, a sztereó, a szuper sztereó, az ambiszon B formátum, az UHJ, a Sansui Regular Matrix (QS), a BMX és az SQ dekódolás között. Talán jó lett volna, ha ezt sorozatban is gyártják, de csak kitben volt kapható néhány darab.

Az NRDC dekóder és egyáltalán, az UHJ fejlesztésében – mint ez utólag kiderült – jelentős szerepet vállalt Duane Cooper, az UD-4 fejlesztője. Ez azért érdekes, mert az UD-4 dekóderek és lemezek már 1974-ben megjelentek, az UHJ véglegesnek szánt változata viszont csak 1977-ben. A New Scientist londoni, hetente megjelenő tudományos ismeretterjesztő magazin egyik tényfeltáró cikke azt sejteti, hogy az UD-4-hez kreatívan használták föl – mifelénk úgy mondanák, hogy ellopták – az Ambisonic Research Teams korai kutatási eredményeit.

S akkor most érkeztünk el oda, hogy ha az ambiszónia és az UHJ olyan baba volt, akkor miért bukott meg?

Igen, beveheted. Ugyanis minden szereplő töketlenkedett. Itt érdemes visszatérni az NRDC szerepére. Az alapprobléma az volt, hogy míg az NRDC-t arra hozták létre, hogy egy találmány hasznosítását egyetlen cégnek engedélyezze, cseppet sem volt abban a helyzetben, hogy segítsen egy olyan rendszert, amelynek sikeréhez az kell, hogy minél többen hasznosítsák. Valószínű, hogy egy olyan találmány esetén is kudarcot vallott volna, mint a CD, a VHS vagy akár a szerény kompakt kazetta. Az ambiszóniához – s ezen belül az UHJ-hez hasonló találmány tömeges értékesítésének ötlete – nagy sajtótájékoztatók tartása, kiállításokon való részvétel, neves előadókkal demó felvételek készítése, és általában egy dolog sok embernek történő eladása – szóba sem jöhetett. Az UHJ-nak inkább termékmarketingre volt szüksége, és kevésbé arra, hogy csendesen keressenek egy kizárólagos licenctulajdonost.

A felhasználók egy része azonban kezdte használni a rendszert, köztük a Nimbus lemezkiadó is, amelyik saját UHJ készülékeket fejlesztett.

A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kialakult a jellegzetes tyúk-tojás helyzet, amelyben a hardvergyártók az ambiszónia fejlesztőire bambultak, de mert nem volt tartalom, lemez, rendszeres rádióműsor, felfüggesztették a készülékgyártást. Eközben a lemezkiadók többsége nem volt hajlandó ambiszon/UHJ felvételeket készíteni, mert senki sem tudta dekódolni. Az a stratégia pedig, hogy megpróbálják rávenni a lemezkiadó cégeket, hogy támogassák az UHJ-t, és használják fel az összes albumukon úgy, hogy közben a korábbi kvadróhoz hasonlítják az UHJ-t, még inkább elriasztotta a társaságokat. A döntést a stúdióban a producer hozza meg, nem valaki más a lemezcégnél. Csak nagyon későn kezdte el az NRDC közvetlenül megkeresni a producereket és a stúdiószemélyzetet.

Aztán az NRDC belebotlott Margaret Thatcher kormányába.

Ennek a kormánynak nem igazán tetszett az NRDC. Az un. neoliberális gazdaságpolitikának az a rögeszméje, hogy a piac láthatatlan keze mindent megold, az államnak nem szabad részt vennie (vagy csak csekély mértékben) még olyan szolgáltatásokban sem, mint az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjbiztosítás és a kultúra. Thatcheréknek az volt az álláspontjuk, hogy a brit találmányoknak magukhoz kell vonzaniuk az ipar támogatását, és egy quango ezt nem teheti meg helyettük. De ahelyett, hogy ezt legalábbis kezdetben beismerték volna, korlátozni kezdték az NRDC-t, és megakadályozták abban, hogy megfelelően végezze a munkáját. Később egy fiktív szervezetet hoztak létre „British Technology Group” néven, és ebbe olvasztották be, gyakorlatilag megszüntették az NRDC-t. Minden, ami addig történt, köddé vált. Például senki sem tudta, mennyi pénzzel gazdálkodhat a következő hónapban, így az az ötlet, hogy bármit tervezzenek, például egy hosszú távú marketingtervet készítsenek, utópiának számított. Az UHJ haldoklott, néhány kivétellel: a Nimbus Records továbbra is készített zenei albumokat, a BBC titokban rádiójátékokat és koncertfelvételeket (ahogy mi 1979-től 1989-ig a Magyar Rádióban a gazdasági igazgatónak a kvadró felvételek készítését belső utasításban, takarékosságra hivatkozó, szigorúan tiltó rendelkezését semmibe véve partizánkodtunk), valamint néhány cég Soundfield jellegű mikrofonokat gyártott. Az NRDC továbbra is egyetlen, kizárólagos licenctulajdonost keresett. Hamarosan három versenyző pályázott a mintegy 400 szabadalom kizárólagos felhasználására: a Nimbus Records, az Avesco plc és a Maple Technology nevű kanadai csoport. Sem a BBC, sem az Ambisonic Research Teams sem tudott semmit a Maple-ről – gondolom, te sem hallottál róluk –, így nagy meglepetés volt, amikor megkapták az engedélyt. Hangsúlyozom, történetünk helyszíne nem Magyarország! Aztán minden újra elcsendesedett – a cég az égvilágon nem csinált semmit, ezért az engedélyt az NRDC visszavonta. A következő nyertes az Avesco lett – és hónapokig megint nem történt semmi. Hosszú tétlenség után az Avesco is elveszítette a jogosultságot. Végül elfogytak a vetélytársak, mit lehetett tenni, a kizárólagos licenc a Nimbus Recordsra szállt át, amely kiadó azóta is készít UHJ kódolású lemezeket, persze, most már főként CD-ket.

A Nimbus főként világzenei és szomorúzenei lemezeket ad ki, de általában nem tünteti föl sehol, hogy ezek UHJ kódolásúak.

A BBC a végső időszakban már rendesen összerúgta a port az NRDC-vel, és ezzel a kvadró utolsó rendszertechnikai próbálkozása is véget ért. Jellemző, hogy a sorozat előző részében említett BBC honlap bemutatkozó oldalán büszkélkednek az 1930-as években a BBC fejlesztette mikrofonokkal, az 1950-es években lebonyolított első kontinensek közötti tv-közvetítésekkel, az 1970-es években indított, a teletexthez hasonló Ceefaxszal, a digitális rádióval az 1990-es és a HDTV-vel a 2000-es években, valamint az internet és az interaktív média kihívásairól elmélkednek. A kvadróról csak az egyik belső oldalon emlékeznek meg egyetlen mondatban: