A következő fotón egy csomó tűprofilt láthatsz, és nyilván fölismerted a félgömb hegyűt, az elliptikusat és a Shibatát is.

A cél a mai napig az, hogy a tű minél könnyebb legyen, hiszen minél kisebb a tehetetlensége, annál jobban képes letapizni a barázdafalakat; hogy minél olcsóbban lehessen előállítani, hiszen annál nagyobb haszonnal lehet eladni; s nem utolsó sorban megkerülhető legyen mások szabadalma.

A vonaltűk elnevezést a sorozat előző részében említett vonalérintkezős tű rövidítéseként találtam ki, és létezik is olyan csoport, amelyet szűkebb értelemben vonalérintkezősnek (line contact), lineáris érintkezősnek (linear contact), különleges vonalérintkezősnek (special line contact) vagy finom vonalasnak (fine line) hívnak.

Az ilyen tűk keresztmetszete olyan ellipszis, amelynek az oldalait levágták. Az oválishoz hasonló, de ezzel nem sokat mondtam, mert az ovális nem definiált alakzat. Az alábbi kép a tű barázdabeli elhelyezkedését mutatja felülről.

Ez a tűforma a Norman Charles Pickering nevű mérnök, feltaláló, muzsikus, az Amerikai Hangtechnikai Mérnökök Társaságának (AES) alapítója által 1973-ban szabadalmaztatott Stereohedron nevű tűnek az utóda.

A Stereohedron pedig a Quadrohedron kistesója, annak egyszerűsített változata. A Quadrohedron tűvel CD-4 kódolású kvardó lemezeket is le lehetett játszani, a Stereohedronnal viszont már nem, mert csak 30 kHz-ig vitt át. A Pickering mozgómágneses XSV 3000 típusú hangszedő a D3000 tűvel és a hangszedőre szerelt lemezpucoló kefécskével a nagy legendák közé tartozik.

Egy korabeli tesztben nemcsak a méréshez használt eszközöket adták meg, hanem a teszthelyiség hőmérsékletét is fahrenheitben és celsiusban, valamint a relatív páratartalmat (lásd a sorozat 123. részét) is. Bizony, ez így volna jó napjainkban is. Ha érdekel a teszt, ott a kép alatt a link; nagyon tanulságos a műszaki része! A szubjektív teszt nem annyira…

https://www.gammaelectronics.xyz/audio_06-1977_pickering.html

1978-ban a Dzsunsziro Ogura japán fickó szabadalmaztatta vonaltűt már úgy alakították ki, hogy a barázda falaival maximális lehessen az érintkezés.

A további változatok az elv finomítását célozták. Általánosságban elmondható, hogy minél ügyesebben kitalált a hangszedő tűjének alakja, nyilván annál ügyesebben tapizza a szaporább rezgéseket, de annál jobban érzékeli a préselési hibákat vagy a nagyon rövid, a lemez elhanyagolásából és koszosodásából származó zajimpulzusokat. Az egyszerű tűhegy formákhoz képest a fejlettebb tűhegyek tisztább és jobb állapotú lemezeket igényelnek ahhoz, hogy kevesebb zajjal legyenek lejátszhatók. A közhittel ellentétben nem a tű okozza a zajt, az csak közvetíti. Ha tehát a lehető legkisebb lejátszási zajra törekszel, és sok hanglemezed van, szerezz be és használj lemezmosó gépet!

Az élet persze számos meglepetést tartogat a számodra. Mivel az elliptikus és a félgömb hegyű tű vékony csíkban fekszik föl a barázdára, ott koptatja, ott vés bele árkot. Ha a kopott lemezt később vonaltűvel játszod le, esélyes, hogy áthidalja a kopott részt, mint gerenda az árkot, és zajtalanabb lesz. De ez nem jelenti azt, hogy nem kell tisztán tartanod a hanglemezt.

Már régóta nem gyártják az Audio-Technica linear contact hangszedőjét, az AT 152 LP-t, viszont cseretűt – ki tudja, milyet – lehet kapni hozzá 35-170 dollárért.

Most is gyártják viszont az Audio-Technica VM760SLC-t special line contact tűvel, és a honi kufárok 280-300 ezer forintot kérnek érte.

E mozgómágneses hangszedőnek igen érdekesek a műszaki adatai, ugyanis a cég rendesen keveri az SI, az USA/japán és a már régóta nem használatos cgs mértékegységeket. És persze most is csak az alapadatokat adja meg, mérési eljárás nélkül. Így továbbra sem tudjuk, hogy az átviteli sáv teteje mitől 30 kHz, és hogy mekkora az áthallás mondjuk, 10 kHz-en. Ám egy tesztben kiderül a csúfság oka: a VM760SLC hangszedő 5 és 10 kHz között egyenletesen emelni kezd, amely emelés 10 kHz-nél már 5 dB. Innen szépen, komótosan lekókad, s talán tényleg marad valami ereje 30 kHz-en is. Állítólag ez a lankás emelés nem zavaró. Nyilván most jöttél le a falvédőről. A tű sugara 7,1 µm és 38,1 µm.

Az Ortofon fine line tűjű hangszedője a 2M Bronze.

Háromféle változatban készül, attól függően, hogy milyen karba, illetőleg milyen hangszedő tartóba akarod szerelni.

A műszaki adatai természetesen azonosak, az áruk is hasonló, 170 ezer forint körüli. Kicsit korrektebb a specifikációja: az átviteli sáv 20 Hz-20 kHz +2/0 dB, a -3dB-s érték 29 kHz-en van. Az áthallás 1kHz-en -26 dB, 15 kHz-en -15 dB, ami nem valami fényes érték, de legalább megadták. Mivel mozgómágneses hangszedőről van szó, a tű cserélhető és megvásárolható, noha elég drága, kb. 130 ezer forint. A sugara 8 µm és 40 µm

Az Ortofon 2M Bronze-t a tesztelők ebben az árkategóriában igen jó vételnek tartják, belépőnek az audiofil világba, noha a középtartomány kicsit erőtlennek tűnik, és pöppet emel 10 és 20 kHz között. A 2M Bronze persze más kategória, mint a sorozat előző részében bemutatott Shibata tűs 2M Black.

A még bonyolultabb tűhegyek atyja a holland Aalt Jouk van den Hul. Ilyen hosszú névvel nehéz élni, ezért az általa kitalált eszközöket VDH-nak vagy vdH-nak rövidítik. Az 1937-ben született tanár, fizikus, újságíró, zenerajongó, tervezőzseni mindig szókimondón képviseli a nézeteit, és ügyesen reklámozza önmagát. Évente több interjút is készítenek vele, legutóbb 2022-ben. Középiskolás korában van den Hul saját gyártású, középhullámú adót üzemeltett, és a tanórák után a házi feladatok megoldását sugározta két nóta között. A lemezjátszót is ő fabrikálta. A hollandiai Delfti Műszaki Egyetemen elektronikát és fizikát tanult, méréstechnikára specializálódott. Ezt követően 13 évig tanított gimnáziumban és műszaki szakközépiskolában. A hang és a zene iránti intenzív érdeklődése a hangtechnikai újságírás felé terelte szülőhazájában, Hollandiában, majd egy csomó dolgot feltalált. Ezek közül a hangszedő tűi és a kábelei a legismertebbek.

Mivel a sorozatnak ebben a részében eddig eléggé szárazra lett véve a figura, most egy vele 1986-ban, a Stereophile-ben megjelent bitang hosszú interjúból tárok eléd néhány részletet, hogy kissé jobban megismerd ennek a fazonnak a gondolkodásmódját.

„Ha egy olyan városban élsz, mint London vagy New York, ahol mindenki téged figyel, kihasznál, lökdösnek és kényszerítenek, akkor szükséged van valamilyen mentális térre, hogy szabad legyél. A zene hallgatásakor az emberek becsukhatják a szemüket, és elképzelhetik a tér új világát, olyasmit, mint amilyen egy koncertterem. A legfontosabb dolog, amire a jövőben törekedni kell, ez a tágas, képzeletbeli térbeli reprodukció, amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy szabadnak érezzék magukat. Úgy gondolom, hogy ez sokkal lényegesebb, mint a nagyon lapos frekvenciaátvitel vagy a nagyon alacsony torzítás.

Szerintem a jövőben kénytelenek leszünk olyan világban élni, amelyben a fülünkkel nagyon is elnézőnek kell lennünk, mert erre kényszerítenek a kereskedelmi cégek, ugyanis szerintük a digitális hordozók sokszorosítási folyamata sokkal egyszerűbb. Ám a fotózás által uralt világban még mindig létezik a festészet, ezért úgy gondolom, hogy bár lehet, hogy nem lesz nagy kereskedelmi siker, mégis megmarad az analóg hanglemez. Továbbra is lesznek olyan emberek a világon, akik elég igényesek ahhoz, hogy értékeljék a hagyományos lemezt a könnyű kezelhetőség hiánya ellenére.

A CD-t egyébként elfogadom médiumnak. Egyáltalán nem vagyok ellene. Ez egy másik jelforrás, és a jövőben más jelforrások is lesznek. Minden új hanghordozó megpróbál mindenkit meggyőzni arról, hogy jobb, mint az összes többi hanghordozó. De ez minden kormánynál így van: minden kormány jobb, mint az összes korábbi kormány, még akkor is, ha ugyanazok az emberek ülnek a kormányban.

Károsnak tartanám azonban, ha mindent digitalizálnának, mert akkor eltávolodunk a szabad választás lehetőségétől. Ha csak a pénz számít, és nem a zenei minőség, akkor a kulturális értékeinket elkótyavetyéljük kereskedelmi célokra. Megjegyeznék még valamit: Ezeken a Hi-Fi berendezéseken olyan alacsony a zenei élvezet, hogy félő, hogy mindannyian visszaélünk a zenével, csakis azért, hogy berendezéseket adjunk el, ahelyett, hogy a zenét adnánk el. Jelenleg az a fő gondom, hogy szeretek valami izgalmat okozni a testemnek, hogy is mondják, hogy libabőrös legyen a karom, amikor a saját lemezeimet hallgatom. Még a legjobb hangvisszaadó rendszerekből is hiányzik valami. Lehet, hogy nem megfelelő a hangulatunk, talán más dolgokról van szó, de a fő aggodalmam tehát az, hogy a zenét rosszul használjuk fel berendezések eladására, ahelyett, hogy éppen ellenkezőleg: a berendezést a zene élvezetére használnánk.

Azt hiszem, más a gondolkodásmódjuk az analóg és a digitális embereknek. Úgy tűnik, hogy inkább a mérés, mint a hallgatás győzi meg az embereket, amikor digitálisan dolgoznak. Ez másfajta megközelítés: ha a bitek jól működnek, akkor a felvételnek is jól kell szólnia. Azt viszont nem árulja el, hogyan kell a hangnak megadnia az izgalmat, a libabőrt.

Ami leginkább megdöbbentett, az az, hogy ha valódi zenét hallgatunk, az keményebb, agresszívebb, felhangjait tekintve tartalmasabb, sőt torzabb, mint sok Hi-Fi rendszer, ahol a hang hajlamos arra, hogy nagyon sima, nagyon csiszolt legyen, minden éles szélét levetve, hogy egyáltalán ne fájjon. Lehet, hogy ezt hívják a Hi-Fi szerelmesei "Hi-Fi-nek", de szerintem ez nem reális megközelítés. Ha valódi zenét, valódi hangot hallgatsz, annak éppen ez az ellenkezője, mert amikor úgy hallgatsz zenét, ahogy van, el kell fogadnod az igazságot. Nem szabad megváltoztatnod a világot olyanná, amilyenné szeretnéd. (Bár másrészt fogyasztóként jogod van bármilyen változtatást végrehajtani, hogy a dolgokat a saját hallgatási módszeredhez igazítsd.)

A másik különbség a valódi zene és a reprodukált zene között, azt hiszem, főként a harmonikusok és a teljes hangszerkezet alapjai közötti fázisviszonyban rejlik. Ha sétálsz egy városban, és egy jazz zenekar játszik, akár három-négy utcányira is, akkor pontosan tudod, hogy élő! És pontosan tudod, mikor szól egy hangosító rendszer. Mindenki, aki azt mondja, hogy a fázisviszonyok nem fontosak, figyelmen kívül hagyja ezt a tényt. Mindig lenyűgöz, amikor tudom, hogy "Ez élőben van", és amikor tudom, hogy "Ez reprodukált". Részben a frekvencia tartomány miatt, de szerintem főleg a fázisviszonyok miatt. A helyes fázisviszony nagyon gyors felfutási időket is jelent.

Vedd elő azt a lemezedet, amely a legjobban tetszik, és először figyeld meg a dinamikát! Felejtsd el a zene izgalmát; csak tanítsd a füledet, hogy a dinamikára, a magas csúcsokra koncentráljon! Másodszor hallgassad meg újra, de most minden részletre, a nagyon alacsony szintű jelekre is figyelj! Harmadszor, hallgassad meg a hangzás teljességét, és próbáld megtalálni a muzsika zengését, a hangkép mélységi tagozódását. Vagyis, ha van mélység a rendszeredben, mert sok Hi-Fi rendszerben nincs mélység még akkor sem, ha jó a sztereójuk. Olyanok, mint a lapos tapéta. Negyedszer, figyeld meg a hangszerek azonosíthatóságát! Mennyire ismerhető föl jól egy-egy hangszer? Egy oboa nem úgy szól, mint egy klarinét, amikor hangosan szól? És végül koncentrálj a hangszínre! Amikor valaki más rendszerét hallgatod, pontosan tudni fogod, mi hiányzik, mert most már tudod, mi van a zenében.

Ez olyan, mintha egy kínai étel hozzávalóit próbálnád megtalálni. Sokan csak azt eszik, amit eléjük tesznek, de ha ismered a különböző fűszereket, akkor tudod, hogyan lehet egyensúlyba hozni az ízeket, amikor ugyanazt az ételt egy másik étteremben fogyasztod el. Részekben és darabokban készíted el a teljes hangképet, hangzást, majd újra felépíted, ismerve a felépítés részleteit, tudva, hogy mi teszi a hangot értékesebbé, ahelyett, hogy csak úgy elnyelné a hangot, mint egy szivacs, anélkül, hogy tudnád, mit hallgatsz.

Nagyon hasznos, ha élő, akusztikus zenét hallgatsz. Menj el egy koncertre, és élvezzed az élő zenét! Egész nap hallgass hangot! Ne csak otthon csináld! Napi két órában eddzed a füledet, csukd be a szemedet, próbáld megtalálni a hangokat, próbáld meg kideríteni, milyen hangszerek szólnak! Csukott szemmel hallgatni a muzsikát nagyon jó edzés a zene sokkal nagyobb élvezetéhez.

Ha igazán szereted a zenét, fektess be a zenébe, ne csak a felszerelésbe! Próbáld meg az előadással együtt kottából olvasni a zenét! Tanulmányozd a hangszereket! Menj be egy múzeumba, ahol minden régi hangszer megvan! Vásárolj egy jó könyvet a hangszerekről, és próbáld megtudni, hogyan működnek a hangszerek! Menj el egy hangszergyártóhoz, és kérdezd meg tőle, hogyan készíti a hangszereit!”

Úgy gondolom, hogy a 21. században is megszívlelendők a fenti gondolatok, s ezek ismeretében érdemes majd bemutatnom a van den Hul tűket és hangszedőket.