Az elgondolás oka az volt, hogy ami nem mozog, az szinte örökéletű, s pontosabban állítható be. Ennek az elképzelésnek sok haszna is volt ugyan, például kényelmesebbé vált a cuccok kezelése, elterjedt a távvezérlés, ugyanakkor kiderült, hogy az elektronikus megoldások legtöbbször nem segítenek akkor, ha a mechanizmus eredendően pocsék. Az elektromos és elektronikus alkatrészek minőségével is sok gond volt. Talán már találkoztál az ezredforduló elektronikáiban silány elektrolitikus kondenzátorokkal, s azt is tudod, hogy a félvezetőkben a diffúzió nem áll meg, tehát ezek is kipurcanhatnak. Ha pedig egy-egy speciális IC szállt el, a ketyerét ki is dobhattad.

Az analóg Hi-Fi fénykora nagyjából a 20. század hatvanas éveitől a nyolcvanas évek közepéig tartott, és minden valamirevaló cég olyan különlegességgel akarta meglepni az igényesebb vásárlókat, amelyekkel elcsábíthatja őket a versenytársaktól. A Studer sem volt ezzel másképp; a szórakoztató elektronika csúcstermékei közé tartozó orsós magnóinak – különösen az A77, de még a B77 változatainak is – sikerei (több, mint félmilliót adtak el belőlük) arra ösztönözték a svájci céget, hogy a Hi-Fi szinte valamennyi kategóriájában, tehát a lemezjátszók, a kazettás magnók, az URH sávú sztereó tunerek, az elő- és végerősítők, a hangsugárzók, később a CD-játszók világába is bedobja magát. A Studer/Revox fanok bizonyára megbántódnak, ha azt írom, kár volt. Már az orsós magnók utolsó szériái, az agyonbonyolított és méregdrága A-700 vagy a japán Tascam és az Otari versenytársának szánt PR99 sem érte el az elődök népszerűségét, a többi Hi-Fi komponens minősége – különösen ideértve a gyalázatosan szóló hangsugárzókat – ráadásul meg sem közelítette a legendás, csöves G36-ot vagy az A77-et. A Revox-vonal az ezredfordulóra teljesen kihalt, a Studert 1994-ben fölvásárolta az USA-beli (valójában transznacionális) Harman-Kardon csoport, s bár még sok helyen használják az A800-as soksávos stúdiómagnót, egyre inkább a múlt kövületének tekintik őket.

Ez nem azt jelenti, hogy a Revox tangenciális lemezjátszók ócskaságok voltak, csak nem a legmagasabb színvonalat képviselték. A Revox lemezjátszók fejlesztése 1975-ben kezdődött, és 1977-ben dobták piacra az első típust, a Revox B790-et.

Az első sorozat tangenciális karjába egy Elac gyártmányú mozgómágneses hangszedőt szereltek. Az Elac egykor Németország egyik legnagyobb elektroakusztikai gyára volt, amely nemcsak hangszedőket, hanem komplett lemezjátszókat és zenegépeket is gyártott. 1956-ban például az NSZK-beli lemezjátszó piacon 90%-os volt a részesedése.

A Revox B790 kezdeti listaára 1 440 svájci frank volt, ami a hivatalos inflációs rátával számolva ma 3 025 frank lenne.

1982-től Ortofon VMS 20E MKII-vel ékesítették.

Nem sokkal később be is fejezték a gyártást.

A hajtómű lelke közvetlen hajtású, kvarcoszcillátorral stabilizált szinkronmotor volt.

Az elektronikában többek között 29 integrált áramkört számolhattál meg. A kar mindössze 4 cm hosszú volt. A csillapítását sűrített levegő segítségével oldották meg.

1981-től 1985-ig árusították a módosított, B791 típust. A műszaki adatai alig különböztek az elődtől, de ebbe gyárilag Shure V 15 V hangszedőt gyömöszöltek.

A fordulatszám a névleges, 33 1/3, illetve 45 rpm-hez képest ±9,9%-kal is eltekerhető volt. A korabeli angliai tesztek szerint a magas hangokból hiányzott az élet, a mélységérzet is korlátozott volt, a hangkép pedig kissé összenyomott. Gondolom, hogy ebben a hangszedőnek is volt szerepe, továbbá annak, hogy a „brit HiFi” soha nem a kontinens termékeit pártolta. 1984-ben az Egyesült Királyságban 450 font volt a B791 listaára, ez 2023 végén 1 787 fontot jelentene.

A Revox szerette volna olcsóbbá tenni a lemezjátszóját, ezért a B795-öt lényegében ugyanakkor árusította, mint a B790-et, vagyis 1979-től 1985-ig.

Valójában nincs sok különbség az egyes modellek között; ez a változat úgy tudott kicsivel kevésbé fájón drága lenni, hogy a P20 MDR típusjelű, feledhető mozgómágneses hangszedőt rakták bele, amit az osztrák AKG gyártott a Revoxnak.

A sorozat utolsó tagját, a B291-et és a fekete színű B291S-t 1986-ban kezdték gyártani.

A műszaki adatokban most sincs lényeges eltérés; a készüléket Shure V15 V vagy Elac EMM 150 hangszedővel szerelték. Ez utóbbi hangszedő tűje elliptikus volt, és T4P csatlakozójú.

A B291-ért 1 375 svájci frankot kellett fizetni, tehát olcsóbb volt, mint az elődei.

Az európai szórakoztatóelektronikai piacon egyre jobban hasítottak a japán cégek márkái. Az egyik legszebb tangenciális karú lemezjátszó a Mitsubishi LT-30 volt, amely 1980-ban mutatkozott be. A paraméterei még nem voltak olyan jók, mint a későbbi fajtáké, de már látszott, merre tart a japán ipar.

Az eredeti árát nem tudtam kinyomozni, mostanában 600-800 dollárért mérik az ócskapiacon.

A Technics SL-10-ről már volt szó a sorozat 418. részében. Az 1982-től kapható SL-5 motorja ugyan nem kvarcvezérelt, a tesztek mégis a futómű stabilitását emelik ki; még a rázkódást is jól bírta.

A szerkezeti rajzon láthatsz egy rövidítést: TNRC. Ez a Technics nem rezonáló akusztikus csillapító szerkezete, amelynek alkalmazásával kicsire csökkentették a rumplit.

A Technics rendszere egy kis egyenáramú motoron, valamint fogaskerekeken és meghajtókábeleken keresztül vezette a kart. A hangkar, amely mindkét irányban kismértékben mozgott, egy fototranzisztoros érzékelőt birizgált, és ennek a jele masszírozta a mikroprocesszort, amely kis lépésekkel tolatta előre a kart. Ez a rendszer rendkívül megbízhatónak bizonyult, és megvolt az az előnye, hogy az apró hangszedőt nem terhelte a nehéz karszerelvény huzigálása a lemezen. Azonban generált némi mechanikai zajt, ami halk zenei átmenetek vagy üres barázdamenetek tapizásakor apró dörömbölésként volt hallható.

Az SL sorozat többi tagja nagyjából ugyanezt tudja, a különbség inkább a hangszedőkben volt.

A Pioneer tangenciális karú lemezjátszói közül kiemelkedik az 1979 és 1981 között gyártott PL-L1000 típus, amely a hetvenes-nyolcvanas években különösen népszerű, hall-elemes BLDC motorral (lásd a sorozat 340. részét) közvetlenül hajtotta a tányért.

A tányér fordulatszámát kvarcoszcillátoros áramkör stabilizálta.

A kar, a lemeztányér, a csapágy és a motor a gumi bevonatú rugókon lógott. A hangkar hossza 190 mm volt.

A Sony is próbálkozott egy sorozattal, ennek egyik tagja volt a PS-X 800.

Nagyjából a Technics megoldását alkalmazta, de a Biotracer fantázianevű kar mozgását elektromágneses érzékelők figyelték függőlegesen és vízszintesen is. A kart két kefe nélküli mini motor cibálta.

Noha a korabeli mérések szerint aligha létezett jobb lemezjátszó, legalábbis új állapotában, a hangja nem volt elég meleg, és a térérzet szinte teljesen hiányzott. Pedig nem CD-ket hallgattak vele.