Az ún. nyugati világban már éppen az egyik hullám végénél tartottak, amikor a néhai NDK-beli RFT megjelent a saját konstrukciójával. Az első modell 1986-ban a szíjhajtású LT-CS 01 volt.

Viszonylag olcsónak számított, 595 NDK márkáért mérték, ami akkoriban kb. 3 500 forintot, tehát kb. egy-két heti fizetést jelentett. Az ócskapiacon 2023 végén 50-90 euróért vesztegették. Jellemző, hogy viszont a használati utasításáért az eBay-n 100 eurót kérnek. Szürke, barna, ezüst és antracit színű dobozos változatban is készült.

A lemezjátszó belseje igen kulturált, néhány kusza drót kivételével megfelel a kor modern szerelésének. Az LT-CS-01 minden alkatrésze, ideértve az integrált áramköröket is, az NDK-ban készült, különböző üzemekben. Én jártam abban a gyárban, ahol a motort gyártották; milyen jó lett volna, ha pl. a Budapesti Rádiótechnikai Gyár salgótarjáni üzemében ilyen körülmények között folyt volna a kazettás magnómotorok gyártása…

Érdemes a mechanikai rész működésének vázlatára egy pillantást vetned!

Az excenter olyan tárcsa, amely nem a középpontja körül forog. Ennek segítségével alakítják át a körmozgást ide-odamozgássá. De minek a hőfokát állítgatja a hőfok beállító? Ehhez nézz meg egy másik rajzot!

Ezen látsz egy huzalellenállást. Ha erre az ellenállásra feszültséget kapcsolnak, akkor áram folyik rajta, ettől pedig melegedni kezd. A melegtől kitágul, ezáltal egy rugós mechanizmus segítségével finoman lefelé kezdi mozgatni a hangszedőt. Ha a tű a barázdába ér, nem erőszakoskodik tovább. A lemez végén – vagy ahol akarod – a feszültséget az elektronika lekapcsolja róla, ettől dideregni kezd, összehúzódik, a hangszedő pedig fölemelkedik. A módszer előnye, hogy nem kell hozzá külön motor, olcsó és egyszerű. A hátránya, hogy nem üzembiztos; az immár 40 éves tapasztalatok szerint ez a rész hibásodott meg leggyakrabban, noha könnyen javítható. Ugyancsak hamar elhasználódtak a gumis nyomógombok, de ezt a problémát a ZX Spectrum óta ismerjük.

Az RFT következő tangenciális karú lemezjátszója a Ziphona HK-PA-1203 volt, amelynek tányérját közvetlenül hajtotta a motor, és 1987-től gyártották. A sebességet nemcsak 33 1/3 és 45 rpm között lehetett váltani, hanem finoman változtatni is lehetett.

Gyenge pontja a hangszedő, a Tesla VM 2103 volt, és már 995 márka volt az ára. Igaz, volt benne RIAA korrektor. Ezt a készüléket másik gyáregységben gyártották, a bele sokkal rondább. A fehér színű elkók pedig ugyanúgy szivárogtak, mint bugyikék japán társaik.

Az 1987-es lipcsei vásáron bemutatott HMK PA 1205 típusú tangenciális karú lemezjátszó NDK gyártmányú mikroprocesszora és 4 kilobájtos EPROM-ja (lásd a sorozat 240. részét) kényelmesebbé tette a tangenciális karú lemezjátszó használatát. A tányér indításakor a kar végigpásztázta a lemezt, és a gép memóriájában tárolta, hogy hol vannak elválasztó barázdamenetek a korongon. Legfeljebb 19 nóta vált kereshetővé a lemezen. Ha kislemezt érzékelt, automatikusan váltott 45 rpm-re.

Az ára 1 780 NDK márka volt. A német újraegyesülést követően az Andicom nevű magáncég gyártotta tovább a készüléket, de ez a gyártó 1992-ben megszűnt.

Nemrég, a sorozat 219. részében már röviden megemlítettem a légcsapágyas tangenciális karokat. Ezek egyik legszebbike a Kuzma cég Air Line típusú hangkarja.

Franc Kuzma szerint képzelj el egy sík felületet, amin van egy fémtömb. Ha légáramlást hozunk létre a síkon, a tömb felemelkedik, és nagyon könnyen el tudjuk tolni, mintha jégpályán lenne. A vékony levegőrétegen a felületek között nagyon kicsi a súrlódás, és így nagyon csekély erő kell a hangszedő mozgatásához; elég annyi, amivel a barázda kényszeríti a tűt.

A vékony légréteget azonban valahogy létre kell hozni. Ha a fémtömbbe lyukakat fúrunk, és a körülöttünk levő légnyomáshoz képest magasabb nyomáson préseljük ki e lyukakon keresztül a levegőt, a fémtömb fölemelkedik, és egy kis rés keletkezik a sík felület és a tömb között. A rés nagysága arányos lesz a fémtömb tömegével, a lyukakon áramló légnyomással és a tömb felületének területével. A levegő folyamatosan áramlik ki a lyukakon. Azt is megtehetjük, hogy a lyukakat a sík felületbe fúrjuk. Az első megoldás előnye, hogy csak ott megy ki levegő, ahol a tömb van, de mivel ez a tömb mozogni fog, rá kell szerelni csöveket és más elemeket, tehát nagyobb súlyt kell cipelnie. A másik megoldás előnye, hogy egyszerűbb kivitelezni, a hátránya, hogy ott is áramlik a túlnyomásos levegő, ahol semmi szükség sincs rá, ami nagyobb zajjal, sziszegéssel jár. Képzeld el, mi történik, ha lenyomod a lebegő tömböt középen! A tömb lesüllyed, majd amikor elengeded, a rés helyreáll; a tömb felemelkedik, tehát fel és le fog mozogni. Ez a rendszer instabil, érzékeny a külső erőkre, hiszen a sík bármelyik irányában elmozdulhat a tömb. Ha például a tömb egyik sarkát nyomja meg valami külső erő, a súrlódás akkorára nőhet, hogy a tömb mozdulatlan marad. Ez tehát rossz légcsapágy. A megoldás az, hogy a sík felületet meghajlítjuk, rúdra, tengelyre cseréljük, amelyet a tömbünk hüvelyszerűen, perselyként vesz körül.

(Tiszta szex ez is – teszem hozzá ismét.) Ha sűrített levegőt viszünk a persely és a tengely közé, a sűrített levegő most is felemeli az immár rúd alakú tömböt. Mivel azonban a persely körülveszi a tengelyt, az erők minden oldalon egyenlőek, így a tengely körül lebeg a persely a felület érintése nélkül. Mozgathatjuk a perselyt a tengely mentén: ez a mozgatás a hangkar vízszintes mozgását eredményezi. El is forgathatjuk a perselyt; ez a mozgatás a hangkar függőleges mozgását teszi lehetővé. Elméletben ez nagyon jól működik. Feltéve, hogy a perselyhez csatlakoztatott hangkarnak és a hangszedőnek nincs tömege, és semmilyen más erő sem hat rájuk. Meg kell oldani, hogy a persely más irányba ne mozduljon el, csak a tengelyen (vízszintes mozgás) és forgatáskor (függőleges mozgás). A fő probléma az, hogy a résben lévő levegőpárna rugóként viselkedik. Ez azt jelenti, hogy dinamikus körülmények között, vagyis a barázdában a hangszedő nem marad a megfelelő pozícióban. A barázdában fellépő erők megcsavarják a hangszedőt. Hogy ezt elkerüljük, merev csapágyat kell használnunk, amely automatikusan reagál a külső erőkre. A merev légcsapágy felépítése a légréstől, a légnyomástól és a csapágyfelület nagyságától függ. A magasabb légnyomás azt jelenti, hogy merevebb a csapágy, amely nagyobb terhelést is elbír. Ugyanez a hatás érhető el a csapágy mozgó részei közötti kis légréssel. A legjobb csapágyakban a rés kb. 10 µm. A merev csapágy önmagában nem akadályozza meg, hogy a hangkar közelebb kerüljön a csapágytengely egyik oldalához, amikor arra az oldalra erőt fejtenek ki. A csapágyat úgy kell elkészíteni, hogy önközpontú legyen. Ez azt jelenti, hogy ha erővel megnyomjuk az egyik végén, a rés csökken ugyan, de a megfelelően épített csapágy erre úgy reagál, hogy növeli a légáramlást a kisebb résbe, helyreállítva az egyensúlyt. A gyakorlatban a rés változatlan marad, ha az erők nem terhelik túl a csapágyat, így a hangszedő helyzete dinamikus körülmények között is stabil marad. Hogy önközpontosító hatás legyen mind a tengely mentén, mind a rúd átmérője mentén is, a légcsapágyat megfelelően kell megtervezni. Ha csak kevés lyukon megy be a levegő, akkor a csapágy elcsavarodik, eltérítve a hangszedő tűjét a barázda érintőjétől. Az ideális megoldás a végtelen számú lyuk lenne. Ilyen szerkezetet persze nem lehet készíteni, viszont porózus anyag felhasználásával 10-20 µm méretű lyukak sokaságát tudjuk létrehozni. Ez Kuzma hangkarjának egyik jellegzetessége.

A légcsapágyas hangkar megfelelő működéséhez a levegőnek tisztának kell lennie, hogy a lyukakat ne tömje el. A tiszta levegő nagyon száraz, kevés benne az apró porrészecske és nincsenek benne olyan szennyeződések, mint pl. az olaj, ami a légkompresszorból származik. A kompresszor feladata a levegő sűrítése, összenyomása a légcsapágy működéséhez szükséges mértékre. Ez kb. 300-400 kPa légnyomást jelent. A légkompresszorok sajnos nagyon zajos gépek. A kisebb kompresszorokban általában egy elektromos motort használnak a dugattyú forgatására, ami összenyomja a levegőt. Ez a levegő nem egyenletesen, hanem lökésszerűen, impulzusokban áramlik ki a kompresszorból. Az egyenletes légáramláshoz a levegőt egy tartályban kell tárolnunk. A tartály kimenetén levő nyomásszelep szabályozza a kimeneti nyomást: „kisimítja” az impulzusokat. Olyan tehát, mint az elektromos kapcsolásokban a kondenzátor. A levegőben mindig van némi nedvesség. A levegő összenyomásakor ezt a nedvességet is összenyomja a kompresszor. A kompresszálás során a levegő hőmérséklete megemelkedik, a levegő több vizet tud befogadni, de ahogy a levegő lehűl a tartályban, a csövek már nem tudnak ilyen mennyiségű vízzel és páralecsapódással elbánni, így előfordulhat, hogy a nedvesség blokkolja a légáramlást a csövekben és a csapágyakban. Ezt a nedvességet el kell hát távolítani a rendszerből, légszárítókat is kell(ene) használni.

A piacon kapható legcsendesebb kompresszorok olajkenésűek. Zajszintjük kb. akkora, mint az otthoni hűtőszekrényeké. A kompresszort legjobb lenne külön helyiségben elhelyezni. Sajnos, az olajkenés során kis mennyiségű olajköd szivárog a levegőáramba, amit olajszűrőkkel eltávolítanak el.

Kuzma audiofil cége egyébként 1983-ban alakult az egykori Jugoszláviában, most Szlovéniában találhatod meg.

A 2003 óta gyártott Air Line hangkar ára a tartozékokkal együtt kb. 8 000 dollár, de csak megrendelésre készítik.

A Kuzma Air Line hangkarral szembeni kritikák jó része azt hányta a gyártó szemére, hogy a rendszer nem eléggé csillapított. Ellenpéldaként a Rockport Technologies 6000-es sorozatú karját emlegették, amelyet ugyan elvileg külön is lehetett kapni, de inkább a Syrius III. lemezjátszóval együtt, 27 ezer dollárért vehetted meg.

Ez az 1994-től gyártott hangkar lényegesen nagyobb nyomású levegővel dolgozott, mint a Kuzma terméke, komoly csillapítása volt a káros rezgések ellen, és ez hatékonyan akadályozta meg a tű kiugrását a belső barázdamenetekből. Sokáig referenciának számított.

Nem volt referencia, de nagy becsben tartották az egykori svéd légcsapágyas Airtangent hangkarokat. A képen látható például 1994-ben 3 200 dollárba került.

Ez a hangkar ihlette a közelmúltban elhunyt miskolci Vass-Andrási Györgyöt is, hogy elkészítse a saját tangenciális lemezjátszóját – sajnos, csak egyetlen példányban.

Erről az igen szép hangú készülékről Jurecz László Miklós barátom sokkal többet tud, ezért most az ő sorait idézem:

„Az első lépés két olyan fémcső felkutatása volt, amely kis hézaggal egymásba csúsztatható. A belső cső az állórész, mely belsejébe a szomszéd szobában elhelyezett, kiselejtezett hűtőgépből bontott kompresszor szállítja a sűrített levegőt egy nyomásszabályzó szelepen keresztül. A sűrített levegő az erre a belső csőre fúrt apró lyukakon keresztül áramlik a két cső közötti hézagba. A lyukakat egy vonalban, és fölfelé irányítva úgy kellett elhelyezni, hogy a résben kialakuló légnyomás ellensúlyozza a hangszedő és a barázda súrlódásból eredő karirányú húzóerőt, valamint a külső csőre ható nehézséget (gravitációs erőt) is. A lyukak nagyon kicsiknek kellett lenniük. Ilyen kisátmérőjű fúró nincs, illetve beletörne a csőbe. Vass-Andrási György a következő trükköt találta ki: A lyukat előfúrta egy nagyon vékony fúróval, s beledugott egy sokkal vékonyabb vas drótot. A vasat nem lehet forrasztani, nem fog rajta a forrasztóón. Ezt a drótot körülvette olvadt forrasztóónnal, s mielőtt az ón megszilárdult volna, a drótot kirántotta. A külső csődarab minden pozícióban legalább 4-5 lyukat fed le. Optimális légnyomás esetén a külső, vékonyfalú, filigrán külső csődarab siklik a résben áramló levegőn, a belső csőhöz sehol nem ér hozzá, súrlódása a levegővel olyan csekély, hogy a hanglemezbarázda előtolása a tűn, a hangszedőn keresztül minden külső segítség nélkül magával viszi a szénszál erősítésű műanyag kart a kifutó barázdamenet felé, a sugáriránnyal párhuzamosan.”

Egyszerű ez, nem? Akár te is tudnál ilyen szerkezetet készíteni; elég volna, ha alapos gépészmérnöki és villamosmérnöki tudásod lenne, s hozzá olyan zseniális és gondos szakemberként ismernének, mint amilyen Vass-Andrási György volt. Ez utóbbit azért tartom fontosnak, mert amikor egyes japán vagy kínai, netán hazai termékeket azért anyáznak, mert úgymond másolatok, akkor gondolj arra, hogy a másoláshoz, annak továbbfejlesztéséhez, a helyi lehetőségekhez való igazításához nem is kicsi leleményességre, találékonyságra van szükség. Olyan képességekre, amelyek nem mindenkinek adatik meg. A lemezjátszót Busánszky Lajos (earblog, ear.hu) fotózta le.

A modern anyagmegmunkálási módszereknek köszönhetően úgy is készíthető tangenciális hangkar, hogy sem motor nem vonszolja a kart, sem légcsapágy sincs. Napjainkban ennek példája a Clearaudio TT sorozata. Ezekben a karokban a kis súrlódás a precíz golyóscsapágyaknak és a finoman polírozott üvegrúdnak köszönhető. A német cég egy mára már megszűnt USA-beli vállalattól, a Southertől vette meg az eredeti eljárást, és fejlesztette tovább. Az alábbi képen látható tangenciális kar Souther SLA-3 néven futott, aztán Clearaudio Master TQ1 lett belőle.

A Clearaudio jelenlegi csúcstermék a TT1, amit nálunk úgy 8-9 millió forintért vásárolhatsz meg.

Lényegesen olcsóbbért, alig 3 millió forintért vesztegetik a TT2-t.

Kb. egymillió forintot kell leperkálnod a TT3-ért.

Végül itt a TT5, kb. 700 ezer forintért.

Összehasonlító teszttel nem találkoztam, sőt, részletes elemzéssel sem, de állítólag már a TT5 is nagyon jó. S ezzel nem mondtam semmit.