Mi is az a torzítás? Mihez képest torzít valami?

A hétköznapi szóhasználatban az a torz, ami csúnya, zavaró, nem kívánatos, bántó. Nos, akkor először hallgassad meg ezt!

Elég kínszenvedés volt, gondolom. Hős vagy!

Most pedig ezt:

Vitathatatlanul kisebb a torzítása, mint amilyen a fonográf felvételé volt. Csakhogy, ez egy feldolgozás; Bartók Béla alkotása.

A feldolgozás vajon torzítás-e? Vagy az eredeti megszépítése, vagyis torzításcsökkentés? Erre a kérdésre egyszerű a válasz: A feldolgozás során részben új mű keletkezik. Sőt, elég, ha a darabot hangszerelik. Muszorgszkij például nem értett a hangszereléshez, zongorára komponálta az „Egy kiállítás képei”-t:

Ravel nagyzenekarra írta át:

Tomita pedig szintetizátorra:

Nyugodtan mondhatjuk, hogy nem torzításokról van szó.

Azonban mégsem ilyen egyszerű a helyzet. Hang- vagy filmrestauráláskor a modern számítógépes eljárásokkal olyan hangszereket vagy képeket is készíthetünk, amelyek az eredeti felvételeken nem voltak. A pattogások, sercegések, sistergések eltüntetése természetesen megengedhető. Sőt, az is, hogy olyan hangszerek szólaljanak meg, amelyek rajta vannak a felvételen, de eddig nem sikerült előcsalogatni őket. Azonban pl. Caruso zongorakíséretes hangfelvételei alá utólag nagyzenekart varázsolni, bizony, az torzítás. Vagy még keményebben: csalás, hamisítás. Miként az a fekete-fehér filmek színezése is. Éljen a giccs!

De hol végződik a régi felvételek jótékony feljavítása, és hol kezdődik az oktondi csalás? Bizonyára találkoztál már újrakevert, „remastered” kiadvánnyal. Ha ez a varázslat még a „digitally” jelzőt is viseli, akkor nyugodtan kidobhatod a felvételt. Ugyanis – mint korábban már részletesen indokoltam – szinte biztosan tönkre vágták a felvétel finom térbeli tagozódását – ez a digitális technika megkerülhetetlen torzítása. De még digitális felvételt is tovább lehet gyalázni újrakeveréssel.

Lehet persze arra hivatkozni, hogy „a korabeli technika nem tette lehetővé”, hogy mindent kihozzanak a műből. Ha a korabeli művészek jól dolgoztak, akkor figyelembe vették, mit tett lehetővé a korabeli technika. Az más kérdés, hogy ha nem hagyták őket dolgozni, mert „jól lesz az úgyis”, vagy az alkotóknak utólag jutott eszükbe valami.

De azért ez mégsem ilyen magától értetődő. Mert például a zongorát is azért csiszolták évszázadokon keresztül, mert elődeinek hangzása nem volt elég szép, a játékmód korlátai nem tették lehetővé, hogy mindent kihozzanak a műből. S mégis, Mozart alábbi muzsikája valahogy sokkal hihetőbb fortepianon és még inkább klavikordon, mint zongorán. Hát még, ha azt is figyelembe vennénk, hogy Mozart korában jóval mélyebbre hangolták a hangszereket, a „nomál A” hang 440 Hz helyett 415 és 423 Hz között volt…

Haladjunk! Az alábbi szobor a reneszánsz művészet egyik remekműve.

A tudósok megállapították, hogy a szobor mindenben megfelel a valódi, tökéletes emberi test arányainak, még a fütyije is.

De csak az arányok egyeznek meg, hiszen a szobor magassága 5 méter 17 centiméter. Michelangelo bioerősítőként dolgozott.

Nem tekintjük torzításnak az erősítést (nagyítást) és a csillapítást (kicsinyítést), ha minden más paraméter az erősítés vagy a csillapítás arányában változik. Sőt, az ilyen változtatás a torzítás csökkenésével is járhat, s a torzítás csökkentése nyilvánvalóan nem torzítás.

Hogy már megint mi van?

Nos, hallgassad meg előbb ezt:

Egy mérőjelet – hasznos jelet állítottunk elő, majd meghallgattuk, milyen zajos az a csatorna (rádióközvetítés, hanglemez, stb.), amin ezt a jelet továbbítani vagy tárolni akarjuk. Ráadtuk a csatornára a jelet, és a végeredmény egy zajos jel lett. A zaj az egyik legzavaróbb torzítási fajta.

Hallgassad meg ezt is:

Mivel a csatorna zaját nem tudtuk csökkenteni, a hasznos jelet erősítettük a duplájára. A kimeneten együtt jelent meg a zaj és a nagy jel. Az egészet az eredeti jel nagyságára kicsinyítettük, így a zaj is kisebb lett.

Összehasonlításként hallgassad meg a két végeredményt egymás után:

Na, akkor most figyelj!
A baloldali képen az eredeti, a jobboldalin a torzításcsökkentett pasiarc látható. Kétségkívül az utóbbi a „szebb”. És ismét fölteszem a kérdést: a hibák, tehát a torzítás kijavítása nem torzítás-e?

Vagy nézzük másképpen: az a nem torz, ami torz?

Ez a kép is Dávidot ábrázolja. Csupa izom, büszkeség. Mégis, van valami taszító a figurában: az arca. Míg Michalengelo Dávidja erőt sugároz, ez a gyűlölettel, felsőbbrendű gőggel, megvetéssel teli torz tekintet az erőszakot, az erőszak kultuszát hirdeti: a hitleri Németország „művészetének” terméke. Szemétdombra való ócskaság.

Ugorjunk! Íme, egy bika:

Jaj, bocsi, ez csak egy reklám a Los Angelesben működő Bika nevű fürdőruha áruházból. Lényegében torzítatlannak tűnik. Szóval, egy bika:

Ez viszont Pablo Picasso festménye, a Guernica

Picasso így nyilatkozott az alkotásán levő figurákról: "A bika, az bika és a ló, az pedig ló... Ha jelentéssel akarják felruházni festményeim bizonyos elemeit, hát tegyék, de az nem biztos, hogy az a jelentés lesz, amire én gondoltam. Azok az ötletek és következtetések, amelyeket önök ezáltal kapnak, ösztönösek és tudattalanok. Én azért festek, hogy festhessek. Én a dolgokat úgy festem meg, ahogyan azok vannak." Ha a teljes képet nézzük, bizony, Picassonak igaza van. Az a sok eltorzított figura összességében ábrázolja azt a borzalmat, szörnyű szenvedést, poklot, amit 1937. április 26-án a német és olasz fasiszták légiereje okozott Guernica városának lebombázásával. Ez a kép nem torz, ez a kép mai fogalmaink szerint szép. Szép, mert az igazat mondja, nemcsak a valódit.
Ismét lépjünk tovább! Most akkor ez torz vagy nem torz?

Na és ez, he?

Akkor finomíthatjuk-e úgy, hogy az a fajta torzítás, ami zavaró, az káros és csökkentendő? Az a torzítás pedig, ami tartalmasabbá, szebbé, érthetőbbé, igazabbá teszi az üzenetet, az hasznos?

Tehát amikor egy zenekar egyes tagjai ritmikailag pontatlanul és hamisan játszanak, vagyis eltorzítják a szerző utasításait, az jó dolog? Nem, mert ha ez a torzítás túl nagy, akkor fölszisszenünk. Ha viszont egyáltalán nincs, akkor úgy járunk, mint a korai digitális szintetizátorokkal, amelyeknek éppen a túlzott pontosság, szabályosság miatt volt unalmas a hangjuk. A tökéleteshez képest parányi torzítás teljessé teszi az élményt, mert ezek az apró egyenetlenségek figyelemre késztetik az agyunkat.

Aha. Ám tegyük föl, hogy nem művészi szempontok miatt van torzítás, hanem azért, mert a hangátviteli rendszer vacak. Még ma is lehet középhullámú rádióadásokat hallgatni, amelyekben szándékosan, technikai okok miatt nagyon vágták a magasakat. A recsegést és ropogást leszámítva, valahogy így szóltak:

Ha valaki ehhez szokott hozzá, nagyon ideges lett, ha jó minőségben sikerült találkoznia a nótával. Szíve szerint letekerte volna a magasakat még egy zeneakadémiai koncerten is.

Napjainkban a fordítottja a jellemzőbb: egy komolyzenei koncerten legszívesebben adnánk rá egy kis magasat, mert tompának érezzük a hegedűket.

Szerencsére, hallásfejlesztéssel néhány hónap alatt rá lehet venni az embereket arra, hogy meg tudják különböztetni a technikailag torzat a művészileg indokolt torzítástól.

A torzításcsökkentés ellentéte a roncsolás. Amikor szándékosan torzítunk annak érdekében, hogy valamilyen, a régiség hatását keltő eredményt, hangzást érjünk el. Ezért elkészítünk egy ragyogó, tiszta felvételt, és azt egy régi erősítőn kergetjük át, vagy olyan számítógép programot használunk, amely egy régi eszközt utánoz, emulál. Pl. csöves erősítőt vagy magnót:

Legyen még faramucibb a helyzet, ezért hallgass meg egy újabb példát!  

 

Így szólt a gitár, amikor egészen közel ültünk hozzá. Nem nagyon szoktuk egy koncerten ilyen közelről hallgatni, ezért torznak tűnik. Ráadásul az előadó más pozícióból hallja a hangszerét mint mi, és bizony, egészen más hangzást érzékel. Mondhatjuk-e, hogy ő torz muzsikát hall? Mondhatjuk-e, hogy mi hallunk mindent torzan?
Most ezt füleld!  

Szerencsére, az egészen magas hangok erőssége a levegőben elég gyorsan csillapodik; így szól a gitár néhány méter távolságból. Most menjünk jó messzire a gitártól, szabad térben:

Ha egy nagy teremben vagyunk, a terem falairól érkező visszaverődések is megteszik a magukét:  

Sőt, ha még nagyobb teremben vagyunk, ahol az időkésés retesz, vagyis az eredeti hang és az első visszaverődés között eltelt idő (emlékszel még?) nagyobb, mint 30 – 50 ms, jó kis visszhangunk lesz:  

Attól függően tehát, hogy milyen akusztikájú helyen és a hangforrástól mekkora távolságban hallgatunk valamit, a hang eltorzul. Azonban éppen ezeket a torzításokat elemezve ismeri föl az agyunk, hogy hol vagyunk. Ez tehát hasznos torzítás, pedig nem feltétlenül szép. Hozzáteszem, hogy amikor egy távoli hangot hallunk, a hallórendszerünk – egy bizonyos határig – korrigál, tehát „tudja”, hogy milyen lenne az eredeti hang, és a torzítás nem zavarja. Ha nem így lenne, akkor egy előadást csak egyetlen pontból tudnánk élvezni.

Az ilyen a torzítást tudatosan is alkalmazhatjuk. A koncerttermek akusztikáját úgy tervezik, hogy szépen torzítsanak, a műfajnak megfelelően zengjenek. Hangfelvétel vagy közvetítés során pedig, ha egyes hangszereknek a magas hangjait csillapítjuk (levágjuk) és a hangszert megzengetjük, akkor a mélyebb tónusúvá vált, zengetett hangszereket távolabbiaknak halljuk.

Szóval, mi is a torzítás? Szűkítsük a kört a hangra!

Torzítás az, ami – egészséges hallást feltételezve – jobban fárasztja a hallórendszerünket, mint a nem torz hang.

Mivel minden hang – a teljesen véletlenül változó zajok kivételével – véges számú szinuszra, vagyis tiszta hangra bontható föl, azt mondhatnánk, hogy torzítás az, ami a szinuszos jelek valamelyikének vagy a jelkomplexum több tagjának valamilyen jellemzőjét – pl. a nagyságát (amplitúdóját), rezgésszámát (frekvenciáját) időbeli helyzetét (fázisát) –, illetve az egyes szinuszos összetevők egymáshoz való – nagyságbeli vagy időbeli – arányát nem kívánt módon változtatja meg.

Nos, ez már majdnem rendben lenne. Csupán annyit kell még hozzátenni, hogy a jelek torzulása időfüggő is. Meg például hőmérsékletfüggő is. Meg minden mástól is függő. Egy szó mint száz, nem mindegy ám, hogy a rendszerünk torzítását – ideértve a hallórendszert is – akkor mérjük-e, amikor meglökjük a hanggal vagy a hangfrekvenciás elektromos jellel, vagy amikor már „megszokta” a hangot. Az sem mindegy, hogy milyen a jelünk összetétele, mert vannak torzításparaméterek, amelyik csak bizonyos jelkeverékek esetén tárulkoznak föl előttünk. És akkor még nem beszéltünk az irány- és térérzékelés torzításairól sem.

Torzítás csak egy van: „a” torzítás. Torzításparaméter viszont végtelen lehet. Ebből a végtelen mennyiségű paraméterből azokat vesszük sorra, amelyeket mérni is tudunk, és megnézzük, hogy közülük melyek alkalmazhatók a hallórendszerünkre is.