A hangbeli emlékképek jól raktározhatók. Egy zenemű egyszeri hallás után a legtöbb ember számára felismerhető. A teremakusztikai memória ugyanakkor gyenge. Míg – mondjuk – a Mátyás templom képe a szó elolvasása után azonnal felidéződik bennünk, feltéve persze, ha jártunk arrafelé, a templom belső hangzása nem hagy különösebb nyomot bennünk.

Az első tanult hangminta, amit felismerünk, az édesanyánk hangja. Ezt a hangot ugyanis már a méhen belül is halljuk. Ezért a kisgyermekkori fejlődést nagymértékben meghatározza, hogy édesanyánk milyen módon szól hozzánk: kedvesen vagy mérgesen, szeretettel vagy hidegen, s hogy énekel és mesél-e nekünk, mond-e ritmikus mondókákat velünk együtt, stb.

Vannak azonban olyan hangminták is, amelyeket már a DNS-ünkben hoztunk magunkkal, s amelyeknek felismerése – már tudod – főként a veszélyek elkerülését szolgálják.

Az emberi memória nem úgy működik, mint a számítógép memóriája. Ha úgy működne, akkor az ember „tárterülete” pillanatok alatt megtelne. A számítógépekben az egyes alkatrészek jól meghatározott kapcsolatban vannak egymással, minden elemnek meghatározott funkciója van.

Sokkal jobb a memóriánk, ha valaminek a megjegyzéséhez érzelmek is fűződnek. Az érzelmek kontrolljában alapvető szerepe van a határkérgi (limbikus) rendszernek.

A memória a tanulás eredménye; az folyamat, amely az információk tárolását és a múlt tapasztalatainak (emléknyom) a jelenben történő előhívását teszi lehetővé. Az emlékezés során a múltbeli tapasztalatok tudatunkban újra megjelennek a korábbi észleléseink alapján anélkül, hogy az eredeti inger jelen lenne. Az emlékezés komplex, az agy számos területére, sőt, az újabb kutatások szerint nemcsak az agyra kiterjedő folyamat.

Az asszociációs elméletek szerint az agyunk az észleleteket a könnyebb megjegyezhetőség érdekében csoportosítja a hasonlóság, az ellentét, a térbeli és időbeli viszonyok, valamint az összefüggések alapján.

A memóriát háromféle szempont szerint minősítjük: a szakaszai, az időtartama és a tartalma alapján.

A memória első szakasza a kódolás és a bevésés. Ebben a szakaszban olyan formátumúvá alakítja az idegrendszer az érzeteket, hogy azok tárolásra alkalmasak legyenek. A kódolás akár érzékleti alapon (pl. hang alapján), akár értelmezve is történhet. A bevésés az ismétlések számától, a szervezetünk és idegrendszerünk állapotától (pl. egészségi állapot, fáradtság) a személyes sajátosságainktól (motiváció, érzelem, hangulat, akarat, érdeklődés stb.) az együttes érzékszervi hatásoktól (pl. audiovizuális tanulás) és az előzetes ismeretektől, tapasztalatoktól függ.

A tárolási szakaszban az emlékképek, minták megőrződnek. A stabil beépüléshez, megszilárduláshoz időre van szükség, ami néhány perctől akár egy évig is eltarthat. Az emléknyomok megszilárdulásáért felelős agyi területek a hippokampusz és az amygdala.

„A hippokampusz éjjel-nappal működik, nem csak akkor, mikor „inger” éri. Állandóan leképezi az agyban zajló és a külvilágból érkező eseményeket, és ha valami újdonság vagy váratlan dolog következik be, akkor eldönti, hogy érdemes-e azt megjegyezni vagy sem. A hippokampusz tudat alatt újra és újra eljátssza az események részleteit. Az agy tehát nem üres lap, amely várja az eseményeket, hanem állandóan produkálja a lehetőségeket.” Az imént idézett felfedezésért – az epizodikus memóriáért – kapta meg a legjelentősebb nemzetközi elismerést, az idegtudomány Nobel-díját, az Agy-díjat 2011-ben Buzsáki György, Freund Tamás és Somogyi Péter. Erről szól az alábbi videó is. Hosszú, de lebilincselő.

Csak azokat az információkat lehet előhívni, amit korábban tároltunk.

Az előhívásnak két formája van: a felismerés és a felidézés.

A felismerés során több tesztinger közül kell kiválasztani egy meghatározott, a memóriánkban már tárolt elemet. Például, hogy vibrátó vagy tremoló effektet hallasz-e, és megjelölni a helyes választ. De ez most nem tudásteszt, segítek:

A felismerés gyakran csak az ismerősség érzésére korlátozódik. Nem mindig vagyunk képesek emlékezetünkbe idézni, hogy hol és mikor láttuk, hallottunk arról, amit felismertünk. A felidézés során a bevésett és megőrzött emlékképeinket elevenítjük meg, magunk elé képzeljük. Pl. ha leírom, hogy „Már megint itt van a szerelem”, már hallanod is kell a nótát a fejedben – persze, csak ha ismered. (És az is lehet, hogy már rég nincs itt, mégis őrája gondolsz, s akarsz egy jó nagyot, mert jól tároltad, és elő is tudod hívni az emléket.)  

A memória időbeli szerveződésének három szakasza van.

Életünk szinte minden pillanatában információk óriási hada bombázza érzékszerveinket, amelyek közül figyelmünk segítségével szelektálunk. A figyelmi működésünket megelőzi a szenzoros tár aktivitása, amely elősegíti a lényeges vonások kiválasztását és azok elemzését. A szenzoros tár tároló képessége nagy, de az információ rövid idő, pár másodperc alatt elvész. Minden modalitásnak, így a hallásnak is saját tárterülete van.

A feldolgozni kívánt információ a rövid távú memóriába – RTM – kerül. Ez munkamemóriának is tekinthető. Legfeljebb fél percig tartózkodik itt az információ. A rövid távú memória a „felesleges” információkat elfelejti, törli. A legfrissebb információ kiszoríthatja a régebbit, vagy ha kevés az ismétlés, az információ elhalványul.

A hosszú távú memóriába az ismétlés segítségével kerülnek át a kiválasztott információk.

A hosszú távú memória (HTM) az a rendszer, amely lehetővé teszi, hogy hosszú időn keresztül információkat tároljunk. A hosszú távú emlékezetnek nincs kapacitási korlátja.

A hosszú távú memórián belül élesen elkülönül az explicit és az implicit emlékezet.

A memória egyes részei együttműködnek egymással. Ha pl. egy nagy nyüzsiben sok név hangzik el, nem is reagálsz rá. Ám amikor meghallod a saját nevedet, egyből keresed, hogy ki mondhatta. A szenzoros memória segítségével egyből előhívódott a neved emléke. Ennek az lehet az oka, hogy a neved idegi megfelelője, reprezentációja olyan idegsejt hálózatok összessége, amelyek sokkal erősebben szilárdítják meg ezt a beszédmintát, mint a többieket.

A memóriával kapcsolatosan van egy tévképzet. Az, hogy nem kell sokat tanulni, csak azt kell tudni, mit, hol és hogyan kell megtalálni. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Ahhoz, hogy tudd, hogy hogyan kell megkeresni valamit pl. az interneten, nagyon sok dolgot kell megtanulni. Ugyanis különben nem tudod, minek alapján keresel. A tudás tárolásához pedig meg kell tanulnod használni a memóriádat. Ezt hívják a tanulás megtanulásának. A memóriában tárolt ismeretek különösen fontosak, hiszen hiába olvastad el ezerszer is, hogy hogyan kell egy hangszert megszólaltatni vagy egy berendezésbe életet lehelni, ha ez az ismeret nem rögzült, ha nem gyakoroltál eleget – megette a fene, ha a neten bóklászva kell megtalálnod, hogy a kottában melyik pöttyhöz melyik billentyű tartozik, vagy hogy mitől lángol a cucc.