Így hát érdemes még egy kicsit visszamenni a történelemben a videolemezekhez – 1964-ig. Ekkor kezdte fejleszteni az USA-beli RCA a CED (Capacitance Electronic Disc, kapacitív elektronikus lemez) nevű rendszert, és „Discpix” néven be is mutatott valamit. A fejlesztés csigatempóban zajlott, mivel az RCA CED csapata eredetileg csak négy emberből állt. Az első fekete-fehér állóképeket 1970-ben sikerült lemezre vágni; e rögzítés 200-szor annyi ideig tartott, mint a lejátszás. 1971-ben készültek el az első, színes képek megjelenítésére alkalmas lemezek. 1972-től SelectaVision néven kezdték becézni az RCA CED lemezeit. Az első CED lemezek többrétegűek voltak, amelyek vinil hordozóból, nikkel vezetőrétegből, szigetelő rétegből és szilikon kenőanyag fedőrétegből álltak. Ez igen bonyolult gyártást jelentett, továbbá a hangszedő – bocsi, képszedő – tűjének gyors kopását. A végleges lemezt szénnel kevert PVC-ből készítették el, hogy a lemez vezetőképes legyen. A tű és a mikrobarázdás hanglemeznél kétszer sűrűbb barázda élettartamának növelése érdekében vékony szilikonréteget vittek fel a lemezre kenőanyagként. Bizony, nemcsak az elektronika fontos.

A CED videolemezeket eredetileg úgy tervezték, hogy a hanglemezekhez hasonló borítókban helyezik el őket, és a hanglemezekhez hasonlóan fogják kezelni, de a tesztelés során kiderült, hogy a por a sűrűbb barázdamenetekből kilöki a tűt. Ha hagyják, hogy a por leülepedjen a lemezeken, a por felszívja a nedvességet a levegőből, és a porszemcséket a lemez felületére ragasztja. Így született meg az az ötlet, amely szerint a lemezt egy műanyag dobozban tárolják, s amelyből a lejátszó kihúzván a CED-t, minimálisra csökkenti a pornak való kitettséget.

17 évnyi pöcsölés után az első CED lejátszó (SFT100W modell) 1981. március 22-én került forgalomba. Ezzel egy időben egy körülbelül 50 videólemezt tartalmazó katalógus is megjelent.

Tizenöt hónappal később az RCA piacra dobta az SGT200 és SGT250 lejátszókat, mindkettőt sztereó hanggal.

Az RCA-n kívül a Hitachi, a Sanyo és a Toshiba gyártott CED-játszót.

A CED-ek 30 cm átmérőjű korongok voltak. A CED mindkét oldalán spirális barázda volt, csakúgy, mint a hanglemezen. A barázda szélessége 657 nm, hossza pedig akár 19 km volt. A lemezek állandó szögsebességgel forogtak lejátszás közben (NTSC esetén 450 rpm, PAL esetén 375 rpm), és minden egyes fordulat nyolc váltott soros mezőt vagy négy teljes képkockát tartalmazott.

A lemezre elektromos feszültséget kapcsoltak. Titán réteggel bevont tű haladt a barázdában. A tű tapizta a barázdát. A videó- és hangjeleket a CED-en összetett analóg jelben tárolták, amelyet a barázda alján függőleges, tehát mélységi írással (lásd a sorozat 363. részét) gödrök formájában rögzítettek. Ennek a modulációnak a hullámhossza kisebb, mint a barázdában mozgó tű hegyének hossza. A tű hegye áthalad gödrökön. A tűhegy és a vezető felület közötti változó távolság a tű alatti barázdában lévő hullámok mélységének változása miatt közvetlenül szabályozta a tű és a vezetőképes szénnel töltött PVC lemez közötti kapacitást, a tűn levő titán réteg miatt.

A titán réteg és a lemez változó kapacitású kondenzátorként viselkedett. Ez a változó kapacitás viszont megváltoztatja egy oszcillátor rezgőkörének rezonanciafrekvenciáját. A rezgőkört masszírozva, frekvenciamodulált jelet kapunk, amelyet aztán a CED-játszó elektronikája videó- és hangjelekké dekódolt.

A CED nevét adó kapacitív rendszer szembeállítható a hagyományos hanglemez technológiájával. Míg az analóg lemezjátszó tűje fizikailag rezeg a barázda változásait követve, és ezeket a rezgéseket valamilyen, a mechanikus mozgást érzékelő jelátalakító alakítja át elektromos jellé, a CED tűje általában nem rezgett, és csak a CED barázda követésére mozgott, a tű közvetlenül hozott létre elektromos jelet. Ez a kifinomultabb rendszer a magas fordulatszámmal kombinálva volt szükséges ahhoz, hogy lehetővé tegye a videójelek néhány megahertzes sávszélességű kódolását, szemben a csak hangjelek maximális 20 kHz-ével – ez két nagyságrendnyi különbség. Továbbá, bár a barázda alján lévő hullámzások a gödrökhöz hasonlíthatók, ám a függőleges hullámhegyek és -völgyek távolsága a CED-barázdában folyamatosan változtatható, mivel a CED analóg közeg volt. Ezt azért fontos megemlíteni, mert amikor az információs médiával összefüggésben használjuk a „gödrök” kifejezést, akkor élesen meghatározott élekkel és különálló hosszúságú és mélységű jellemzőkre gondolunk, mint például a CD-ken és DVD-ken lévő mélyedésekre. (Valójában a digitális lemezeken sem szabályosak a hegyek és a völgyek.)

A lemezt jól záródó doboz tárolta, amelyből a CED-játszó a lemezt betöltéskor kivette. Magát a lemezt egy műanyag gyűrű vette körül, vastag, egyenes peremszerű éllel, amely a dobozon kívülre nyúlt, és belepattant. Amikor néző behelyezett egy lemezt tartalmazó dobozt a CED-játszóba, a lejátszó rögzítette a gyűrűt. A doboz nyílásának belső szélein filc csíkok voltak, amelyek súrolták a lemezt, így felfogták a port vagy egyéb törmeléket, amely a lemezen lehet, amikor betöltik vagy kiveszik azt. A lejátszás elindítása után a CED-játszó felpörgette a lemezt, miközben a lejátszó kart a lemez fölé mozgatta, majd a tűt a lemez elejére engedte.

A CED-játszókat "alacsony költségűnek" szánták, mert körülbelül fele annyiba kerül a gyártás, mint a videomagnóé, és kevesebb precíziós alkatrészük volt. Maguk a lemezek olcsón sokszorosíthatók voltak, kis mértékben módosított hanglemez présgépeken lehetett préselni őket. Az RCA becslése szerint egy CED-et ideális körülmények között 500-szor lehetett lejátszani. Mivel a CED rendszer tűt használt a lemezek olvasására, ezért a videólemezek károsodásának elkerülése érdekében a tűt rendszeresen cserélni kellett a lejátszóban, miközben a kopott és sérült lemezek is gondot okoztak a fogyasztóknak. Amikor egy lemez kopni kezdett, a kép- és hangminőség súlyosan romlott, és a tű ugrálni kezdett.

Az RCA csak az USA-ban kb. 1 700 lemezt jelentetett meg.

Az RCA előrejelzése szerint 1985-re az amerikai otthonok közel 50%-ában CED-játszók lesznek, de a készülékek eladása folyamatosan zuhant. Az RCA csökkentette a CED-játszók árait, és ingyenes lemezeket kínált Az RCA vezetése felismerte, hogy a rendszer soha nem lesz nyereséges, és 1984. április 4-én bejelentette a CED lejátszók gyártásának leállítását. A CED-játszók fennmaradó készleteit a kufárok már 20 dollárért mérték. A bejelentés után váratlanul hirtelen nagy lett a kereslet magukra a lemezekre. Az RCA felhívta a kereskedők és vásárlók figyelmét, hogy a lejátszók leállítása után még legalább három évig folytatják a videólemezek gyártását és az új lemezek kiadását. Kevesebb, mint egy évvel a bejelentés után a lemezek eladása is hanyatlásnak indult, ami arra késztette az RCA-t, hogy két év után, 1986-ban felhagyott a videólemezek gyártásával. Az utolsó, a Memories of VideoDisc, a CED-projektben részt vevő számos RCA-alkalmazottnak állított emléket 1986-ban. Ugyanebben az esztendőben az RCA csődbe ment, és a General Electric fölvásárolta.

Az 1970-es évek elején az RCA Records egyik menedzsere elkövette azt a hibát, hogy fejlesztési szerződést kötött a JVC anyavállalatával, a Matsushitával, amely magában foglalta a CED-rendszer átadását is. Így a JVC korlátozás nélkül férhetett a CED-hez anélkül, hogy az alapkutatást elvégezte volna. A JVC néhány változtatást hajtott végre az RCA CED-en, hogy sokoldalúbbá, nemzetközileg elfogadhatóbbá tegye. A lemezeken fordulatonként két képkocka volt (négy helyett), és a lemezek 900 rpm-mel forogtak az NTSC, 750 rpm-mel a PAL színes tv-khez kötve. Ez a rendszer lett a VHD (Video High Density, nagyfelbontású videó).

A VHD-t először 1978-ban mutatták be. Az 1981/1982-es National Geographic magazinban megjelent számos hirdetés után végül 1983. április 21-én hozták forgalomba Japánban. Sztereoszkópos rendszert is árultak Japánban; ezek a 3D VHD rendszerek a 3D hatást dupla sebességű lemezekkel és piros-zöld szemüvegekkel oldották meg.

Az Egyesült Királyságban a Thorn EMI, amely a VHS szalagrendszer vezető fogyasztói szállítója volt, a VHD-t a piac következő lépésének tekintette. 1981-ben beruházott egy lemezeket préselő gyárba, de 1983 végén lemondta a beruházást.

A VHD lemezek 25 centiméter átmérőjűek voltak, ezáltal olcsóbban lehetett előállítani őket. Oldalanként 60 percnyi videót tároltak. A CED-hez hasonlóan minden lemez egy dobozban foglalt helyet. A CED-del ellentétben nem voltak tényleges barázdák: A lemezen két párhuzamos sáv volt; az egyik az a hang- és képjelet tartalmazta, a másik pedig a követési információkat. A lapos gyémánttűt nyomkövető szervó rendszer léptette ezen információk alapján. Ez kevesebb kopást jelentett, bár továbbra is volt fizikai érintkezés.

A VHD-játszó belseje nagyon hasonlított a CED-játszóéhoz. A tűtartó szerkezet mozgó kocsin volt (a szürke doboz, itt a kép tetején a "parkolt" helyzetében láthatod). Az egység alatti kefe minden leállításkor megtisztította a tűt.

A reteszelő csapok, kapcsok és karok bonyolult rendszere kinyitotta a dobozt, eltávolította a burkolatot, és megragadta a lemez szélét, majd egy megemelt középső támasz tartotta a lemezt középen, és engedte le a lemezjátszóra.

Mindez nagyon szép volt, de mi köze volt a digitális hanglemezhez? Annyi, hogy a JVC a VHD kistestvéreként kitalálta az AHD-t (Audio High Density, nagyfelbontású hang). Az AHD-ban a gödrök és a felszín váltakozása már digitális formában hordozták az információt. Az AHD lemezeket VHD-játszók is le tudták játszani, ehhez egy digitális-analóg konverter kellett a készülékhez csatlakoztatni. Az AHD végső változata vagy kvadró hangzást kínált négy független hangcsatornával, vagy három hangcsatornát állóképekkel kísérve, vagy 2,54 GB-nyi digitális információt számítógépek számára. Az AHD-t 1985 novemberében kezdték árulni. A lejátszó több mint 1 000 angol fontba került, és a vásárló öt ingyenes lemezt, dokumentumfilmeket és puha pornót is kapott. Miközben két órányi zene szólt, 3 000 kiváló minőségű állókép jelent meg a tévékészülék képernyőjén. Az AHD-t benyújtották a 29 tagú DAD (Digital Audio Disc, digitális hanglemez) bizottságnak, és az egyik esélyese volt egy világszabványnak.

1970-ben a Telefunken, a Decca, az AEG és a Teldec közös fejlesztése volt a TED (Television Disc) képlemez.

A demonstrációs lemezről az alábbi förmedvényt játszották le.

1974-ben kezdték árusítani a TED TP 1005 típusú videólejátszót 1 148 nyugatnémet márkáért, vagyis kb. 600 euróért. Egy lemez körülbelül 10-25 márkába került.

A TED képlemez 21 cm átmérőjű, vékony, rugalmas műanyag fólia volt, védőkarton borításban, és körülbelül tíz percnyi képet és hangot tartalmazott. Mechanikusan, gyémánt tűvel játszották le. Az alábbi képen egy mérőjelet láthatsz, 22 000-szeres nagyításban.

A lemez légpárnán lebegett, amelyen 45-ször gyorsabban forgott (1 500 rpm), mint egy hagyományos hanglemez. A barázda modulációja mélységi volt.

1975-ben hat kiadó kínált TED-eket: a Decca , a Teldec Intertel, a Telefunken, az Ufa/ATB, az Ullstein AV és Videophon. Ezen cégek egy része már rég megszűnt. Az első három hónapban 6 000 lejátszót szállítottak 2 500 kereskedőhöz, és 50 000 lemez került a boltokba. A japán Sanyo, amely maga is végzett hasonló kutatásokat, engedélyt kapott az NTSC változat gyártására. 1976 végére kidolgozott egy régóta várt automatikus lemezváltót, amely 12 darab 10 perces lemezt tudott lejátszani. A japán General Corporation 1976 júliusában gyártási licencet vett fel azzal a szándékkal, hogy 1977 áprilisában piacra kerüljenek a készülékei. Ugyanebben az időben egy szoftverkonzorcium, a Nippon Video Systems is megalakult. A TED óriási bukta volt, az egyik szög a Telefunken koporsójában. A TED fejlesztői nem ismerték föl, hogy ami az USA érdeklődését nem kelti föl, az már 50 évvel ezelőtt is életképtelen. Ennek ellenére elkészítettek néhány tervet a TED alapján működő digitális hanglemezről, és be is nyújtották a DAD bizottságnak.

Számos más cég is próbálkozott a videolemezek fejlesztése, kutatása során szerzett tapasztalatokat felhasználni a digitális hanglemezekhez; pl. a Mitsubishi, a Hitachi, a Pioneer, a Toshiba, a TEAC Corporation, a Tokyo Denka Corporation és a Nippon Columbia. Valamennyien a felvételek optikai készítésében és lejátszásában utaztak, 30 cm-es lemezátmérővel kísérletezve. Ám csak ketten értek el jelentős eredményeket: a Philips és a Sony.