Az egyik lemezen teljesen analóg felvétel volt, 33 1/3 rpm-mel, a másikon a felvétel alapja digitálisan készült (hibrid lemez), de a lemez analóg volt 33 1/3 rpm-mel, a harmadikról pedig szintén a digitális felvétel szólt, de 78 rpm-mel rögzítve, mikrobarázdákon. Az volt a véleményünk, hogy a teljesen analóg hangzása a legjobb, annak ellenére, hogy a zaja lényegesen magasabb volt a másik kettőnél. Ekkor már sejtettük, hogy nem az analóg hanglemez az otthoni hangtechnika végső állomása. Azt azonban nem tudtuk, hogy a nagy cégek titokban mit fejlesztenek. Hogy akkoriban nem hozták nyilvánosságra, hogy miben sántikálnak, érthető. Azonban, hogy több évtized múltán is csaknem lehetetlen megtudni, hogy ki mit művelt, szomorú. Néhány évvel ezelőtt a Hifimuseum.de német független honlap és más fórumok is kérték, hogy szólaljanak már meg végre azok, akik még élnek, és részt vettek a fejlesztésekben, ám  a jelentkezők száma csupán két-három ember volt, és alig adtak értékelhető információt. Aki a Philipsnél dolgozott, a Philips zsenialitását emelte ki, aki a Sonynál, az a Sonyt fényezte. Most kutakodván a tények nyomában, óhatatlanul Moldova György korai műve, „A Lakinger Béla zsebcirkáló” jut eszembe.

„– Lakinger Béla vagyok, vagy ha ez többet mond önnek: az abádszalóki hős.
Zölderdő a megdöbbenéstől sokáig nem tudott szóhoz jutni, csak nehezen nyögte ki:
– Tudja, hogy önről otthon számos intézmény, sőt hajó is van elnevezve?
– Ebben nincs semmi különös, uram. Nem véletlenül vagyok én az abádszalóki hős.
– Ne haragudjon, ha megkérdezem, de milyen hőstettet vitt ön véghez Abádszalókon?
Lakinger neheztelően vonta össze a szemöldökét:
– Ön pallérozott embernek tartja magát, és ezt nem tudja?
– Bevallom, hogy nem.
– Ez elég szomorú uram, az én számomra is.
– A maga számára? Miért?
– Mert abban reménykedtem, hogy öntől végre felvilágosítást kapok: mit csináltam én valaha azon az átkozott Abádszalókon?
Zölderdő elhűlve nézett a pincérre:
– Maga sem tudja?
–Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még rémlett valami, de aztán az üzlet, az a rengeteg gond; kiment a fejemből.
– De hát valamire csak emlékszik?
– Mintha valami tűzzel lett volna kapcsolatban.
– Csatában vett részt?
– Csatában? Lehet, de az is előfordulhatott, hogy a tűzoltóknak vettem egy új slagot. Önfeláldozó és könnyelmű ember voltam, minden kitellett tőlem. – Töprengve gyűrögette az arcát. – De lehet, hogy nem tűz volt, hanem víz, vagy valami veszett kutyát fékeztem meg. Nem tudom.
– És egyáltalán mi a bizonyítéka, hogy maga az abádszalóki hős?
Lakinger egy cédulát vett elő:
– Nyugdíjat kapok az államtól ezen a címen. Az állam pedig nem téved, uram.
– És az állam honnan tudja?
– Én mondtam nekik, uram.”

A nem túl rövid bevezető után egy igencsak hosszú ismertető első része következik, de ne add föl, ha én meg tudtam írni, te is el fogod tudni olvasni, még esetleg a videókat is meg fogod nézni. Viszont még így is számos olyan fogalommal, eljárással fogsz találkozni, amelyeket csak a sorozat későbbi részeiben mutatok be részletesebben.

A Philips az 1960-as évek végén rendkívül sokszínű vállalat volt, amelynek egyik részlege oktatási berendezésekkel foglalkozott. Ennek a részlegnek a vezetője, Kees Wols, olyan innovatív módszereket keresett a képek és hangok tárolására, amelyek túlmutatnak a magnószalagokon. A Philips természetesen videómagnóban is utazott; a Grundiggal közösen fejlesztette ki a Video2000 rendszert, ami csúfosan megbukott a két japán vetélytárssal szemben. S tudod, miért bukott meg? Egyebek között azért, mert a japánoknak nem voltak erkölcsi aggályai. Felismervén, hogy a nép elsősorban a pornóra gerjed, rengeteg pornófilmet, köztük durva hardpornót jelentettek meg kazettán (ilyeneket nézegettünk szinte felismerhetetlen sokszorosításban és eszméletlenül pocsék hangalámondással mi is), miközben a Video2000 műsoros kazetta kiadóinak ez tilos volt.

Wols felkereste Hajo Meyert a Philips Physics Laboratory – rövidítve Nat.Lab. – igazgató-helyettesét és Eddy De Haant, a Nat.Lab. másik igazgató-helyettesét.

Ők felhatalmazták Piet Kramert, az optikai kutatócsoport vezetőjét Wols javaslatának életre keltésére. Mivel a Philips a világítási szektor vezető gyártója volt, Kramer úgy döntött, hogy egy lámpát használ forrásként, és egy átlátszó közegre vetíti a fényt, amelyben az általa észlelhető információ található. Dr. Kramer egy műanyag koronggal és hegynyi elektronikával felfegyverkezve készen állt arra, hogy észlelje a jelet a lemezen, de a kísérlet nem a terv szerint zajlott. Csak zaj jött le. „Megpróbáltuk keresni a jeleket, de nem láttunk semmit! Megdöbbentünk. Hogyan történhetett, hogy a készülék csak zajt reprodukált, tekintve, hogy a legjobb Philips izzólámpákkal rendelkezünk a kép megvilágítására, és kiváló detektorunk volt? Újra próbálkoztunk egy másik, még jobb fényforrással, de továbbra is csak zaj volt.” A kutató matekozni kezdett. A számításokból kiderült, hogy egy izzólámpával, akármilyen erős is az, soha nem lesz elegendő fény a kb. egy mikrométeres felületen ahhoz, hogy a jelet továbbítsa az érzékelőnek. Erősebb fényforrásra volt szükség.

1969-ben a Philips optikai részlegében Klaas Compaan ötlete alapján új eljárást kezdtek fejleszteni az analóg videó- és hangfrekvenciás jelek tárolására.

Compaan szerint az analóg hanglemezhez hasonló spirál barázdában lézersugárral elhelyezendő apró mélyedésekkel lehetne rögzíteni a képjeleket. A lejátszáshoz szintén lézersugár tapogatná le a lemezt. A Philips gyártott ugyan lézereket, de ezek drágák voltak, körülbelül 1 000 euróba kerültek. Ám a zaj eltűnt, és tiszta, egyszerű fekete-fehér képek jelentek meg a képernyőn. 1971-ben a csapat bemutatta a berendezését a Philips igazgatótanácsának, amelyik úgy döntött, hogy a technológiában óriási alkalmazási lehetőség van, ezért a kutatást folytatni kell. Ennek eredménye lett az 1972-ben bemutatott VLP (Video Long Play, hosszanjátszó videólemez). 1974-ben dobták piacra az első VLP-játszót és lemezeket. Később, 1978-ban ezt az optikai videórendszert LaserVision néven vezették be az Egyesült Államokban.

A VLP rendszer összetett jele fényerő- és színjelből, valamint sztereó hangjelből állt. E jelek eltérő frekvenciasávokat foglaltak el (frekvenciaosztásos multiplex, ilyen pl. a sztereó rádióadás jele is). Ezzel az összetett jellel frekvenciamoduláltak egy vivőt. A Philips nagyon szerette az FM-et, sokáig ragaszkodtak ehhez a CD fejlesztése során is. Az FM multiplex jelet keményen limitálták, majd elkészítették a mester nyomóformát. Az ebből a mesterből készült további présformák 30 cm átmérőjű átlátszó műanyag korongba préselték a barázdát a már említett, mikroszkopikus méretű gödrökkel. Végül a lemezek fényvisszaverő bevonatot kaptak, amelyre átlátszó védőlakkot vittek föl. A korongon lévő spirális barázdát 1 mW-os hélium-neon lézer pásztázta, amelynek hullámhossza 633 nm volt. A VLP-játszó lézersugarát lencse fókuszálta a lemez információs rétegére, amely az átlátszó védőréteg alatt helyezkedett el. Amikor a sugár egy lapos részre, a földre esik, a fény szinte teljesen visszaverődik, és eléri a fotodiódát. Amikor azonban a sugár egy gödörre esik, amelynek mélysége a lézerfény hullámhosszának körülbelül negyede, interferencia és esetleg kioltás lép fel, ami miatt kevesebb fény verődik vissza és jut el a fotodiódához. A fotodióda kimeneti jele ideális esetben az eredeti rögzített jelnek felel meg, amit további egységek erősítés után demodulálnak, szétválasztanak, stb. Jé, ez majdnem olyan, mint a CD. Pedig még messze van tőle. Hogy mást ne mondjak, nem digitális. Márpedig az analóg jelben általában nem lehetséges a hibajavítás. Kiderült, hogy sajnos több hibaforrás is lehet az optikai lemezen. Először is, a sokszorosítás során kis nemkívánatos részecskék vagy légbuborékok keletkezhetnek a műanyagban, vagy gödörkárosodás léphet fel. Másodszor, ujjlenyomatok vagy karcolások rongálhatják a lejátszást. Ennek következtében nemcsak az elszigetelt gödrök károsodása következhet be, hanem a gödrök sorozata is, ami képkiesést okozhat. Ezt csomaghibának hívják (lásd a sorozat 440. részét).

Két oka van annak, hogy ezek a hibák nem befolyásolják komolyan a képminőséget a VLP rendszerben. Az első, minden optikai tároló rendszerre jellemző ok, hogy a lézersugár átmérője a lemez felületén sokkal nagyobb, mint az információs réteg egy-egy földjének vagy gödrének átmérője. Ennek eredményeként a lemez felületén lévő helyi hibák és tökéletlenségek hatékonyan elmosódnak és elhalványulnak a kiolvasás folyamán. Ez a felismerés lett a CD egyik alapvető szabadalma. A második ok az, hogy a tv-képben nagy a korreláció az egymást követő sorok között, ami miatt a csomaghiba kevésbé látható. Ezenkívül nagy a korreláció az egymást követő képkockák között is, ami növeli a hibasorozat elfedését. Ez a második tényező a hangra nem érvényes, és majd olvasni fogod, hogy a Philips és a Sony között az egyik jelentős nézeteltérés a csomaghibák ügyében volt.

A VLP nem volt elsöprően nagy győzelem, ugyanis a vásárlókat nem igazán érdekelte. Eladtak ugyan 400 darab készüléket, de annak a felét azonnal vissza is vitték a népek, mert azt hitték, hogy magnó, amire hangfelvételt lehet készíteni. S mint említettem, lézeres videólemez ügyben is voltak vetélytársak.

A halálos döfést azonban a VHS kazetta vitte be mindenkinek, s aki esetleg még birkózott, azt is megölte a DVD.

A történet következő szereplője Heitaro Nakadzsima volt.

Emberünk 1971-ig a japán közszolgálati műsorszolgáltató szervezetnél, az NHK-nál dolgozott. Ott ki is fejlesztett egy baromi nagy és igen drága digitális szalagos hangrögzítőt, amivel az FM adások hangminőségét szerette volna javítani. Éppen rosszkor lépett át a Sonyhoz, mert a Sobax digitális számológép családjuk hatalmasat bukott.

Ebben az ellenséges környezetben szép nyerni, s hogy véletlenül se legyen könnyű, a Sonynál is megépítette a digitális magnóját . A pasi azonban nem adta föl, sőt, a lelkesedése magával ragadta Tositada Doit és Akira Igat.

Akira Iga ötlete volt a Betamax képmagnóhoz csatlakoztatható PCM 1 adapter, amelyet otthoni használatra szántak, és 1975-ben jelentettek be, majd 1976-tól árusítottak. 1978-ban már profi célokra kínálták a PCM 1600-at, amely U-Matic képmagnóval működött. (lásd a sorozat 437. részét). A PCM 1600 felbontása 16 bit volt, a képmagnó képsoronként három-három (bal és jobb oldal) mintát rögzített A mintavételi frekvencia PAL esetén 44,1 kHz volt. Ez úgy jön ki, hogy a PAL U-Matic felbontása 294 sor és a félképek száma másodpercenként 50. 294*50*3 = 44 100. NTSC esetén a mintavételi frekvencia 44,056 kHz volt. Ez meg úgy jön ki, hogy 245 sor volt, és 59,94 félkép másodpercenként. (Hogy miért nem 60, az hosszú.) 3*245*59,94 = 44 056.

Visszatérve a Philipshez, 1974-ben intenzív kutatás indult, hogy a nagyméretű és drága hélium-neon lézerek helyett kicsi félvezető lézereket használjanak.

1974. március 14-én került sor az első komolyabb tanácskozásra, amelynek a VLP audió változata volt a témája. Ez a lemez képes lenne kihasználni a videólemezhez kifejlesztett új technológiát. Talán még lehetséges lenne ugyanazt a lejátszót is használni. Ily módon a VLP nyomdokain új, vonzó médium alakulhat ki. A hasonlóságok kiemelése érdekében az új hanghordozót hamarosan ALP (Audio Long Play, hang hosszanjátszó lemez) névre keresztelték. A Philips audió részlegének igazgatója, a kompakt kazetta feltalálója, Lodewijk Frederik Ottens, megkérte az optikai részleg két fejlesztőjét, hogy vizsgálják meg, nem lehet-e 20 cm átmérőjű optikai lemezre hifi négycsatornás, kvadró jelet rögzíteni.

Az ALP műszaki megvalósításának egyik fő kérdése a rögzítés-lejátszás mikéntje volt. Két elképzelés harcolt egymással: az analóg FM és a hibajavító kódokkal kiegészített digitális. Ez utóbbira még nem volt konkrét módszer. Ottens héttagú projektcsoportot hozott létre az ALP megvalósítására. Ebbe öt tag az audió részlegből, kettő pedig a Nat.Lab.-ból érkezett. Ottens azt követelte, hogy az ALP hangminősége jobb legyen, mint a VLP-jé. Előírta, hogy az ALP jel-zaj viszonya legalább 80 dB legyen. FM-mel ezt nem lehetett elérni. Az ALP-vel és a VLP-vel kapcsolatos megbeszéléseken a digitális kódolás hívei kiemelték a zene bináris, egyesekből és nullákból álló kódok formájában történő tárolásának előnyeit. A Mariner 9-et, a NASA űrszondáját, amely 1971 végén érte el a Marsot, a digitális kódolás sikeres alkalmazásának példájaként említették.

1975-ben a Sony a Philips által létrehozott VLP Sony-féle verzióját Szenri Mijaoka fejlesztette ki. A Sony végül nem dobta piacra a VLP-t.

A cégnél már a PCM-1 fejlesztésének korai fázisában elkezdtek azon dolgozni, hogyan lehetne digitális hangot lemezen tárolni. A munkálatok olyan jól haladtak, hogy a Sony az 1977-es Audio Fair kiállításon bemutatta a digitális hanglemezt és lejátszót 44,065 kHz-es mintavételi frekvenciával és 16 bites felbontással.

Az iparági vetélytársak anyázni kezdték a Sony-t, hiszen a videólemez már valószínűleg ipari szabvány lesz, erre ők előállnak valami mással, ami persze nem kompatibilis a videólemezzel. Tositada Doi erre egy rögtönzött beszéddel reagált, és azt találta mondani, hogy "videójeleket használva nagyjából 30 percnyi műsort lehet tárolni, de ha közvetlenül a hangjeleket rögzítjük a lemezre, akkor a műsoridő 13 óra 20 perc is lehet." Megpróbálta a hallgatóságot meggyőzni a közvetlen hangrögzítés előnyéről, aminek így sokkal jobb a hatékonysága. A beszéd híre azonban eljutott Norio Ohga (a Sony akkori ügyvezető igazgatója, később elnöke) fülébe is.

A pasi egyáltalán nem mosolygott: "13 óra 20 perc abszurd hosszú idő. A hardvernek csak akkor van létjogosultsága, ha a szoftvert szolgálja. A Sony-nak megvan a saját hangrögzítő vállalata, a CBS/Sony, de ők nem fognak olyan lemezből profitot csinálni, amin ilyen sok órányi műsor van.”

A Philipsnél is ugyanez volt az egyik probléma. Éppen a VLP-vel való tudatos analógiák alkalmazása akadályozta meg egy új hanghordozó megjelenését. Abból az ötletből indultak ki, hogy a VLP-nek és az ALP-nek külsőleg hasonlítania kell egymásra. Ez marketing szempontból előnyös volt. Hiszen ez azt jelentette, hogy nem lesz szükség még egy cuccra a nappaliban. Egy átlagosan harminc centiméter átmérőjű, a VLP-vel azonos méretű ALP több tucat órányi zene befogadására lenne képes. Melyik fogyasztó szeretné ezt? És melyik lemezcég szeretne ennyi zenét eladni egyetlen lemezen? Egy ilyen hanglemez összeesne a hatalmas játékidő súlya alatt. Ottens rájött, hogy ezt a dilemmát csak az ALP méretének csökkentésével lehet megoldani. Utólag visszagondolva ez jelentéktelen ötletnek tűnhet, de győzelemmel kecsegtető versenyt jelentett a fekete vinillel szemben. Ottens látomása nélkül a CD soha nem jött volna létre. Rájött, hogy a jelenleg nagylemezen megjelenő zenét hamarosan ALP-n is elérhetővé kell tenni. A játékidő tehát körülbelül egy óra legyen. Az új hanglemez átmérőjének kb. 10 centiméternek kellene lennie ahhoz, hogy az ALP praktikusabb és kényelmesebb lehessen a mikrobarázdás lemeznél. Ottens fanatikus volt, amikor a felhasználó barátságról volt szó. A Philipsen belül gyakran dühös lett az ügyetlen fogyasztói termékek miatt. A kisebb ALP továbbra is profitálhatna a VLP-vel való technikai analógiákból. Ugyanazt a kódolási technikát használva, az elektronika nagy része ugyanaz lenne a két berendezésben. Ugyanakkor a digitális kódolási technika meglepően jól illeszkedett a kvadróhoz, kiküszöbölve az analóg lemez gyengéit.

1974-ben az ALP első prototípusa készen állt arra, hogy bemutassák számos bennfentesnek. Fokozatosan kiderült, hogy a kvadró nem teszi lehetővé a 10 cm-es lemezméretet. Egyórányi négycsatornás zenét tartalmazó lemeznek 20 centiméter átmérőjűnek kellene lennie, amit Ottens már túl nagynak tartott. Ráadásul a kvadró irányzat nem igazán lendült fel. Az ALP-nek ezért sztereóvá kellett válnia. Az új médium csak kompaktságával és kiváló hangminőségével tudná megkülönböztetni magát az analóg lemeztől.

1975-ben A Philips fejlesztői az alumínium-gallium-arzenid szilárdtest lézer ALP lejátszóba való integrálásán dolgoztak. Egy ilyen lézer ára több ezer dollár volt. Az ALP projekt csapata egy kompakt ALP lejátszót és egy audio FM modemet hozott létre. A siker ellenére a csoport belátta, hogy az FM nem megfelelő az ALP-hez, és a kívánt hangminőség eléréséhez digitális hangrögzítésre van szükség hibajavító kódokkal. Loek Boonstr, a projekt vezetője különféle modulációs technikákat vizsgált meg. 1976-ban döntöttek a 14 bites PCM mellett, mert a Philipsnek nem volt nagyobb felbontást lehetővé tevő DA-átalakítója. E választás alapján ki tudták számítani az optikai lemezek méretét. A 85 dB-es jel-zaj viszony, egy óra sztereó, a lemez közepén lévő lyuk, a gödrök mérete és a csatornakódolás alapján 11,5 cm-es lemezátmérőt választottak. 11,5 cm volt a kompakt kazetta átlója.

1977. november 25-én került sor az ALP-játszó bemutatására Philips felső vezetése előtt. Ez az ALP játszó delta moduláción alapult. A delta moduláció a PCM egyik változata. A hordozót egy órajel-generátor állítja elő, azonos frekvenciával és amplitúdóval. Ha a moduláló jel amplitúdója nő, pozitív impulzusok keletkeznek, ha csökken, negatívak. Ha nincs változás, felváltva jelennek meg pozitív és negatív impulzusok. A delta moduláció azonban nem bizonyult jobbnak, mint az analóg tárolás és lejátszás.

Az ALP projektcsapata újabb digitális hangrögzítő rendszer létrehozására tett ígéretet. Ez az innovatív rendszer a fejlett "Cross-Interleaved Reed-Solomon Code" (CIRC) digitális hangrögzítési módszert használta. Azt is meghatározták, hogy ha elkészül a rendszer, akkor egy világméretű szabványt kell létrehozni, mert nem szerettek volna újabb, egymással versengő szabványokat és formátumokat látni a piacon.

Ottens kissé szokatlan módon közelítette meg a költségeket: ha sikerül eladni elegendő terméket, akkor végső soron csak az anyagköltségek számítanak. Arra gondolt, hogy az ALP-t a lehető legkompaktabbra kell építeni, hogy egyáltalán ne legyen szükség sok anyagra. Az ALP kísérleti darabjainak elektronikája sok alkatrészből állt. Az egyre fejlettebb integrált áramköri technika viszont lényegesen kisebb méretű és kevesebb alkatrész ígérete. Ottens nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy a lézer fejlesztése terén továbbra is jelentős lesz a fejlődés. A szilárdtest lézer csak egy apró anyag. Nincs benne semmi, ami igazán drága – gondolta Ottens. Az ALP lejátszók optikai rendszerét ugyanígy elemezte. Üvegből van, nem több. A drága kutatás és a bonyolult gépek már nem számítanak a tömegtermelésben. Ilyenkor az számít, hogy milyen anyagot használsz. Ottens számításai szerint nem lehet több kb. 75 eurónál egy ALP játszó elkészítésének anyagköltsége – ez kevesebb volt, mint amennyibe akkoriban a legtöbb analóg lemezjátszó került. Napjainkban ennél is olcsóbb egy átlagos, nem audiofil CD-játszó előállítása, sőt, egy DVD vagy blu-ray-játszóé is.

1977-ben Ottens meggyőzte a Philips legfontosabb döntéshozóit. Ami addig kis projekt volt, most önállóvá vált. A hanglemezhez külön fejlesztői labort alakítottak ki az audió részlegen belül. Joop van Tilburg, akit éppen akkor neveztek ki az audió részleg vezérigazgatójának, úgy vélte, hogy új nevet kell adni a terméknek.

Tilburg azt akarta, hogy az új név emlékeztesse az embereket a Compact Cassette sikerére. Ezzel a Compact Disc kikerült elődje, a videólemez árnyékából.

A nevet a Nat.Lab azon laboratóriumára is használták, ahol a terméket kifejlesztették: CD Lab lett a neve. Joop Sinjou-t nevezték ki a CD Lab. élére. Sinjou feladata egy olyan CD-lejátszó prototípus kifejlesztése volt, amely jól hangzik és pofás is.

1978-ban a CD Lab. bemutatta az első prototípust: a Pinkeltje nevűt. A bemutató alatt Maurice Ravel Bolero című darabját játszották. A Philips audió részlegének akkori igazgatója, François Dierckx (nem kell kiejtened a nevét, leírnom is elég volt) tájékoztatta a cég felső vezetőit a további tervekről.

A Pinkeltje mai szemmel nézve is tetszetős, elegáns készülék volt.

Semmi csicsa, kevés kezelőszerv, az analóg lemezjátszóhoz képest álom.

Pinkeltje egyénként egy kitalált karakter Dick Laan holland író gyermekkönyv-sorozatában. Pinkeltje fehér szakállú törpe, hegyes kalapot visel, és akkora, mint egy rózsaszín ujj. Innen ered a neve, ami hollandul „ujjas” (szó szerint „kis rózsaszín”).

A Philips Pinkeltje azonban nem is volt olyan kis törpe, mint amilyennek látszott. A kis dobozba ugyanis csak a futóművet, a lézeregységet és a vezérlés gombjait építették be, s egy sokpólusú csatlakozóhoz szalagkábellel csatlakozott egy hűtőszekrény méretű monstrum: a dekóder és a DA-átalakító.

1979. március 8-án Eindhovenben a sajtónak is bemutatta a Philips a CD-t. 300 újságíró volt jelen a bemutatón, és a CD zajmentessége (bocs, parányi zaja) a korabeli beszámolók szerint lenyűgöző volt. Az akkor még 11,5 cm átmérőjű, 60 perc játékidejű, 14 bit felbontású lemez világpremierje egy héttel megelőzte a Sony belgiumi bemutatóját, amelynek szereplője egy 30 cm átmérőjű, 2 óra 30 perc játékidejű, 16 bit felbontású lemez volt. A CD nyilvános bemutatója után a Philips számára alapvető fontosságú lett, hogy olyan erős ipari partnereket találjon, akik érdekeltek lennének egy közös CD rendszer szabványosításában. Ezért megkérdeztek több japán céget, hogy fogadnának-e egy delegációt, megmutatván nekik a CD prototípust. A JVC, a Pioneer, a Hitachi, a MEI (Matsushita) szívesen fogadta a delegációt, valamint ellátogattak a sorozatban már említett, szabványosítási DAD bizottsághoz is. A delegáció útjára 1979 március 14-23 között került sor. Észrevehetted, hogy a Sonyt kihagytam. Ugyanis a visszaemlékezések szerint sem az érdemi találkozó időpontja, sem a módja nem egyértelmű. A Philips vezetőinek egy része a Matsushitával társult volna szívesen, de míg a Matsushita és a többi cég vezetősége nem is jelentkezett vissza, vagy csak húzta az időt, Ohga a Sonytól gyorsan döntött. Bár a lemezen még volt háttérzaj, mert a hibajavítás kifejlesztése még mindig nagyon korai fázisban volt, ám Ohga látott fantáziát a termékben. Ráadásul mindkét vállalatnak megvolt a saját lemezkiadója, amelyek elláthatják műsorral az új hanghordozót: a Philipsnek a Polygram, a Sony-nak meg az 1968 márciusában megalapított CBS/Sony. Abban az időben Ohga a Sony ügyvezető alelnöke és a CBS/Sony elnöke is volt.