Erről van szó:

De mi köze ennek a CD vajúdásához? Nézzük hát meg, mit írt erről annak idején a Philips hivatalos honlapja? (A Philips és a Sony vezetőinek nevével a sorozat előző részeiben már találkozhattál.)

https://archive.md/20080129201342/http://www.research.philips.com/newscenter/dossier/optrec/beethoven.html#selection-1191.0-1144.23

Ha te sem tudsz külföldiül, az archívumból ez derül ki: „Nem mindig a technikai érvek győztek, amikor döntéseket kellett hozni. Például a CD lejátszási idejét Ludwig van Beethoven posztumusz határozta meg. A Philips mérnökei a munkájukat mindig is egyórányi játékidőre alapozták, ami néhány perccel hosszabb, mint egy kétoldalas nagylemez. Ez azt jelentette, hogy a meglévő repertoár könnyen kiadható CD-n, és a 115 mm-es átmérőjével a CD nagyon közel került ahhoz, hogy elérje Lou Otten ideális kompaktságát. A Sony alelnöke, Norio Ohga, aki a projektért volt felelős, azonban nem értett egyet ezzel. „Vegyük a zenét alapul” – mondta. Nem hiába tanult a berlini konzervatóriumban. Ohgának szép emlékei voltak Beethoven IX. szimfóniájáról ("Alle Menschen werden Brüder"). Ennek el kellett férnie a CD-n. (…) A Berlini Filharmonikusok előadása Herbert von Karajan vezényletével 66 percig tartott. A teljesség kedvéért a Philips leányvállalatánál, a PolyGramnál ellenőrizték, milyen egyéb felvételek vannak. A leghosszabb ismert előadás 74 perces volt. Ez egy monó felvétel volt 1951-ből, amely a Bayreuthi Ünnepi Játékokon készült, és a zenekart Wilhelm Furtwängler vezényelte. Ez lett tehát a CD lejátszási ideje. Ehhez a játékidőhöz 120 mm-es átmérő kellett.”

A következőkben tehát kilépünk a rockzene és a diszkó világából, ugyanis már a fenti szövegből sejthető, hogy valami nem volt baba. Ha ugyanis Karajannal akarták fölvenni Beethoven IX. szimfóniáját, akkor miért érdekes, hogy Furtwängler mennyi ideig kínozta a zenekart? És hogy lehet, hogy ugyanazt a nótát hat perccel hosszabb ideig játsszák az egyik esetben, mint a másikban? És mi is a szándék egy hangfelvétel készítésekor?

Azzal kezdem, hogy sem zenetörténész, sem muzsikus, sem zenekritikus nem voltam és nem is vagyok. Ebben az elemzésemben – szándékom szerint természetesen a tényekre támaszkodva – mégis megfogalmazom a saját véleményemet is. Ezért az utolsó kérdéssel kezdem, mert arra a hangmérnöki múltamból adódóan talán tudok néhány választ.

Az egyik legelterjedtebb álláspont, hogy a zenei hangfelvétel készítésének célja a zene eljuttatása a hallgatóhoz, tehát a muzsikából kell kiindulni, azt kell közvetíteni az elektronikus rendszeren. Ez a felfogás a forrásból indul ki. A zenei mű – akusztikus hangszereken játszott zene esetében –valamilyen akusztikai környezetben szólal meg, és ezt az akusztikát is rögzíteni kell, hiszen pl. az, hogy milyen az előadott mű időbeli hossza, függ az előadás akusztikai viszonyaitól is. Ennek legegyszerűbb megfogalmazása a „szobájába visszük a koncerttermet”.

A másik, kisebbségi felfogás – és bevallom, ezt képviselem én is – a végpontból, tehát abból indul ki, hogy a hangfelvétel célja a hallgató. Pontosabban az, hogy a hallgató világába illeszkedjék be, illetve ezt a világot tágítsa ki a hangfelvétel. Mivel én a technika és a (szép)irodalom, tehát nem a zene területéről érkeztem, a sokféle hallgatóból azt a széles réteget céloztam meg, aki nyitott a zenére, de zeneileg különösebben nem nagyon képzett. Egykor ilyen volt az én környezetem is, tehát ismertem ezt a hallgatói fajzatot. Robert Escarpit francia filozófus Nyílt levél Istenhez című esszéjében azt az álláspontot képviseli, hogy aki nem érti a zenét, az olyan, mint amikor egy pucér nő árnyékát nézzük a falon.

Igen, én ezt az árnyéklátó hallgatót képzeltem el, és arra törekedtem, hogy egyre többet értsen meg a felvételről szóló műből, s emiatt egyre jobban érintse meg – szórakoztassa, adjon lehetőséget az elmélyülésre, váltson ki belőle érzelmeket és gondolatokat, stb. De nem hülyítettem azzal, hogy két, egymástól 3-5 méter távolságra levő hangsugárzó közé odavarázsolok egy több tíz méter szélességben muzsikáló szimfonikus zenekart. Sőt, ha a felvétel helyszínének akusztikája pocsék volt, inkább elvarázsolni akartam onnan, nem odavarázsolni. Arra törekedtem, hogy ebben a 3-5 méteres bázisszélességben a lehető legkevésbé legyen zavaró, hogy transzformálni, gyakran effektekkel (pl. zengetéssel) manipulálni kényszerültem „megcsalni” az eredeti akusztikát – vagy éppen le kellett mondanom bevált csalásokról. Azt gondolom, hogy ez a módja annak, hogy igazat mondjunk, ne csak a valódit. Azonban hozzá kell tennem, hogy mindkét hangmérnöki szemlélet alapján rengeteg jó felvétel készült; a végeredmény a fontos, nem az ideológia. S van még egy furcsaság, noha nem szoktunk róla beszélni. Amikor hangfelvételt készítünk, akkor azt alkotói minőségünkben tesszük. Amikor a kész felvételt ellenőrizzük, akkor is azt vizsgáljuk – a technikai paraméterek mellett –, hogy az alkotó szándék érvényesült-e. Ám amikor megjelenik a felvétel valamilyen hordozón sokszorosítva, akkor a hangmérnök már hallgató. És hiába tudja, hogy a felvételt ő készítette, úgyszólván nem ismer rá. Marsall McLuhan kanadai kommunikáció-teoretikus híres megállapítása volt 1967-ben, hogy a médium (a hordozó, a megjelenítő) maga az üzenet. Ez ugyan túlzás, de a médium mindenképpen befolyásolja az üzenet értelmezését.

De hát egyáltalán meg lehet-e érteni a zenét? Azt a nyelvet, amin a muzsika szól hozzánk? Sajnos, ehhez nyelvtudás kell, méghozzá annyiféle nyelvnek a tudása, ahány stílus, ahány zenei korszak, ahány nép, ahány szerző, sőt, kis túlzással, ahány kompozíció van. Sokak szerint a zenének nincs értelme, csupán az érzelmeinkre hat, de azért a figyelmedbe ajánlom „A megérthető zene” sorozatot, élén Hollerung Gáborral.

Annál is inkább, mert Hollerung a sorozat egyik szenzációs részében, szerintem a legjobban, Beethoven IX. szimfóniáját (valójában annak utolsó tételét) próbálja megértetni. Kérlek, nézd végig, ritka élményben lesz részed! Nekem olyan szerencsém volt, hogy ezt az előadást élőben is élvezhettem, igaz, nem a Zeneakadémián, hanem Sárospatakon, az egyik Zempléni Fesztivál alkalmából.

Hollerung azt az álláspontot képviseli, hogy Beethoven a romantika zeneszerzője volt. Mások vitatkoznak ezzel. „Ha valaki romantizálja a szimfóniát, az veszít a vagányságából és az eredeti értelméből” – nyilatkozta például Hámori Máté karmester a Fidelio zenei folyóiratnak.

De vajon mit gondolt a szerzőnk, Beethoven? Bármilyen hihetetlen is, úgy tűnik, tudjuk ezt. Beethovennek ugyanis régi terve volt, hogy Friedrich Schiller „Óda az örömhöz” című költeményét megzenésíti. Úgy tartják, Schiller himnuszát eredetileg a szabadsághoz (Freiheit) írta, de a cenzúra miatt kénytelen volt ezt álcázni, és ezért cserélte a Freiheit szó előfordulásait Freude-re (örömre).

Schiller verse a polgári szabadság-eszmény megfogalmazása. Ami ebből számunkra a leggyakrabban idézett fordításból ismerős:

Lángolj fel a lelkünkben, szép égi szikra, szent öröm!
Térj be hozzánk, drága vendég, tündökölj ránk, fényözön!
Egyesíted szellemeddel,
Mit zord erkölcs szétszakít!
Testvér lészen minden ember, merre lengnek szárnyaid.

Beethoven precíz fazon volt. Ahogy minden szimfóniáját, úgy a IX. szimfóniát is pontos metronómjelzésekkel látta el.

Ebből a kutatók és egyes karmesterek arra a következtetésre jutottak, hogy a mű eredeti időtartama 60 perc. A gyorsaságot az is indokolja, hogy Beethoven idejében kezdték egyre magasabbra hangolni a hangszereket (az ún. normál A néhol 450 Hz is volt), ami egyszersmind gyorsabb játékot is eredményezett. Ennek ellenére a legtöbb karmester a nyitó és a harmadik, lassú tételt a jelzettnél lassabban, a militáns érzetű indulót a negyedik tételből pedig gyorsabban adatja elő. „A metronómot olyan találmánynak tekintem, ami segít, hogy a zeneműveim mindenhol épp azokkal a tempókkal szólaljanak meg, amilyet elképzeltem; sajnálatos, hogy ezt oly gyakran nem veszik figyelembe” – írta annak idején Beethoven. A zeneszerzők nem mindegyike tartotta fontosnak a tempó-előírások betartatását, de pl. Verdi úgy fogalmazott, amikor valaki eltért a kottában szereplő értéktől, hogy „elég, ha egy zeneműnek egyetlen szerzője van”. A viszonylag legújabb „akadékoskodások” közé sorolható Szörényi Levente bírálata a 2013-ban Alföldi Róbert rendezte, és azóta méltán feledésbe merült István, a királyt illetően az volt, hogy Alföldi túl gyorsra vette a figurát. (Nekem inkább az volt a bajom, hogy az általam egyébként kedvelt és becsült Udvaros Dorottya időnként olyan hamisan énekelt, minta több szólamot vont volna össze.)

Pedig az Átutazó, Udvaros Dorottya 1985-ös nagylemeze a kedvenceim közé tartozik.

Egyébként van az úgy, hogy bizonyos historikus hangszerek eredeti vagy eredetinek képzelt megszólaltatásakor kiderül, hogy ezeket az instrumentumokat nem véletlenül felejtették el. Bárány Gusztáv, a Magyar Rádió zenei rendezője tartott néhány évvel ezelőtt lebilincselő előadást leendő hangtechnikusoknak a néhai Athene szakközépiskolában arról, hogy a messziről csellóra hajazó baryton (így, y-nal) olyan halkan szólalt meg, hogy a húrjait ki kellett cserélni egy CD-sorozat készítése során.

A IX. szimfóniára visszatérve, Otto Klemperer 1958-as felvétele a Philharmonia Orchestrával 72 és fél perc, Széll György és a New Philharmonia felvétele majdnem 70 perc. Solti György a Chicagói Szimfonikusokkal rögzítette a művet, 76 és fél perc hosszúságban. Az ismertebbek közül Leonard Bernsteiné a leghosszabb előadás, aki az újraegyesített Berlinben, a Schauspielhausban vezényelte a művet (és az „öröm” szót „szabadság”-ra cserélte a szövegben). A felvétel időtartama 78 perc volt. Ez a hosszúság azért is érdekes, mert a Schauspielhaus közepes utózengési ideje két másodperc, a mély hangok tartományában 2,2 másodperc, ami a jobb hangversenytermekben nem kiemelkedő érték, tehát nem akusztikai szempontok indokolták a játékidőt. (A budapesti Zeneakadémia nagytermében a közepes utózengési idő 2,2 mp, a mély tartományban valamivel hosszabb. A mélyek nagyobb utózengési ideje melegebbé teszi a koncertterem hangzását.)

Természetesen nincs olyan törvény, amely a karmestereknek megtiltaná, hogy saját belátásuk, értelmezésük szerint dirigálják a zeneművet, ha az nem sérti a szerző vélhető szándékait. Sőt, egy csomó muzsikát dolgoztak föl a legkülönbözőbb módokon; anélkül nem is létezne pl. a jazz. Ám ha a hatalom gőgös mániája ugat a zenébe, az tűrhetetlen, legalábbis annak kéne lennie. Én magamhoz kaptam, amikor a 2024-es budapesti tűzijáték kísérő zenéjének részeként a magyar népdalkincs egyik legszebb, legintimebb vallomásából, amely Kodály Zoltán Háry János című daljátékában a mű pazar hangszerelésű, nagy dinamikájú betétjeként hangzik el, harsány, üvöltő harci indulót eszkábáltak. Én maradok a Háry Jánosnál, annál is inkább, mert amikor kisgyermekként először voltam a Magyar Állami Operaházban, ezt adták elő.

(A nóta érdekessége egyébként, hogy a „Tiszán innen” műdalból vált népdallá, és nem Kodály, hanem Bartók gyűjtötte.)

Ami Wilhelm Furtwänglert, teljes nevén Gustav Heinrich Ernst Martin Wilhelm Furtwänglert illeti, Beethoven IX. szimfóniájából több felvétele is maradt az utókorra, és a Philips/Sony visszaemlékezései ezek közül kettőre hivatkoznak.

Az egyik 1942. március 22-én, a Berlini Filharmonikusok régi hangversenytermében készült azon a koncerten, amelyen Hitler születésnapját ünnepelték. Noha az alábbi részleten nem látszik, az előadáson a Führer is részt vett, a teljes díszes vezérkari kompániával együtt.

A felvételekhez egy szál gömb karakterisztikájú főmikrofont használtak a pódiumon, a terem hátsó részében pedig három nyolcas karakterisztikájú térmikrofont. Így sok közönségzajt is rögzítettek. A kevert monó jelet jó minőségű kábelen továbbították a Berlini Rádió székházába, ahol 76 cm/s sebességű stúdiómagnóval BASF szalagra rögzítették. A felvétel eszméletlenül pocsékul szól, végig olyan túlvezérlésekkel, amelyeket semmi nem indokol. Ez valószínűleg nem a hangmérnöknek, Friedrich Schnappnak a vétke, hanem valamelyik áramkör rakoncátlankodott, ugyanis meghallgattam Schnapp néhány munkáját, és azokkal nincs semmi gond – figyelembe véve a korabeli technikai lehetőségeket. Amikor ezt a felvételt restaurálták, hogy CD-n is megjelenhessen, megpróbálták mérsékelni a torzításokat, de attól meg maszatosabb lett.

De akkor mivel van a gond? Hogyan lehetséges, hogy Hitler és propaganda gépezete engedélyezte Furtwänglernek, hogy Beethovennek éppen ezzel a művével köszöntse a diktátort? Hitler, Goebbels és a többiek mind hülyék voltak? Dehogy voltak hülyék, egyikük sem volt hülye. Tömeggyilkos, bitang gazemberek voltak, de nem voltak hülyék. Akik a nácik hatalomra jutását és gaztetteit valamiféle őrültséggel vagy kulturális okokkal magyarázzák, és ezzel mentegetik is, nem veszik figyelembe az alapvető társadalmi tényezőket, s felcserélik az okokat az okozatokkal. Ezt a nézetet bírálja Robert Jay Lifton híres, ám jó vastag könyve, a Náci orvosok című, amit csak akkor olvass el, ha idegekkel bírod azokat a borzalmakat, amiket a szerző bemutat. Lifton azt vizsgálja, hogy a gyógyításra fölesküdött orvosok sokasága miért ölt, és bizonyítja, hogy nem a pszichopaták termelték ki a rendszert, hanem a rendszer hozta helyzetbe a pszichopatákat, jelesül Mengelét is.

A IX. szimfóniának 1942-es előadása a német kultúra felsőbbrendűségének egyik igazolásául szolgált. Az, amelyikben arról van szó, hogy testvér lészen minden ember? Csakhogy mit is jelent ez? Tényleg minden ember testvér lesz? „Beethoven tudatosan választotta Schiller Örömódáját, amelyben a költő uralkodók nélkül élő emberiséget vizionál, s amely egyetemes testvériségben emelkedik fölül a saját sötét periódusain. De Beethoven alkotása mégsem ilyen egyoldalú.” – értekezett Slavoj Žižek szlovén filozófus.

Majd így folytatta: „Az Örömóda mindenfelé népszerű klasszikus zenedarab, amely – kiragadott formájában – már inkább klisé, mint tartalmas mű. Több mint egy évszázada olyasvalami, amit a nyelvészet és az irodalomtudomány „üres kifejezésnek” nevez – szimbólum, ami bármit jelenthet. (…) Amikor egy ideológia azt hirdeti, hogy minden ember testvér lészen, mindig érdemes megkérdezni, hogy vannak-e olyan emberek, akiket ez az ideológia kizár. Schiller versében találunk erre utaló sort: „szolgálatnak hű fizetség,/s árulónak rút halál!” Beethoven pedig meg is jeleníti ezt a kizárást: a negyedik tétel ünnepélyessége egyszeriben groteszk karnevállá változik. (…) Beethoven nem olcsó ideológusa az emberi testvériségnek. A szimfónia negyedik tételének első szakasza csak az egyik fele az állításnak – „az ideológia” –, a második fele pedig az ideológia kritikája.”

De vajon Furtwängler is tudta ezt? Valószínűleg nem tudta. Furtwängler nacionalista volt, de nem fasiszta, nem náci. Azt hitte, hogy a művészet és a politikai szétválasztható. Vagy legalábbis, szerette volna azt hinni. A művészek hajlamosak homokba dugni a fejüket. Az egyik legutóbbi szomorú, és első hallásra megdöbbentő példa erre Fischer Iván viselkedése. Bizonyára eljutott hozzád az a hír, hogy a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai telephelyének épületeit le fogják rombolni, s már el is kezdték. Köztük azt a stúdiópalotát verték szét 2024. október 4-én, amely Európa első, kifejezetten rádió céljára épített épülete, a legrégebbi ilyen stúdiókomplexum. Része ennek a 6-os stúdió is, amelyben sok-sok zenei felvétel készült. Az alábbi fotón tömérdek lámpát is láthatsz, de nem az összeset. Amikor ezt a stúdiót legutóbb felújították, még arra is gondoltak, hogy olyan világítása legyen, amely elegendő fényerőt és szép, természetközeli színt ad, de amikor a kottákhoz megérkezik a fény, ne kápráztasson, hogy a kotta jól olvasható legyen. A világítást tervező kollégám egy csomó cégtől kért be pilácsokat, heteken keresztül mérte azok paramétereit, míg megtalálta a megfelelő típusokat.

Nekünk, rádiósoknak, a Bródy Sándor utcai rádiós épületek a hazánk, és úgy gondoljuk, hogy egyszersmind nemzeti, sőt, európai értéket képviselnek. Megsemmisítésének a bunkóság mellett politikai oka van. Fischer Iván, aki gyakran vezényelte-vezényli az Örömódát, s aki az alábbi interjúban az európaiságról, az európai közösségi eszményről, az európai értékekről zsizseg, ugyanebben az interjúban arra a kérdésre, hogy mi a véleménye a bontásról, mosolyogva mondja, hogy túl kell lépni ezen.

Fischer Iván vezénylésének én többé egyetlen mozdulatát, gesztusát sem hiszem el. Fischert nem menti elődeinek naivitása. Nem menti, hogy Furtwängler azért szolgálta ki a hitlerájt, noha sosem lépett be a náci pártba, soha nem volt hajlandó vezényelni a párt himnuszát és soha nem köszönt még Hitlernek sem karlendítéssel, mert azt gondolta, hogy a német zene ügyét képviseli, mert ennek a zenének túl kell élnie a náci rezsimet. A háború után így nyilatkozott egy brit újságnak: „Egy nagy német remekmű egyetlen előadása minden szónál erősebb és élettelibb tagadása volt Buchenwald vagy Auschwitz szellemének.” Hát egy fenéket. Ha így lett volna, akkor Auschwitz bejáratánál nem a rabokból alakított zenekar fogadta volna az újabb halálra ítélteket, nem alázták volna meg ezzel is mind a muzsikusokat, mind az érkezőket. Ezért is vádolhatta Furtwänglert Hanns Eisler száműzött német zeneszerző azzal, hogy a német klasszikusok nagy műveivel visszaélve szépítette Hitler véreskezű hóhérrendszerét. Szerinte Furtwängler bűnrészes volt „gyilkosságban, gyújtogatásban, rablásban, lopásban, csalásban, a védtelenek kínzásában és mindenekfelett az igazság elhallgattatásában”. A háború után megkérdezték Furtwänglertől, miért nem hagyta el az országot Hitler hatalomra jutásakor, mint Otto Klemperer, Bruno Walter, Arnold Schönberg, Max Reinhard. Furtwängler így válaszolt: „Jól tették, hogy elmentek, ők zsidók voltak. Én nem hagyhattam el a hazámat, amikor bajban volt. Elvégre én német vagyok.”

Érdemes ezt összevetni azzal, amit a Furtwänglert megvető Thomas Mann mondott az USA-ban, az emigrációja idején, szintén egy interjúban: „Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrát.”

Furtwänglert fölmentették a nácikkal való kollaboráció vádja alól, s 1951-ben készült az a másik felvétel, amire a Philips és a Sony hivatkozott.

A 2. világháború után 1951-ben rendezték meg első ízben a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, s ennek az eseménynek ez volt a nyitó koncertje olyan sztárokkal, mint Elisabeth Schwarzkopf. Mondjuk, ő sem az antifasiszta ellenállás példaképe volt, mert nemcsak a náci pártba lépett be, hanem számos antiszemita propagandafilmben szerepelt, igaz, mellékszereplőként. Amikor Ausztriában a szövetséges hatóságok megkérdezték Schwarzkopfot a párttagságáról, először azt hazudta, hogy nem volt párttag, aztán azt, hogy az édesapja vette rá, pedig a fatert éppen azért bocsátották el az iskolaigazgatói állásából, mert nem engedte egy náci rendezvény megtartását. Ám neki is megbocsátottak, hiszen mégse lehetett minden német művészt megbüntetni.

A zenekritikusok a két felvétel között lényeges különbséget vélnek hallani. Míg az 1942-es változat szerintük dermesztő, dacos, valójában nem a testvériségről szól, hanem az ellenállás sajátos kifejezése, ezzel szemben az 1951-es árnyaltabb, szellősebb, teljesebb, szabadabb. Ez utóbbi persze technikailag is jobb minőségű.

De továbbra sem kaptunk választ arra, hogy miért volt oly fontos a Sonynak Beethoven IX. szimfóniája? Nos, érdemes még egyet tekerni a történeten, s itt kerül a képbe Herbert von Karajan, teljes nevén Heribert Ritter von Karajan, Furtwängler egykori ellenfele.

Karajan tökéletes ellentéte volt Furtwänglernek. Ő kétszer is belépett a náci pártba, teljesen azonosult Hitler eszméivel – vagy legalábbis úgy tett. Ő bizony karlendítéssel köszönt, és büszkén vezényelte nemcsak a nemzetiszocialista párt himnuszát, hanem számos más propaganda nótát, s vett részt számos náci rendezvényen. A németek által megszállt területeken lelkesen hirdette a náci eszmét. Aztán őt is fölmentették a kollaboráció vádja alól, mert többek között azzal bizonyította az ártatlanságát, hogy – persze Goebbels engedélyével – feleségül vette (ez volt a második, de nem az utolsó nej a sorban) Anita Gütermannt, aki a náci besorolás szerint negyedzsidó volt.

Karajan igencsak nagy karriert futott be. Támadhatatlansága tudatában nem egyszer nyilatkozta, hogy semmit nem bánt meg, és most is mindent úgy csinálna, mint annak idején. Furtwänglerrel ellentétben Karajan szerette a hangfelvételt, vagy legalábbis az abban rejlő üzletet, és az élete során 500-nál is több lemez készült vele. Ezek a lemezek a kritikusok egy részének véleménye szerint valóban megfelelnek a kottának. De csak annak. Semmi lazaság, semmi érzelmesség – szigor, pontosság, fegyelem. A mesterséges intelligencia programjai hálásak lennének, ha Karajant kellene utánozni, olyan egyszerű. Jó pénzért mindent – Karajan az EU felkérésére elkészítette az Örömóda témájának egyik tisztán hangszeres változatát, s ez lett az EU himnusza. Hogy miért éppen Karajant bízta meg az EU? Ez bizony az a kérdés, amire nem született még becsületes válasz, de véleményem szerint része annak, amit Slavoj Žižek a IX. szimfónia Örömódájának közhelyessé válásáról írt. Best of Beethoven Lajos; az Örömóda a legbestebb. Az alábbi videó akkor készült, amikor az Egyesült Királyság még tagja volt az EU-nak. A nóta többször ismétlődik, így még inkább világossá válik, hogy Karajan milyen csúfságot követett el.

A Sony egyik alapítója és akkori vezérigazgatója, Akio Morita 1953-ban találkozott először Herbert von Karajan karmesterrel. Később személyes jó barátság alakult ki közöttük (Moritát nem zavarta Karajan múltja), és a Sony-vezér rendszeresen vendégeskedett Karajan salzburgi házában. Morita arra gondolt, hogy Karajan lehetne a leendő CD egyik reklámarca, a művészetéért rajongók és a sznobok számára hitelesen képviselné, hogy 74 percnek rá kéne férnie az újfajta lemezre, és ahhoz 120 mm átmérő dukál. Karajan örömmel vállalta a feladatot. Hiszen, ha van az a pénz… Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a korai CD-k egyikén sem vezényli Karajan a IX. szimfóniát. Sőt, Furtwängler 1951-es koncertje is csak 1985-ben jelent meg CD-n, és nem is a Sony, hanem az EMI kiadványaként.

Akkor mi lehet még? Például az, hogy a korai CD-khez Sony U-Matic képmagnóval készítették a felvételeket, és a leghosszabb felvételi idő az ilyen képmagnókhoz való kazettákon 74 perc volt – állítják egyesek. Csakhogy én ilyen specifikációval nem találkoztam.

Eljött a pillanat, hogy kiderüljön az igazság. Annál is inkább, mert a Sony kezdetben 100 mm átmérőjű CD-t javasolt, a hordozható CD-játszókra gondolva. Sokkal egyszerűbb a megfejtés, mint azt gondolnánk. Se Beethoven IX. szimfóniájához, se Furtwänglerhez, se Karajanhoz, se semmilyen U-Matic kazettához nincs köze. Csupán a két szövetséges, a Philips és a Sony közötti elképesztő mocsokságok csúcspontjáról vagy inkább mélységes sötétségéről van szó. A Philips leányvállalata, a PolyGram Records ugyanis a németországi Langenhagenben már létrehozott egy gyárat a CD-k előállítására. Ezt az üzemet 115 mm-es korongok sorozatgyártására rendezték be, ehhez készítették el a gyártósorokat, a présformákat és egyéb szerszámokat. A Sony viszont még csak az ábrándozásnál tartott, és nehogy már a Philipsnek versenyelőnye legyen! Az már hab a tortán, hogy ennek ellenére 1988-ig nem lehetett 74 percnyi hanganyagot rögzíteni a 120 mm-es lemezre, mert nem volt olyan digitális hangrögzítő eszköz, amelyik egyvégtében tudott volna ilyen hosszú nótát tárolni. A langenhageni gyár egyébként 2016-ben szélnek eresztette a dolgozóit. Ugyancsak a Philips/Polygram előnyét hivatott lemorzsolni, hogy a Philips 1,1 mm lemezvastagságot javasolt, a Sony viszont ragaszkodott az 1,2 mm-hez. A Philips azzal a feltétellel adta meg magát, hogy a Sonynak nem lesz több ötlete a mechanikai jellemzők vonatkozásában.

Kees A. Schouhamer Immink fizikus, mérnök, professzor, a CD Philips-beli egyik társ-feltalálója írta a Hogyan készítettük el a CD-t? című visszaemlékezésének a végén:

„2017 októberében együtt ebédeltem a tokiói Takanawa Prince Hotelben a Sony vezető mérnökével, Tositada Doi-val, s amikor fölróttam neki a Beethovennel kapcsolatos kétségeimet, hiszen még számos műszaki kérdés nem volt eldöntve, és akár 100 mm-es átmérőjű lemezre is ráfért volna 74 percnyi játékidő, így reagált:
– Természetesen igazad van, de ez egy hatásos történet volt, nem?”

Mielőtt megszakadna a szíved a Philipsért, azért azt egy jobban fejlett újszülött sem hiszi, hogy a Philips vezetői egykoron benyalták a rizsát. Annak idején a két cég főnökei abban állapodtak meg, hogy a fejlesztők sértődöttségének elkerülése és a nagyközönség meg a konkurencia előtti jófejség látszatának érdekében minden, a CD-vel kapcsolatos találmányt közös fejlesztésként jelentenek be, tehát a szabadalmakból származó dicsőség fele-fele arányban illeti meg őket. Testvériség, Örömóda. Ami viszont az anyagiakat illeti, a 120 milliméteres átmérő és az 1,2 mm lemezvastagság elfogadása fejében a Philips a licencekből és más, a CD-vel kapcsolatos díjakból befolyó összegekből 60%-ban részesedik. Azóta euromilliárdokról van szó, bizonyára megérte legendákat hazudni.

Bizonyára.