A 21. században már természetes a szöveg, a hang, az állókép, az animáció, a videó, az internetes tartalom tetszésünk szerinti megjelenítése, működtetése, vagyis az interaktív multimédia. A digitális optikai lemez kezdeti korszakában azonban – miként erről a sorozat korábbi részeiben olvashattál – éles harc dúlt az egyes gyártók elképzelései között. Az egyik harcos a Philips volt, amely a rendszerét CD-Interactive-nek nevezte, és kezdetben CD-I-vel, később CD-i-vel jelölte.

A CD-i teljes rendszer, nemcsak egy 120 mm átmérőjű optikai lemez és annak kódrendszere, hanem vas is, ami központi processzorból (CPU), memóriából, integrált operációs rendszerből áll. Önállóan működik, kép- és hangmegjelenítés céljából szabványos analóg PAL, NTSC és állítólag SECAM rendszerű tv-készülékhez, valamint sztereó hangrendszerhez csatlakoztatható. A rendszer interaktív vezérléséhez valamilyen távirányító beviteli mutatóeszközt kell használni, pl. tapipadot, kéjrudat (joystick) egeret vagy hanyattegeret. A pozícionálás után kattintással érvényesíthető a kívánt pozíció. Az alábbi fotón a gyerekeknek szánt vezérlőt láthatod.

A CD-i-t a Philips Electronics NV és a Sony Corporation közösen fejlesztette ki a 80-as évek közepén. A két vállalat együtt határozta meg a CD-i alapvető specifikációit a borítójának színe miatt a Zöld Könyvben. Úgy döntöttek, hogy a Microware Systems Corporation jól tesztelt OS-9 operációs rendszerének módosított változatát használják, amelyet beágyazott, valós idejű alkalmazásokhoz terveztek. A Microware is nagymértékben részt vett a CD-i tervezési folyamatban; egyébként ez a szoftverfejlesztő cég sem létezik már. Végül a Philips vállalta a legnagyobb szerepet a fejlesztés során, ő volt a felelős a CD-i fejlesztésének legalább 90%-áért.

A CD-i abban a furcsa zónában található, amely a játékkonzol és a számítógép között van. Kicsit erősebb, mint az előbbi, de nem olyan erős, mint az utóbbi. Manapság nem sok funkcionális különbség van a kettő között: a PlayStation gyakorlatilag egy számítógép, amelyet egy speciális operációs rendszer segítségével csatlakoztathatunk a televízióhoz. A CD-i három évvel előzte meg az első PlayStationt, amely rengeteg ötletet vett át a CD-i-től. Ügyes, a PlayStation teljes egészében Sony cucc. A Philips fejlesztőinek bánatára a CD-i-re leginkább úgy emlékeznek, mint egy szerencsétlen játékgépre.

Az első professzionális használatra szolgáló CD-i játszókat a rendszer első bemutatóját követően három év múlva, 1989-ben kezdték árusítani, néhány korábbi, gyártás előtti verzió pedig 1988-tól vált elérhetővé. Az első otthoni CD-i lejátszók 1991 októberében jelentek meg az Egyesült Államokban, majd egy évvel később Európában és a világ többi részén. A CD-i játszókat 1997-ig árulták a fogyasztói piacon. Professzionális alkalmazásokhoz 1999 júniusáig gyártották a CD-i játszókat. Hivatalosan ugyan már régóta nem készülnek hozzá programok, de néhány lelkes fejlesztő még napjainkban is próbálkozik. A legutóbb általam látott hirdetés 2024. májusi.

Mivel mind a lemez, mind a lejátszó eszközök jellemzőit pontosan meghatározta a Philips és a Sony által jegyzett, ezer oldal (!) terjedelmű Zöld Könyv (tudod, ki olvassa ezt el 2024-ben), minden CD-i lemez kompatibilis minden CD-i játszóval. Nincsenek "rendszerkövetelmények". A CD-i kiadója biztos lehetett abban, hogy a lemeze problémamentesen lejátszható, nem kell aggódnia a videó- és hangkártya, az operációs rendszer verziója, a képernyőfelbontás, a CD-ROM meghajtó sebessége, a hardverütközések, stb. miatt. A CD-i játszó és szoftvere nagyon könnyen volt használható. Csak be kellett tenni a lemezt a CD-i játszóba. Nem volt szükség a szoftver és a hardver beállítására vagy más, összetett telepítési eljárásokra. A CD-i egyszerű mutatóeszköz illesztője lehetővé tette, hogy a CD-i gyakorlatilag bolondbiztos legyen. Jó, hát persze, elvileg ez tényleg így volt.

Minden olyan CD-i lemezt vagy CD-i játszót, amely megfelelt a Zöld Könyv által támasztott minimális követelményeknek, Base Case-nek nevezték. Ez azt jelentette, hogy egy Base Case lemez minden CD-i játszón lejátszható, a Base Case lejátszó pedig csak a Base Case lemezeket játssza le. Ha egy lemez a szabványos specifikáció valamelyik kiterjesztését is használta, akkor többé nem volt Base Case lemez, mivel nem volt biztos, hogy a lemezt minden CD-i játszó lejátssza. Azonban minden ilyen lemez elindult minden CD-i játszón, és a képernyőre kiírattatta, hogy milyen bővítményre van szükség.

A CD-i alapspecifikáció lehetővé tette, hogy a CD-i játszó teljes képernyős animációkat jelenítsen meg 128 színben 16,7 millió színű háttér mellett, vagy kisebb képkocka számmal 16,7 millió színben „rendes” videót játsszon le, s mindkét fajtát kísérő hanggal lássa el. Létezett azonban bővítő kazetta (digital video cartridge), amelyet a CD-i játszó résébe dugva, a CD-i játszó képes volt teljes képernyős, mozgóképes, másodpercenként 30 kockás tömörített videót megjeleníteni 16,7 millió színben, akár 384*280 képpontos felbontásban, az MPEG-1 szabványnak megfelelően. (Az MPEG-1-ről korábban volt már szó, ha emlékszel rá, az mp3 is az MPEG-1 egyik rétege.)

Bár a digitális videó nem része a CD-i alapspecifikációjának, a CD-i lejátszó "kötelező" bővítményének számított, mivel sokkal élvezetesebbé tette a képet és a hangot. Mai szemmel nézve kicsit jobb volt, mint a VHS.

A Philips CD-i rendszere a későbbiekben internetes funkciókkal bővült, pl. a webböngészéssel, a letöltéssel, az elektronikus levelezéssel és az online játékkal.

A múlt század kilencvenes éveinek elején számos más tv-alapú interaktív lejátszó létezett, amelyek fő tárolóeszközeként CD-t használtak. Ilyen volt a 3DO Interactive Multiplayer, amelyet a Panasonic és Goldstar fejlesztett.

A Commodore Dynamic Total Vision (CDTV) a Commodore Amiga technológiáján alapult. A CDTV játszót a Matsushita gyártotta.

A buliból a Microsoft sem maradhatott ki, a VIS (Video Information System) 286-os PC-n alapult, Microsoft operációs rendszerrel.

Ezen cuccok egyikének sem sikerült a CD-i-vel összemérhető piaci részesedést szereznie, és a CD-i-vel ellentétben egyiket sem használták professzionális alkalmazásokban. Mindannyian gyorsan eltűntek a piacról. Ugyanakkor a CD-i sem volt igazán sikeres a játékpiacon, sőt, sokan a legszörnyűbb játékplatformként minősítették. Emiatt érdekes a CD-i esete a Nintendoval. Először a Sony próbált egyezkedni a játékpiacon igencsak elismert céggel, és el is készült egy prototípusa a közös CD-i játszónak, amellyel Nintendo játékokat is le lehetett játszani.

A Sony olyan feltételeket támasztott a Nintendoval szemben (pl. a szerzői jogok lényegében egyedüli tulajdonosa lehet), ami miatt a Nintendo szakított a Sonyval. Ezt követően a Nintendo a Philipsszel egyezkedett. A Nintendo és a Philips megállapodást kötött a Super Nintendo Entertainment System közös továbbfejlesztéséről. A Philips viszont késlekedett a reá bízott CD-meghajtó elkészítésével, így ez az együttműködés is hamar véget ért, és a Nintendo más partnert keresett. A Philips és a Nintendo közötti szerződés értelmében azonban a Philips használhatta a Nintendo játékainak karaktereit.

Amikor a CD-i-t tervezték, egyrészt a családi szórakoztató központ kiegészítőjének szánták a képmagnóhoz hasonló módon, másrészt professzionális alkalmazásra gondoltak. Kezdetben a Philips és a Sony azt várta, hogy a CD-i lesz a következő nagy dobás a szórakoztatóelektronikában, amelyre az összes jövőbeli szórakoztatóelektronikai fejlesztés épül. A CD-i azonban sosem terjedt el annyira a szórakoztatóelektronikai piacon, így Amerikában és Ázsiában néhány 100 000, Európában pedig körülbelül félmillió rendszer kelt el. A CD-i többcélú eszköz volt, ellentétben például a játékkonzolokkal, amelyeknek csak egy fő funkciójuk volt. Ez a sokoldalúság tette a CD-i-t egyedivé, de ugyanez a sokoldalúság miatt a CD-i-t a kufárok nem tudták egyszerűen bemutatni, így nem volt könnyű eladni sem. A legtöbb CD-i lemezt a Philips forgalmazta. 1986-ban a Philips és az akkori Philips leányvállalat, a PolyGram megalapította az AIM-t (American Interactive Media), egy vegyesvállalatot, amelynek az volt a küldetése, hogy támogassa a CD-i megjelenését az amerikai fogyasztói piacon. A CD-i 1991-es amerikai fogyasztói piacra való bevezetése előtt a PolyGram lemondott az AIM-ről. Az AIM neve megváltozott PIMA-ra (Philips Interactive Media of America). A Philips Interactive Media, később Philips Media néven olyan kiadványokat árusítottak, amelyeket belső szoftverstúdiók, valamint külső szoftvergyártók készítettek, és így ők intézték a promóciót, a marketinget és a terjesztést. A Philips stúdiók mindegyike a saját területére specializálódott. A Philips Sidewalk Studios kiváló gyerekjáték CD-i-ket készített, a Philips POV Entertainment Group az első olyan játékokat fejlesztette ki, amelyekben valódi színészek szerepeltek, a Philips Freeland Studios pedig a CD-i technológia legizgalmasabb képességeire hajazott, pl. bárki elkészíthette a saját karikatúráját. A CD-i-hez szoftvereket gyártó stúdiók között szerepelt az Infogrames, a The Vision Factory, a Lost Boys, a Valkieser, a NOB, a Codim, a CapDisc, a Fathom Pictures, a Spinnaker Software, a Microids, a Mirage, a PIMC, az Epic Interactive Media, a Radarsoft, az US Gold, az AVM, a Gremlin Graphics, a Coktel Vision, az Argonaut és a Codemasters. Számos kiadó, tévétársaság és játékfejlesztő licencelte karaktereit és egyéb anyagait a Philips vagy szoftverpartnerei számára, hogy CD-i-t készítsenek belőlük. Köztük volt a Paramount Pictures, a Milton Bradley (MB), az MGM, a Bertelsmann, az Oxford University Press, a Compton's New Media, az EMI, az NBC, a Hanna-Barbera, a Virgin Interactive Entertainment, a BBC, a Manga Entertainment, a Namco, a Standaard Uitgeverij Antwerpen, a Hachette , a Playboy Enterprises, a Motown Records, a Warner Bros., a Time-Life, a Smithsonian Institution, a Vivid Video, az American Laser Games, a Ravensburger, a Psygnosis.

Igazán a professzionális területen vált viszonylag népszerűvé a CD-i. A gyorsan üzembe helyezhető, könnyen használható, tv-alapú interaktív programok hallgatólagos szabványa lett a CD-i, több száz cég használta sokféle célra. CD-i játszót használtak nyilvános helyeken, lehetővé téve a felhasználók számára az információk megtekintését például érintőképernyőn. Egy adott autómodell összes változatát megnézhették a bemutatóteremben, vagy eligazodhattak egy múzeumban. A CD-i-t széles körben használták képzésre. A CD-i lehetővé tette a vállalati dolgozóknak, hogy egy adott területen képezzék magukat, saját sebességükkel, saját érdeklődési körük kiválasztásával, miközben a rendszer visszajelzést kapott és adott. A CD-i-t az iskolákban is széles körben használták, kezdve a csecsemők szem-kéz koordinációs készségeinek fejlesztési módjától a reneszánsz művészeteinek oktatásáig. A CD-i-t még mindig használják egyes cégek és múzeumok képzési, információs és értékesítési szükségleteik kielégítésére. Ennek számos oka lehet, például az a tény, hogy a CD-i létrehozásához használt eredeti eszközök már nem állnak rendelkezésre, vagy hogy az intézet nem birtokolja a korong szellemi tulajdonjogait, ezért nehéz vagy lehetetlen a CD-i-t modernebb formátumokra konvertálni.