A CD-i játszó lelke a 15,5 MHz-en ketyegő Motorola 68000-as IC módosított változatán alapult, 1 MB RAM-mal, egyszeres sebességű CD-meghajtóval, a CD-i-hez fejlesztett, ún. dedikált hang és videó integrált áramkörökkel, legalább 8 kB nem-felejtő memóriával (NV-RAM), és egy ugyancsak speciális operációs rendszerrel. A CD-i rendszer tervezői nagyobb figyelmet fordítottak olyan kódolási technikák fejlesztésére, amelyek lehetővé teszik a kiváló minőségű hang- és képminőséget egyetlen adatsebességen belül, és ezáltal hosszabb lejátszási időt eredményeznek, ahelyett, hogy nagy sebességű meghajtót használnának, és így csökkentenék a játékidőt. A CD-i játszóban lévő CD-meghajtó fizikailag képes minden normál CD-típust olvasni, de természetesen DVD-t vagy Blu-ray-t nem.

A Motorola 68000 IC-t számos más gyártó gépei, köztük több korabeli Alma, az Atari ST, a Commodore Amiga és a Sega Genesis/Mega Drive használta. A Motorola 68000 fejlesztése 1976-ban indult, amikor a cég célja egy olyan 16/32 bites mikroprocesszor megalkotása volt, amely egyszerre biztosítja a 16 bites felépítés sebességét és a 32 bites processzorok sokáig életképes tulajdonságait. Az áramkör 1979 szeptemberében jelent meg a piacon. A processzor sikerének egyik kulcsa az volt, hogy képes volt egyensúlyt teremteni a teljesítmény és a fejleszthetőség között, miközben viszonylag egyszerű programozást tett lehetővé.

A Motorola 68000 licencét megvásárolta a Philips, és az USA-beli Philips Semiconductor gyártotta SCC 68070 néven a CD-i processzorát. Az eredeti Motorola 68000-tól főként abban tért el, hogy az utasítások időzítése más, és könnyebben vezérelhető. A 102 oldalas kézikönyv ismertetésétől eltekintek. A videó és rendszervezérlő áramkör típusa SCC66470 vagy MCD212 volt.

A 16 bit felbontású hangprocesszor típusa MCD221 volt, de egyes modellekben nem ezt az áramkört használták.

A CD-i játszókban alkalmazott operációs rendszer neve CD-RTOS, ami a Compact Disc Real-Time Operating System rövidítése. A CD-RTOS egy legalább 512 KB méretű ROM-ban volt tárolható, más lejátszó-specifikus szoftverekkel. A CD-RTOS a Microware OS-9/68K operációs rendszerének 2.4-es verzióján alapult.

Az OS-9 nagyon hasonlít a Unixhoz, támogatja több tevékenység látszólagos egyidejű futtatását (multitasking) és a többfelhasználós működést. A CD-i esetében a valós idejű működés azért volt fontos, mert a lemezről beolvasott hang- és videoadatokat a megfelelő processzoroknak kell dekódolniuk, majd a megfelelő kimenetekre küldeni anélkül, hogy a központi processzort kellene megterhelni ezekkel a feladatokkal. A rendszernek gondoskodnia kell arról is, hogy pl. egy számítógépes játékot több játékos is vezérelhessen egyidejűleg. A hang- és képinformációk egyidejű lekérésének lehetővé tétele érdekében az adatokat a CD-i lemezen nem elkülönítve, hanem átlapolva rögzítették. Ez azt jelentette, hogy a hang- és videoinformációt tartalmazó szektorok egymás mellé voltak helyezhetők.

Az eredeti OS-9-et a múlt század ’80-as éveinek elején alkották meg valós idejű operációs rendszerként, amelyet olyan ipari és beágyazott alkalmazásokban használtak, ahol a valós idejű működés kulcsfontosságú követelmény: például a robotikában, az autógyártásban és a kábeles vagy műholdas televíziós vevőegységekben, set-top boxokban. A CD-RTOS az OS-9 módosítása a CD-i-hez, például a CD-meghajtó használatához, valamint a CD-i specifikus hang- és videodekódoló IC-ihez való illesztőprogramokkal. Mivel az OS-9 moduláris operációs rendszer, nagyon kicsi, mindössze 25 kB-os rendszermaggal, csak az adott CD-i játszó által használt moduloknak kellett jelen lenniük a ROM-ban.

Az 1990-es években a Microware kifejlesztette a DAVID (Digital Audio Video Integrated Device) elnevezésű operációs rendszerét a digitális tv set-top boxokhoz, amely nemcsak az OS-9-en alapult, hanem a CD-i számos audió és videó funkcióját is magában foglalta. A Microware-t 2001 és 2013 között több lépcsőben eladták a Radisysnek, majd az OS-9 továbbfejlesztéséhez külön céget hoztak létre, Microware LP néven. Az OS-9 legutóbbi, 6.1-es változata 2017-ben jelent meg; PC-n, Almán és ARM-en is futtatható.

A CD-i szektorformátumát illetően a CD-ROM kódolási formáiból kell kiindulni (lásd a sorozat 469. részét). Emlékeztetőül, CD-ROM esetén a Sárga könyv határozza meg az 1-es módú szektorformátumot. Ez a formátum 2 048 bájt felhasználói adat használatát teszi lehetővé minden szektorban, és minden szektorban 280 bájt hibajavítási információt tartalmaz. Ha az adatokat a rendszer másodpercenként 75 szektorral olvassa (a normál CD-sebesség), akkor ez 150 kB/s adatátviteli sebességet eredményez.

A CD-i esetében nem mindig volt szükség hibajavításra minden szektorban. Például a hang és a kép sokkal kisebb mértékű korrekciót igényel, mint az adat vagy a programkód. Ezért az 1-es módban a hibajavításhoz használt 280 bájt hozzáadható a 2 048 felhasználói bájthoz, ami szektoronként 2 324 bájt felhasználói adatot eredményez. Ez a nagyobb szektorméret körülbelül 170 kB/s-ra növeli a digitális adatsebességet. Ez a szektorformátum a 2-es mód. A 2-es módon belül két formát határoztak meg: a Form 1 tartalmazza az eredeti hibajavítást, és az adatokhoz és a programkódokhoz használják, a Form 2 pedig, amelyből hiányzik a hibajavítás, a médiaformátumokhoz használható. A 2-es mód egy további alfejlécet adott az 1-es mód fejlécéhez, amely információkat tartalmaz az adott szektorban található adatok típusáról (audió, videó, adat stb.), a kódolás módjáról, valamint megjelöli a használt szektorformát. Ezt az alfejlécet a CD-i rendszer minden szektorra értelmezi, majd a megfelelő dekóderek feldolgozzák. A 2-es módú szektorok mindkét formája átlapolható, így a programadatok, valamint a hang- és képanyag azonnal beolvashatók a lemezről.

A Form 1 és a Form 2 szektorok keveredése miatt lehetetlen megmondani a CD-i lemez kapacitását. Ha minden szektor Form 1, a lemez tároló kapacitása 648 MB. Ha minden szektor Form 2, a kapacitás 744 MB. A CD-i lemezkapacitása tehát 648 és 744 MB között van. Bár a CD-i lemez csak 2-es módú szektorokból áll, a CD-i játszóknak tudniuk kellett az 1-es módú szektorok olvasását a CD-ROM lemezeken, és természetesen a Vörös Könyvben a CD-Audio számára meghatározott szektorok olvasását is.

Mint minden szabványos CD, a CD-i lemez is sávokra van osztva. A CD-i lemez legalább egy CD-i műsorszámot tartalmaz, és opcionálisan további CD-audio műsorszámokat is tartalmazhat, amelyeket szabványos hang CD játszón is le lehet játszani. A CD-i műsorszámnak a lemez első műsorszámának kell lennie, ezt követhetik az opcionális hang CD műsorszámok. Ez alól a szabály alól kivételt képez a „CD-i Ready” formátum; erről később lesz szó.

A CD-i sáv első 166 szektora üzenetszektor, ezt követi a lemezcímke, majd további 2 250 üzenetszektor. Az üzenetszektorok hang CD-formátumú hangos üzenetet tartalmaznak, amelyek tájékoztatják a lemezt a korai, normál hang CD-játszóba helyező felhasználókat a berendezés vagy a hangszórók esetleges károsodásáról, ha a lemezt nem veszik ki azonnal. A későbbi hang CD-játszók általában adatsávként ismerik föl a CD-i műsorszámot, és nem játsszák le azokat. A lemezcímke néhány filéből áll, amelyek sok információt tartalmaznak a lemezről, mint például a mű címét, az alkotókat, a mű keletkezésének vagy kiadásának dátumát, továbbá az indításkor futtatandó CD-i alkalmazásfilé nevét is. A lemezcímke filét a legtöbb CD-i lejátszó nem használja. Ezenkívül a lemezcímke tartalmazza a filészerkezet-kötet leírót, amely indításkor betöltődik a RAM-ba. Ez lehetővé teszi, hogy a rendszer egyetlen mozdulattal megtaláljon egy bizonyos fájlt a CD-i lemezen. Ezen üzenetszektorok és a lemezcímke után elindul a tényleges CD-i adatok értelmezése.

Mivel a CD-i egyedi filérendszert használt, nem lehetett látni a lemezen lévő filéneveket egy CD-ROM-meghajtóval és általános operációs rendszerrel működő hagyományos számítógépen. A CD-i fájlrendszer-illesztőprogram a Windows 95/98 rendszerhez készült, amely lehetővé tette a CD-i lemez elérését az ilyen oprendszerekkel működtetett gépeken. Ezt a szoftvert nem fejlesztették tovább, tehát a CD-i lemez már Windows XP-n sem játszható le.

Bár a CD-i lemezek nem a Sárga Könyv szerinti ISO-9660-os szabványon alapulnak, a Zöld Könyv meghatározza, hogy a CD-i játszónak képesnek kellett lennie az ISO-9660 lemezek olvasására CD-ROM lemezről. Lehetőség volt arra is, hogy egy CD-i alkalmazást helyezzenek el egy szabványos ISO-9660 szerinti CD-ROM lemezen úgy, hogy lehetővé váljon a lejátszás CD-i játszón is. Ezt a változatot hívják CD-i Bridge formátumnak, nyugi, erről is lesz szó a közeljövőben. A CD-i Bridge formátumot például Video-CD-hez és Photo-CD-hez használták.

A Zöld Könyv előírta, hogy egy CD-i játszóban legalább 1 MB RAM-nak kell lennie. Ezt a memóriát két, egyenként 512 kB-os memóriabankra osztották. Ezen bankok mindegyike egy-egy videoképet tárolhat a CD-i két videó rétegéről (igen, e rétegekről is lesz szó). A videó kódolási típusától függően egy kép körülbelül 100 kB-ot foglalt el, így a fennmaradó memória használható volt az alkalmazások, adatok, hangminták és minden egyéb információ tárolására.

Minden otthoni CD-i játszó alapértelmezés szerint 1 MB RAM-ot tartalmazott, de ha bővítő digitális videó kazetta is dugható volt a CD-i játszóba, további 1 MB memóriával bővült a rendszer. Ha a CD-i lemezen nem volt videó, a tartalomfejlesztők több RAM-ot használhatnak bonyolultabb programokhoz vagy hangmintákhoz, ha pedig volt, a RAM-ban tárolt képek zökkenőmentesebben tudták váltani egymást.

Minden CD-i játszóban volt egy legalább 8 kB-os nem-felejtő memória, NV-RAM. A memória tartalma a CD-i játszó kikapcsolásakor is megmaradt. Bár ez ma már nevetségesen kicsinek tűnik, hatékonyan tárolta pl. a játékok pontszámait, teszteredményeit, a neveket, az előnyben részesített nyelvi beállításokat stb. Az NV-RAM-ot a rendszer arra is használta, hogy a CSD-t egy ASCII filében tárolja. Aha. Mit is, miben?

A CD-i játszó bekapcsolásakor elindul a CD-RTOS operációs rendszer, beállítja a kezdő értékeket, inicializálódik. Az egyik indítási eljárás létrehozza a CSD filét, amely a Configuration Status Descriptor (konfigurációs állapotleíró) rövidítése. A CSD információkat tartalmaz a konkrét CD-i rendszerről, a rendelkezésre álló NV-RAM mennyiségéről, a csatlakoztatott mutatóeszközök típusáról, a CD-RTOS verziójáról, de arról is, hogy rendelkezésre áll-e hajlékonylemez-meghajtó (igen, a ma már szerencsére elfeledett mágneses adattároló fajta meghajtója), vagy ha nyomtató csatlakozik, stb. Mindezeket az adatokat eszköztípusonként egy-egy sorban tárolja a CSD. Minden alkalommal, amikor a lejátszót bekapcsolták vagy alaphelyzetbe állították (pl. amikor a CD-i játszó kiadott egy lemezt vagy kilépett egy programból), a CSD újraíródott. A CSD-t bármelyik alkalmazás be tudta olvasni, hogy információkat gyűjtsön az adott CD-i játszóról. Például hogy megismerje a CD-meghajtó keresési idejét, vagy megtudja az NV-RAM méretét a megfelelő megjelenítéshez. Noha a CSD-t az NV-RAM-tárolta, ez a filé nem jelent meg a CD-i játszóhoz kapcsolt tv képernyőjén. A CSD filé kritikus fontosságú volt a rendszer működése szempontjából, ezért előfordulhatott, hogy a felhasználó nem törölhette. S ezzel ismét utalok arra, hogy a CD-i rendszer nem a buherálókat célozta meg, tehát bolondbiztosnak kellett lennie.

Az ASCII is rövidítés, az American Standard Code for Information Interchange (szabványos amerikai kód információcserére) kezdőbetűiből képzett mozaikszó. A kód jelkészlete az angol abc betűit, számokat, írásjeleket és vezérlő kódokat tartalmaz. Az ASCII jelkészlet 128 különböző szövegkaraktert előjel nélküli egész számokra képez le, ezek a számok – mily meglepő – 0 és 127 közöttiek lehetnek. ASCII-kódolást alkalmaznak a szövegszerkesztő programok (például a Microsoft Jegyzettömb) is. Ha egy berendezésről azt állítják, hogy ASCII-ben tárol vagy továbbít, akkor a kódolt információt csak olyan berendezés képes helyesen értelmezni, amelyik ismeri a szabványos ASCII jelkészletet. Az ASCII eredeti változata 7 bitet használt a karakterek és vezérlők kódolásához, a 8. bit paritásjelző volt. Annak érdekében, hogy a különböző nyelvek ékezetes betűit is használni lehessen, a kódot 16 bitesre bővítették, s ezt Unicode-nak hívják. Az Unicode 65 536 különböző jel használatát engedi meg a jelkészletben, ezáltal lehetővé tette, hogy a világ különböző nyelveinek legtöbb szimbólumát egyetlen egységes jelkészletbe foglalják.

A sorozat előző részében említett Base Case CD-i játszónak képesnek kell lennie a szabványos PCM hang dekódolására, amit a CD-DA, a CD hanglemez használ. Dekódolnia kell az ADPCM (Adaptive Delta Pulse Code Modulation) eljárással kódolt hangfiléket is. Már tudod, hogy a PCM-hez képest az a különbség, hogy a hang nem egyedi mintákban tárolódik, hanem csak az előző mintától való eltérést rögzítik. Ez lehetővé teszi a felhasznált tárterület jelentős csökkentését a lemezen. A klasszikus CD-DA az összes egymást követő szektort elfoglalja, tehát nem teszi lehetővé a videók vagy animációk olvasását anélkül, hogy megszakítaná a hanglejátszást. Az ADPCM hátránya viszont, hogy egy ADPCM filében nem lehet tetszőleges pontra ugrani, mivel a minta rekonstrukciójához az előző adatokra van szükség. A CD-i három különböző minőségű ADPCM hang rögzítését és lejátszását tette lehetővé, mindegyik szintnek volt monó és sztereó változata.

Tehát pl. a C szintű ADPCM használata esetén minden 16 szektorból csak 1-et kell használni a hanghoz, az összes többi szektort meghagyja az egyéb adatoknak, például a videónak vagy az animációnak. Lehetőség van az adatfolyamon belüli különböző hangcsatornák rögzítésére is, lehetővé téve például a különböző nyelvek közötti gyors váltást. A lemez az elejétől kezdve beolvasható egy másik hangcsatorna dekódolása közben is, ami lehetővé teszi a megnövelt hanglejátszási időket, amint az a fenti táblázatban látható.

De jaj! Ez ilyen vacak is lehetett? És voltak, akik elviselték? Az, hogy a felbontás drasztikusan csökkenthető volt, az ADPCM előnye, hiszen csak kis különbségeket kellett rögzíteni – többnyire. Amikor a különbség nagy, az ADPCM elég pocsékul viselkedik. Nagyobb gáz a mintavételi frekvencia csökkenése, ami jelentős magashang veszteséget okoz. Ha arra gondolsz, hogy a reklámokban kis tv-készülékekkel összekapcsolva próbálták rásózni a népekre a CD-i-t, továbbá voltak érdekes alkalmazások, akkor igen, sokan elviselték.

Az egyik ilyen alkalmazás volt a CD-BGM. A BGM a BackGround Music, magyarul háttérzene rövidítése. Az USA-ban kb. 100 éve kábítják az áruházak, kisebb-nagyobb boltok vásárlóit halk, kellemes háttérzenével. Később az URH sávon működő sztereó rádióállomások 76 kHz-es vivőre kislöketű FM-mel ültetnek egy kb. 3 kHz-es sávszélességű háttérzenei monó jelet, amit speciális vevőkészülékkel, előfizetés ellenében lehet demodulálni. (Most van az a pillanat, amikor a kislöketű FM-et nem mesélem el.) A háttérzene sugárzás előnye, hogy a boltoknak nem kell a zenei összeállításokkal bajlódniuk, s napjainkban már előfizetéses internetes szolgáltatások sokasága létezik. E háttérzene műsorok általában ének nélküli nótákból állnak, a készítőik gyakran népszerű kompozíciók zenekari átiratait rögzítik, e célból fölkért muzsikusokkal. Az analóg világban nemcsak rádión keresztül nyomták a háttérzenét a kufárok, hanem magnószalagról is, 2,38 cm/s szalagsebességgel. E hangszalag kiváltására fejlesztette a CD BGM-et a Philips, a Sanyo és a Shinano-Kenshi nevű cég. Ez utóbbi vállalkozás használja a Plextor márkanevet is.

A CD-BGM ADPCM B szintű monó hangot használt. A zenét 8 sáv tárolta, amelyek mindegyike címekre volt osztva. Általában kb. 15 cím volt sávonként, ami körülbelül 120 nótát jelentett lemezenként (kb. 8 óra). A Philips több száz CD-BMG-t készített, amelyeket cégek és szervezetek bérelhettek, amíg a Philips el nem adta a háttérzenei részlegét a múlt század végén.

Bár külön e célra fejlesztett professzionális CD-BGM játszókat készítettek a lemezek lejátszásához, minden CD-BGM lemeznek tartalmaznia kellett egy CD-i alkalmazást is, hogy lehetővé tegye a CD-i játszó használatát. A CD-BGM 2010 körül halt ki. Az alábbi fotók a Philips BMS 3000 MK II-ről készültek. Ezt a készüléket valójában a Shinano Kenski gyártotta.

A digitális videó kazettával felszerelt CD-i játszó képes MPEG-1 I és II rétegű hang dekódolására is. Az MPEG sokkal hatékonyabb a hangkódolásban, ami még tovább csökkenti a tárhely igényt, miközben az ADPCM-hez képest lényegesen jobb a hang minősége. Ennek az az oka, hogy az MPEG audio az eredetileg a DCC-hez, a digitális kompakt kazettához (lásd a sorozat 433. részét) kifejlesztett, pszichoakusztikai modellen alapuló, érzeti veszteséges PASC kódolást használja. A CD-i nagyon rugalmas módot kínál az MPEG audio használatára, például különféle digitális sebességek és minőségi szintek esetén. A CD-i nem tudja dekódolni az MPEG-1 harmadik rétegét, az mp3-at, ehhez a korabeli vasak nem voltak elég izmosak.

1993-ban Todd Harry Rundgren amerikai zenész megalkotta az első, csak zenét tartalmazó CD-i-t, a No World Ordert.

Ez a kiadvány lehetővé tette a felhasználó számára, hogy a teljes albumot a saját személyes módján rendezze el több mint 15 000 testreszabási pont segítségével

A belga-holland 2 Unlimited 1994-ben kiadott egy CD-i válogatásalbumot "Beyond Limits" címmel, amely szabványos CD-DA számokat, valamint CD-i kiegészítéseket tartalmaz a lemezen.

Jurecz László Miklós barátom hívta föl a figyelmemet egy érdekes kiadványra, ami ugyan nem CD-i, de bizonyítja, hogy a zene világa milyen sokrétű, és hogy a művészek sokszor mennyire hajlandók izgalmas kísérletekre. Jean Michel Jarre Musique pour supermarché (Zene szupermarketeknek) című alkotásáról van szó. Ez a kísérleti szintipop mű nem áruházak számára készült háttérzenének. 1983-ban a párizsi Jean-Claude Riedel galériában fiatal művészek kiállítást rendeztek a szupermarketek, nagyáruházak témájában.

A szokásos módon festményeket és szobrokat állítottak ki, és úgy gondolták, hogy ezeket az egyedi alkotásokat aláfestő zenével lehet egységbe foglalni, amit Jean-Michel Jarre alkot meg. A szerző eleget tett a felkérésnek. A kiállítás szellemiségéhez ragaszkodva Jarre munkatársa, Michel Geiss hangmérnök egy párizsi szupermarket hangzásvilágát rögzítette.

A komponálás és a stúdiómunka februártól májusig tartott. Jarre úgy gondolta, hogy a készülő lemez olyan, mint egy festmény, csak egyetlen példányban létezhet, tehát a préselést követően a mesterszalagokat és minden egyéb anyagot a sajtó és a nyilvánosság szeme láttára megsemmisítettek.

Az egyetlen példányt 1983. július 6-án árverezték el, amely az aukción 69 ezer francia frankért (kb. 11 ezer euróért) kelt el. Ebből a zsetonból Jean-Michel Jarre kifizette a lemezkészítés költségeit, ami pedig maradt, művészek támogatására ajánlotta föl. Közvetlenül az aukció után Jean-Michel Jarre megengedte a Radio Luxembourg párizsi stúdiójának, hogy a teljes albumot leadják, de csak egyszer. Mivel az adás középhullámon ment amplitúdómodulációval, a hangminőség elég gyönge volt, viszont sokan rögzítették a nótákat, amelyek egy részét a szerző később más kompozícioiban is felhasznált. Jean-Michael Jarre 2015-ben így emlékezett az albumra:

„Az ötlet az volt, hogy rámutassunk arra, mivé válik a zeneipar, amely úgy döntött, hogy lemezeket árusít a szupermarketekben. Úgy, ahogy ahogy például poharas joghurtokat vagy fogkrémeket. Mindez megöli a lemezboltokat, és hogy a CD-t a világ Szent Gráljaként mutatják be. A kezdettől fogva egyértelműen éreztük, hogy még ha álmodoztunk is erről az ideális digitális koncepcióról, amely a sci-fihez kapcsolódik, a CD végül sokkal kevésbé volt jó, mint a vinil. Időtlen, örök tárgyként mutatták be, holott ma már tudjuk, hogy sok korabeli CD nem is játszható le. Egy vinilt, azt mindig meghallgathatunk. Azt is meg akartam mutatni, hogy a zenei mesterség iparrá válik, és kezdi elveszíteni a lelkét. Ami sajnos előre látható volt az internet megjelenésével és azzal, ahogyan ma a zenére gondolunk.”

S ha még van kedved kalandozni, nekem meg eszembe jutott egyik kedvenc költőm, Allen Ginsberg Nagyáruház Kaliforniában című verse. A videóban Ginsberg olvassa föl a művet.

A költeményben említett Walt Whitman az USA irodalmának klasszikusa, az első jellegzetesen amerikai költő volt, aki optimistán lelkesedett az USA értékeiért.

Ginsberg őt „szembesíti”a múlt század ötvenes éveinek valóságával.

Nagyáruház Kaliforniában (Eörsi István fordítása)

Milyen gondolataim támadnak ma éjszaka rólad, Walt
Whitman, mert fejfájósan lődörgök a
mellékutcákon a fák alatt elfogódott tekintettel
bámulva a teliholdat.Éhségbe fáradtan és a képzelet kirakatait méregetve
a neon-gyümölcsű nagyáruházban,
felsorolásaidról álmodozva.

Micsoda testes őszibarackok, micsoda félhomály!
Egész családok vásárolnak ma este! Férjekkel
teli folyosók! Asszonyok nyakig a tenger
körtében, gyerekek a paradicsomban - te meg,
Garcia Lorca, mit csináltál ott a
görögdinnyéknél?

Láttalak téged, Walt Whitman, gyermektelen,
magányos vén turkáló, piszkálódtál a
fridzsiderben a hús között és szemeztél a
fűszeres fiúkkal.
Hallottalak kérdezősködni: Ki szeletelte föl a
disznóhúst? Mibe kerül a banán? Te vagy az,
Angyali Gyermek?

Ide-oda ténferegtem a ragyogó konzervhegyek közt,
mindig a nyomodban, sarkamban egy
képzeletbeli áruházi detektívvel.
Végig a tágas folyosókon nagy léptekkel egymásba
fogódzva magányos képzeletünkben articsókát
kóstolgatva, minden megfagyott édesség
birtokában, és soha nem érintve a kasszát.
Hová megyünk mi, Walt Whitman? Zárnak egy óra
múlva. Milyen utat mutat a szakállad ma
éjszaka?

(Megérintem könyvedet és Odüsszeiánkról álmodom
a nagyáruházban és lehetetlenül érzem magam.)
Magányos utcák sorát rójuk egész éjszaka? Árnyat
árnyhoz adnak a fák, sötétek a házak,
magunkra maradunk mind a ketten.
Kék autók között a parkolóhelyeken lődörgünk a
szerelem elveszett Amerikájáról álmodozva,
míg haza nem érünk csöndes kunyhónkba?

Ó kedves apánk, deresszakállú magányos vén
példaadó, mi maradt Amerikádból, mikor
Kháron átevickélt a folyón és kiszálltál a
füstölgő partra és bénán bámultál a Léthe
fekete vizein távolodó csónak után?